Szerelemfüggőség: legális drog, pszichés probléma vagy a legnormálisabb dolog a világon?
„Lehet, hogy limerenciában szenvedsz?” – kérdezi tőlem egy online pszichológiai ismeretterjesztő lap. De én nem szenvedek.
Ezeket láttad már?
Nagy divat lett egy ideje a limerencia, avagy a szerelemfüggőség témája. Az interneten rengeteg zavaros cikket találhatunk ezzel kapcsolatban, amelyek sokszor összemossák azt a párkapcsolat-függőség fogalmával. Nem csoda, hiszen a szerelemfüggőség elég zavaros, nehezen körülhatárolható valami, amelyet sokan megtapasztalunk életünk során. Van, aki jóval fogékonyabb rá, mások kevésbé. De fontos kérdés, hogy vajon nem egy tökéletesen normális érzést akarunk-e patologizálni, amikor a limerencia fogalmát pszichés problémaként értelmezzük.
DE MI IS PONTOSAN A LIMERENCIA?
Régebben ezt úgy neveztük, hogy a viszonzatlan szerelem miatti konstans rinyálás, de egy ideje – szerencsére – igyekszünk a hétköznapi pszichológia szintjén is bonyolultabban körüljárni az életünket érintő kérdéseket. A limerencia tehát a megszállott, rajongó szerelem, amelynek megszállottságát és rajongását éppen az táplálja, hogy akadályokba ütközik. Aki limerensen rajong, az a napjait a másikról való álmodozással tölti, üzenetekkel bombázza őt, igyekszik úgy intézni a programjait, hogy a választottjával összefusson, minden apró jelet biztatásnak és sikernek könyvel el – röviden és tömören: az agyát elönti egy masszívabb hormonfröccs, és abban dagonyázik rövidebb-hosszabb vagy túlzottan hosszú ideig. A limerens rajongónak fontos ismérve még, hogy miközben a szíve majdnem megszakad, arra gondol, bár örökké tartana ez az érzés.
Ismerős, ugye? Nekem is az! Ha jobban végiggondolom az életemet, minden romantikus kapcsolatom és nem kapcsolatom körülbelül így kezdődött. Nagyjából tíz percre van szükségem ahhoz, hogy felmérjem, ki az én lelki társam. A legtöbb ember szerencsére nem az – ezzel rengeteg kellemetlenségtől kímélem meg magam már alapból. De ha valaki igen, még akkor is ott a lehetőség, hogy esetleg ő is belém habarodik gyorsan. Fontos kiegészítés ehhez, hogy a szerelemfüggőség csakis úgy alakul ki, ha a hibbant fél – teszem azt, én – kap valamiféle visszajelzést. Volt, hogy bejött a crush (a kiszemelt – a szerk.), olyan is, hogy valakit másfél hónap alatt vettem rá arra, hogy legyen belém szerelmes, de végül sikerrel jártam. És pontosan ezek a jó tapasztalatok azok, amelyek teljes mértékig kiütik a racionális ítélőképességet abban az esetben, ha egy párkapcsolatra tökéletesen alkalmatlan fiúval állok szemben. Na, olyankor lehet csak igazán jókat szenvedni!
Elmesélem a legutóbbi ilyen sztorimat, remélhetőleg életemben az utolsót. Volt egy srác, legyen a neve Béla. Bélában volt valami mély és végtelen kiismerhetetlenség. Ez, azt hiszem, összefüggésben lehetett kőkemény kötődési problémáival, amelyeket – ha jobban belegondolok – már az első találkozásunkkor észrevettem. De törődik is az ember a megfigyeléseivel, amikor minden idegszála, gondolata, vágya Bélához húzza. Amúgy nem indult rosszul a dolog, én is eléggé bejöttem neki, de pár csókolózás és két lefekvés múlva kezdett valamiféle furcsán értelmezett szabadságról szónokolni, amin egy kicsit bepöccentem. Ennek hatására nagyjából felszívódott, mondván, hogy nem tudja nekem megadni azt, amire szükségem van. És eddig tartott a történet érthető, elmagyarázható része, az azt követő fél évben pedig maga a pokol következett. Írjak neki? Ne írjak? Mit válaszol? Nem válaszol? Nem is látta. Most már látta, de nem válaszol. Esküszöm nektek, minden nyilvános eseményre elmentem, amire Béla a Facebookon jelezte, hogy talán ott lesz. Közben pedig romantikus történeteket gyártottam a fejemben, hogy itt meg ott találkozunk, és összejövünk, mert ő is rájött, hogy minket az isten is egymásnak teremtett. A dolognak pedig egyetlen hasznavehető következménye volt: nem, nem az, hogy bölcsebb lettem, hanem hogy lefogytam nyolc kilót.
