Szerelemféltés, avagy így romanticizálja az erőszakot a kultúránk
„Féltékeny volt, ezért leszúrta volt élettársát egy kecskeméti férfi. Újra együtt akart lenni a nővel” – olvasható egy cím és egy alcím egy internetes híroldalon. Nekem pedig megszakad a szívem ezért a szegény kecskeméti férfiért.
Ezeket láttad már?
És van ott még, ahonnan ez jött! Itt van például a következő: „Szerelemféltés állhat a zuglói gyilkosság mögött – velük voltak a gyerekeik is. (...) Szerelmi háromszög áll a gyilkosság mögött: a férfi azért végezhetett a nővel, mert az egy másik férfi miatt el akarta hagyni.” Így már csak érthető, miért szurkálja valaki halálra feleségét egy kocsiban, miközben ott ülnek a gyerekek a hátsó ülésen, nem? Aztán itt van ez: „Nyíregyházi horror: féltékenységből ölt meg két embert a megcsalt férj.” Elmondom, hogy szerintem – és sok más feminista, vagy csak simán jóérzésű ember szerint – mi ezzel a gond: az, hogy a féltékenység és pláne a szerelemféltés kifejezés romantikus színben tünteti fel a nők ellen elkövetett erőszakot.
ROMANTIKUS ERŐSZAK A KULTÚRÁBAN
Az erőszak romanticizálása igen mélyen gyökerezik a kultúránkban. Története valójában az ókortól, azon belül pedig a görög mitológiától indul. Az ókori görögök főistene, Zeusz például a legváltozatosabb módon erőszakolt halomra nimfákat és hercegnőket, amelyet a görög mitológiával foglalkozó szakirodalom mindig csak a „magáévá tette” kifejezéssel ír le. Ebben pedig természetesen benne van az a közmegegyezés is, hogy neki, a legnagyobb hatalommal rendelkező férfinak, ez simán jogában állt. Történhetett mindez azért, mert az ókori görög demokrácia a szabad görög férfiak demokráciáját jelentette, az átlagos nők szabadságjogai nagyjából a rabszolgákéhoz közelítettek.
Az erőszak és a romantika képe tulajdonképpen végigvonult a nyugati kultúra történetén. A leghíresebb példák erre Casanova vagy De Sade márki egyes történetei, az operajátszás hagyománya (gondoljunk csak Verditől a Rigoletto című operára vagy Bizet Carmenjére), de a legesleghíresebb mind közül Shakespeare Othello című darabja, amelyben szegény velencei mór, Jago csúf ármánykodása miatt annyira féltékeny lesz, hogy kénytelen megfojtani Desdemonát. Természetesen a magyar irodalomtörténetben is bőven felfedezhető a téma, nagy kedvencem ezek közül Molnár Ferenc Liliom című drámája, amelyben a címszereplő bántalmazott felesége, Julika az utolsó jelenetben kimondja a konklúziót, amellyel felmenti Liliomot az összes ellene elkövetett bűne alól: „Igen, fiam… az lehet… Megütik az embert… és… és az nem fáj.” Kis fun fact, hogy Molnár Ferenc maga is ütötte-verte első feleségét, Vészi Margitot.
A sor pedig folytatható egészen a kortárs popkultúráig, amelynek A szürke ötven árnyalata nyilván csak egy eklatáns példája, de bizonyos szempontból idesorolhatók a Twilight-filmek is, hogy a Tankcsapda Lopott könyvek, Nancy Sinatra Bang, bang vagy Jimi Hendrix Hey Joe című számáról ne is beszéljünk. Utóbbit a Hobo Blues Band is feldolgozta a nyolcvanas években, tudjátok, ez az a szám, amiben Deák Bill Gyula lelövi az asszonyt, mert az ágyban találta, és nem volt egyedül. De még a Csaknekedkislány zenekarnak is van egy Asszonygyilkosság című száma, amely kissé ironikusan átkeretezve ugyanezt a témát dolgozza fel.
Gondolom, azon kevésbé vagyunk meglepődve, hogy ezeknek a történeteknek a túlnyomó többségében – most hirtelen nem is jut eszembe ellenpélda – a férfi az, aki bántalmazza a nőt. Hogy miért volt ez így mindig is, az messzire vezet, de ha nagyon lerövidítem a dolgot, akkor azért, mert a bántalmazás alapvetően hatalmi kérdés, és bántalmazó többnyire abból lesz, aki hatalommal rendelkezik – a társadalmunkban pedig mind a mai napig inkább a férfiak a hatalom birtokosai, de remélhetőleg lesz ez még másképp is.
