„Évekkel a szakításunk után az expasim bevallotta, hogy a férfiakhoz vonzódik"
Vajon mit szólnánk egy olyan meséhez, ahol a legkisebb királyfi felkel egy szép napon, megismerkedik a királylánnyal, egymásba szeretnek, összeházasodnak, aztán élnek, amíg meg nem halnak? Kicsit elégedetlenek lennénk, nem? Hiszen megszoktuk, hogy a boldog vég előtt bonyodalmakkal és nehézségekkel kell megküzdenie a főhősnek, úgy igazi a mese. A tapasztalat pedig azt mutatja, a szerelemben sem igen működnek másképp a dolgok.
Ezeket láttad már?
„Na, jó, hány olyan embert ismersz, aki tökéletes párkapcsolatban él?" Ez volt az első kérdés, amit föltettünk magunknak a barátnőmmel szingli éveinkben, ha bármelyikünk is annyira elkeseredett, hogy elkezdte magát sajnálni. Ezen egy idő után már automatikusan elnevettük magunkat, mert tudtuk, hogy mi következik ezután: sorra vesszük az ismerős párokat, és megállapítjuk, kik kötöttek hatalmas kompromisszumot, kik élnek abszolút egészségtelen kapcsolatban, hol totálisan megbízhatatlan az egyik fél, míg a másik őrülten naiv. Aztán persze mindig találtunk néhány, vagy legalább egy párt, ahol minden rendben volt. Többé-kevésbé. Ha pedig jól is ismertük őket, arra is rájöttünk, hogy ott sem volt mindig minden leányálom. Vagyis: megnyugtattuk magunkat, hogy még a boldog párok sem készen kapták ezt a helyzetet, és hogy sok harcot mi talán végig sem harcoltunk volna, amivel ők kiérdemelték azt a boldogságot, ami számunkra talán nem is lenne boldogság. A szerelem csak a könnyed romantikus filmekben olyan, mint egy lottónyeremény, ami csak úgy az ölünkbe hullik, és aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ez amúgy nem is olyan nagy baj, mert egy lottónyereményért nem is lehet megküzdeni. A szerelemért viszont kell is, különben vagy örökké egyedül leszünk vagy életünk végéig két-három éves kapcsolatokban tengődünk. Az alábbi történetekből megtudhatod, mások mennyit küzdenek a boldogságért.
Toldozgatjuk, foldozgatjuk?
„Öt éve jártam már egy álompasival, leglábbis, ami a külsőségeket illeti. Jó munkája volt, sportos volt, izgalmas és szórakoztató. Egyetelen dolog nem stimmelt a kapcsolatunkban: én folyton úgy éreztem, nem szeret eléggé. Mivel valahogyan sehol sem tudtam belekötni, hiszen nem felejtette el a szülinapomat, minden évben elmentünk egy szuper helyre nyaralni, a telefonja kijelzőjét az én fotóm díszítette, szerette a családomat, kijött a barátaimmal, végül arra a következtetésre jutottam, hogy velem van a baj. Néhány hónapig igyekeztem más szemmel nézni a kapcsolatomat, megérteni, hogy talán csak más a barátom szeretetnyelve, de végül, ahogy egyre több önismeretet szereztem, beláttam, hogy ha egyszer hiányt érzek, amit a másik nem tud pótolni, mert nem is érti, miért érzem, akkor az a kapcsolat sosem fog maximálisan kielégíteni.
Végül rászántam magam a szakításra. Utána rettenetesen éreztem magam, hetekig naponta sírtam, ráadásul a családom és a barátaim is furcsállták a dolgot, mindenki azt hitte, már küszöbön az esküvő. Ugyanakkor ahogy telt az idő, azt is éreztem, visszamenni sem akarok. Amikor másfél év után találkoztam a férfivel, aki ma már a férjem, teljesen világossá vált, hogy arra van szükségem, amit vele élhettem meg. Nem sokkal később összefutottam a volt barátommal. Kiderült, hogy hosszas önismereti munkával szembenézett azokkal a dolgokkal, amiket évekig megpróbált elfojtani, és rádöbbent, hogy valójában a férfiakhoz vonzódik. Most egy kedves sráccal él együtt, és elismerte, hogy vele tényleg sokkal felszabadultabb, mint velem volt. Nem sértődtem meg, sőt, igazából boldog voltam, hogy a helyére kerültek a dolgok. Persze, nem mindig kapunk ilyen egyértelmű választ arra, miért nem illettünk össze valakivel, a fontos az, hogy észre vegyük, ha nem egymáshoz valók vagyunk, és merjünk lépni, még mielőtt egy rossz házasságban találnánk magunkat." Nóri (31)
Sosem egyértelmű
„Egy szórakozóhelyen ismerkedtem meg Áronnal, és olyan erőteljes volt a kémia köztünk, hogy néhány óra múlva már csókolóztunk. Nem szoktam ilyesmit csinálni, ezért másnap szégyelltem is magamat, és biztos voltam benne, hogy nem fog fölhívni. Így alaposan meglepődtem, amikor mégis jelentkezett, és elhívott randira. A találkozó fantasztikusan sikerült, emlékszem, meséltem is utána a haverjaimnak, hogy ennyit arról, hogy szórakozóhelyen nem lehet ismerkedni. Ekkor jött az első arculcsapás. A második randin Áron közölte, hogy haladjunk lassan, mert nem rég ért véget egy hosszú kapcsolata, és még nem biztos abban, bele akar-e menni egyáltalán bármi komolyba. Egy hónap múlva megbeszéltük, hogy elutazunk egy hétvégére kettesben. Ismét csodálatos volt minden, de engem bosszantott, hogy ha ennyire jó ez az egész, akkor Áron miért nem látja be, hogy tulajdonképpen már komoly kapcsolatban vagyunk.