VALÓDI FÜGGŐSÉG-E A LIMERENCIA?
Ebben a kérdésben még az ezt kutatók között sincs konszenzus. Bizonyos vizsgálatok azt igazolják, hogy az, hiszen a szerelemfüggők pontosan ugyanolyan reakciókat adtak a crushuktól kapott impulzusokra, amilyeneket a kokainisták a kokainról készült fotókra. A hormonális háztartásunkat nagyjából ugyanúgy zuttyantja meg mindkettő, hiszen ugyanúgy a jutalmazó-központunkat aktiválja e két dolog. És persze, az ég egy adta világon mindenre rá lehet szokni – a kábítószer is épp ezért illegális. A szerelem viszont legális, tehát ebben a tekintetben a társadalom nem gyakorol kontrollt afölött, meddig és hogyan szívatjuk saját magunkat. Másrészt a függőség pszichiátriai definíciójában nagyon fontos elem, hogy azt nyilvánvaló negatív következményei ellenére is folytatjuk. A negatív következmény persze relativizálható kérdéskör.
Egy, a limerenciáról szóló cikkben például azt olvastam, hogy az ember nem tud tőle koncentrálni a munkájára, amelyből következtethetünk arra, hogy vannak pragmatikus negatív következményei a szerelmi kínlódásnak, de lehet az is a véleményünk, hogy kapitalizmus ide vagy oda, hadd ne rendeljük már alá a jól megérdemelt szenvedésünket is ennek a szempontnak. Gondolom, kitaláltátok, hogy az utóbbira szavazok, és arra, hogy dacára minden biokémiai hasonlóságnak, nem lenne jó ötlet minden, a hétköznapitól eltérő állapotot a patológia területére száműznünk. Igaz ez az intenzív és értelmetlen szerelmi vágyakozásra is.
A SZERELEMBE KICSIT BELE KELL ŐRÜLNI
A limerenciaként emlegetett kattogás pedig több mint valószínű, hogy az egészséges határokon belül mozog. Fáj és jó. Megvannak a veszélyei, nem mondom, azt például még nem is említettem, mennyire ki tudnak készülni az ember barátai az állandó nyavalygástól. Ám, ha ez nem létezne, az életünk szürke dögunalom lenne. Meggyőződésem ugyanis, hogy ezek a periódusok és tapasztalatok nem elvesznek tőlünk valamit, hanem sokkal inkább hozzánk tesznek. Mélyebbé teszik az érzéseinket, amelynek következtében nő az empatikus készségünk, valamint általuk megtanuljuk jobban értékelni a viszonzott szerelmet.
Arról nem is beszélve, micsoda csodálatos műalkotások születtek már a hosszas szerelmi kínlódás hatására, gondoljunk csak a magyar költészet elmúlt évszázadaira. De Tatjána sem ír soha levelet Anyeginnek, ha nincs limerencia, Bellát a Twilight első részében halálra gázolja egy kocsi, Mr. Darcy pedig nem Elizabeth Bennettet, hanem Anne de Bourgh-ot veszi feleségül Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényében. Emellett a popzene történetének minimum fele nem is létezne – így például az általam rajongva szeretett PJ Harvey sem írta volna meg a kedvenc számaimat.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy a szerelem miatt szenvedni valójában tök emberi dolog, és nagyon komplex érzés, amelynek a passzív, depressziós szakasz ugyanúgy része, mint a fellángoló kreativitás és produktivitás. Mivel én már nagyon sok ilyesmin átmentem, amitől ugye totál empatikus lettem, elmondom, hogyan szokott nálam a limerencia periódusa véget érni. A folyamatot azzal lehet gyorsítani, ha az ember annyira túltolja a biciklit, hogy szégyenében fülét-farkát behúzva elsomfordál. Ha le akartok számolni a problémával, írjatok minél több és őszintébb üzenetet szívetek választottjának, amíg le nem tilt titeket a csetről! A másik megoldás, és ez a tutibb, ha találtok valakit, aki legalább annyira képes erre a limerens rajongásra, mint ti. Én most épp ezzel kísérletezem – magamban kiegyensúlyozott párkapcsolatnak kereszteltem el a jelenséget.
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es szeptemberi lapszámában jelent meg.
Szöveg: Puskás Panni, az Üvegplafon - Meddig tart a nők szabadsága blog szerzője
Illusztráció: Ruszina Katalin