Hogy miért születnek ma is ilyen alkotások? Azért, mert kíváncsiak vagyunk rájuk. Ha arra a kérdésre kéne válaszolnom, hogy miért vagyok kíváncsi rá, akkor azt mondanám, hogy azért, mert egy műalkotásban sokszor éppen az az érdekes, hogy szembesít minket az emberben lakó gyengeséggel és gonoszsággal. Éppen ezért habár lehet és kell is kritikával fordulni a művészet felé, számon kérni rajta a politikai korrektséget nem érdemes. De aggodalomra semmi ok, az, hogy rosszul legyünk a műalkotásokban a nők elleni erőszakról szóló történeteken, tökéletesen jogunkban áll. Ugyanakkor nincs dolgunk azzal, hogy ezeket a könyveket a kukába dobjuk, ezeket a filmeket levegyük a műsorról vagy tüntessünk a Liliom bemutatása ellen. Nagyon más tészta viszont az újságírás!
ROMANTIKUS ERŐSZAK A MÉDIÁBAN
A szerelemi bánatból élettársa fejébe állította a baltát típusú újságcikkekre különben pont azért kattintunk, amiért kíváncsiak vagyunk a fentebb felsorolt műalkotásokra. Érezzük, hogy ezekben az emberi tragédiákban ott az ember lelkének legsötétebb oldala, közben meg örülünk, hogy egyrészt nem a mi fejünkben van az a balta, másrészt, hogy nem mi állítottuk valaki fejébe azt. Az online média pedig azért gyártja ezeket a tartalmakat, és azért így, mert sokan kattintunk rájuk – ördögi kör. Tehát lényegében éppen a mi szenzáció iránti igényünk termeli ki az ilyen jellegű cikkeket.
És hogy mi ezzel a baj? Az, hogy ez nem fikció, hanem a kőkemény valóság, amelynek az esztétikához meg a nagy emberi kérdések fejtegetéséhez az égegyadta világon semmi köze. Van ellenben a törvényeinkhez és az áldozatok jogaihoz. Amikor azt latolgatjuk, hogy mennyire fájhatott összetört szíve annak a férfinak, aki lilára verte a feleségét és gyerekeit, akkor az áldozathibáztatásra amúgy is hajlamos közbeszédet erősítjük. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy Magyarországon egyedül a közbeszéd változtathat azon, hogy a családon belüli erőszakot végre szankcionálni lehessen. Előállhatna persze olyan helyzet is, hogy az isztambuli egyezmény elfogadásával törvényi keretek között jöjjön létre az erről való gondolkodás, és az ehhez kapcsolódó cselekvés átkeretezése, de egyelőre sajnos nem tartunk itt, és nem is igazán látszik, hogy fogunk-e még az életben. Addig viszont az újságírókon és a különböző médiaszakembereken óriási a felelősség.
A sajtóetikának egy igen fontos része, hogy időről időre mérlegelje, mit tehet meg egy-egy médiaplatform a népszerűség érdekében. A szerelemféltés kifejezés, és az ilyen tárgyú cikkek különben nem számítanak e tekintetben határátlépésnek, sőt nem is gondolom, hogy be kéne őket tiltani, bármilyen visszataszító és más tekintetben veszélyes szövegek is ezek. Azt ugyanakkor gondolom, hogy 2022-ben egy magára valamit is adó, jó ízlésű újságíró utánanéz annak, miként érdemes írni ezekről az esetekről, és nem ad ki a kezéből ilyen anyagokat.
Nekünk olvasóként különben az a dolgunk ezzel az egésszel, hogy úgy intézzük, hogy ne legyen vele dolgunk. Érdemes nem kattintani, nem olvasni, és pláne nem megfontolni azt, hogy a feleséggyilkos is ember. Pláne nem érdemes magunkat beleképzelni a helyzetébe azzal a felkiáltással, hogy hiszen nekünk is gurult már el a gyógyszer. Merthogy az emberek tényleg rossz fejek, és tényleg eszükbe jut ez meg az, na de, és ez nagyon fontos, köztünk és a feleségét megölő férfi között az a baromi nagy különbség, hogy ő megcsinálta, mi meg nem. A civilizált társadalom pedig azért létezhet, mert mi vagyunk többen.
A cikk eredetileg a GLAMOUR 2022-es májusi számában jelent meg.
Szöveg: Puskás Panni, az Üvegplafon - Meddig tart a nők szabadsága blog szerzője
Illusztrátor: Ruszina Katalin