Ahelyett, hogy leültem volna vele beszélni - ettől azért féltem, mert rettegtem, hogy azt mondja, még mindig nem biztos kettőnkben -, egyszerűen eltűntem. Jól jött, hogy munkaügyben külföldre kellett utaznom három napra, és azalatt egyszer sem hívtam, az üzeneteire pedig nem válaszoltam. Mikor jelentkeztem végül, úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Találkoztunk, és én arra vágytam, hogy a lábaim elé vesse magát, és végre beismerje, az isten is egymásnak teremtett minket. Ám ehelyett valami egészen más történt. Közölte, hogy össze van zavarodva és megkért, hogy egy ideig most ne találkozzunk. Akkor jöttem rá, hogy mekkora hibát követtem el, amikor a játszmázást választottam a kommunikáció helyett. Viszont akkor már azt is éreztem, nem tehetek mást, mint elengedem Áront, és követelőzés nélkül remélem a legjobbat.
Egy hónap múlva már biztos voltam benne, hogy vége köztünk mindennek, ezért úgy döntöttem, elbúcsúzom: csak annyit írtam neki, hogy nagyon örülök, hogy megismerhettem és csatoltam egy számot, amiről mindig ő jut eszembe. Ahogy elküldtem a levelet, valami mélységes nyugalom szállt meg, úgy éreztem, bárhogyan is lesz, úgy lesz jó. Két nap múlva a lakásom előtt várt reggel, mikor munkába indultam, és csak annyit mondott: szia, Áron vagyok, csináljunk úgy, mintha most találkoznánk először." Niki (32)
Butaságom története
„Huszonöt éves korom óra vagyok a szerelmemmel. Haveri viszonyként kezdtük, és mindig is egymás legjobb barátai voltunk, rengeteg közös hobbink volt, mégsem éreztem elég szenvedélyesnek a viszonyunkat, és néha ábrándoztam arról, hogy lesz még olyan férfi, aki szerelmes verseket suttog a fülembe. Persze alapvetően boldog voltam, de bennem volt a kisördög, hogy hátha vár még izgalom az életben. Egy balatoni nyaraláson, amire csak a barátnőimmel mentem le, találkoztam valakivel, aki egészen elcsavarta a fejemet. Szexi volt, szenvedélyes és valósággal üldözőbe vett.
A Facebookon kezdett ostromolni, naponta üzent, könyörgött, hogy találkozzunk, én pedig elgyengültem, és belementem egy randevúba. Egy fényűző étterembe mentünk, pezsgőztünk, életünk nagy regényeiről és filmjeiről beszélgettünk. Úgy éreztem, le tudnám így élni az életemet. Az est végén pedig majdnem elcsattant egy csók is, de képtelen voltam megcsalni a páromat, így hárítottam. Másnap azonban megbeszéltem a barátommal, hogy elbizonytalanodtam a kapcsolatunkban és szünetre van szükségem.
Egy hetet adtam magamnak, hogy összeszedjem a gondolataimat, és csak akkor mondtam újra igent sármos udvarlóm randiajánlatára. A találkozó előtt egy órával azonban kaptam egy üzenetet, hogy rettenetesen sajnálja, de még nem tud elszabadulni a munkából, türelmemet kéri. Kicsit idegesített a dolog, de igyekeztem megértő lenni. Amikor azonban még három óra múlva sem jelentkezett, írtam neki, hogy talán inkább töröljük a mai estét. Semmi választ nem kaptam, nem sokkal később lefeküdtem aludni.
Éjfél körül arra ébredtem, hogy vadul sípol a kapucsengó. Döbbentem szóltam a kagylóba, kiderült, hogy sármos pasi megérkezett. Nem akartam a szomszédokkal bajt, ezért fölengedtem, de kiderült, hogy tökrészeg. Sűrű bocsánatkérések közepette bevallotta, hogy nem dolgozott, hanem az exével volt, aki hirtelen tűnt föl újra az életében, miután nem sokkal korábban kegyetlenül kirúgta, de persze, rájött, hogy én sokkal kedvesebb lány vagyok, és csak engem akar.
Szánalmas volt és vicces is egyben. Megkértem, hogy távozzon, de a java csak ezután jött. Az ablakom alatt elkezdett szavalni nagyon bénán egy verset. Egész éltemben arról ábrándoztam, hogy ez egyszer megtörténik, ám hirtelen rendkívül cikinek és bénának éreztem, a pasast pedig nem szenvedélyesnek, hanem egy pojácának láttam. Szerencsére hamar abbahagyta. Másnap reggel fölébredtem, és évek óta először teljesen tisztán láttam végre: rájöttem, mennyire butaság volt a boldogság mögött keresni valamit, ami izgalmas, különleges, ami olyan, mint a filmeken. Örültem, hogy még idejében szembesültem saját felszínességemmel. A legmegrendítőbb az volt, hogy a párom azonnal újra a bizalmába fogadott, pedig mindent őszintén elomondtam neki. Ráadásul bevallotta, hogy az utóbbi időben természetesnek vette a kapcsolatunkat, és nem fektetett bele elég energiát. Megígértük egymásnak, hogy ezentúl minden felmerülő problémát és kétséget megbeszélünk, és nem hagyjuk, hogy ellaposodjon a kapcsolat. Azóta újra egyre szerelmesebbek vagyunk!" Adrienn (29)
