„A szenvedést, lemondást a végsőkig lehet feszíteni” - Ezért nem kell kitartanod egy rossz kapcsolatban
Vajon ha Júlia és Rómeó életben marad, friss házasságuk idővel olyan stabil sziklává vált volna, amire életük végéig támaszkodhatnak, és a köztük lévő kapocs segítségével sikerült volna kizárniuk családjaik véres harcát, vagy akár békét teremteni? Számomra ez örök kérdés, mint ahogy Rómeó és Júlia shakespeare-i története is az, ami egyből eszembe jut a szerelem szóról.
Ezeket láttad már?
Rómeó és Júlia sztorija ugyanis tökéletesen mintázza azt, amit a szakirodalom általánosságban állít a szerelemről: két ember közti vonzalom, ami olyan erős érzés, hogy a felek szinte mániákusan „gyakorolják”: folyton egymásra gondolnak, az együtt töltött időt senki mással nem cserélnék el, és kezdetben gyakorlatilag egymás hibáiba is szerelmesek: minden izgalmas, érdekes, különleges, amit a másikban látok. Aki többször volt már szerelmes, az pontosan tudja, hogy ez az érzés csak ideig-óráig tart, aztán hónapok vagy évek múlva feloszlik a híres neves lila köd, s ott állunk szemben a másikkal, akit vagy még mindig nagyon szeretünk, és szerelmünk valami komoly, nagyon összetartó kapoccsá szelídült és mélyül – vagy úgy döntünk, továbbállunk. Ennyi volt.
Biztos, hogy el kel menni a végsőkig?
De vajon mit takar a „mindent” szó? Van olyan helyzet, melyet a szerelem, illetve az általa megerősített emberi kapcsolat ereje segít megoldani? Ladányi Klára pszichológust kérdeztük a témában. „Az emberi létezést a végsőkig lehet feszíteni – mondja a szakértő. – Biztosan vannak emberek, akik nagyon-nagyon sok mindent kibírnak egymás mellett.
Az én dédnagyanyám például úgy engedte el az első világháborúba a férjét, hogy a dédnagyapám azt mondta neki: „Ha nem jövök vissza, ne házasodj meg újra, hogy az én kislányomnak – vagyis az én nagyanyámnak – ne legyen mostohaapja. És akkor a dédanyám 27 évesen özvegy maradt, és soha többet az életében nem volt dolga férfival, és felnevelte az egyszem gyerekét, az én nagyanyámat, majd több, mint kilencven éves koráig élt. Ezért erről az jut eszembe, hogy az emberi létezést, szenvedést, lemondást a végsőkig lehet feszíteni."
Életet menthet
A szerelem erejéről rengeteg történet íródott, a legreménytelenebb helyzetekből kilábaló párokkal a fókuszban. „Az auschwitzi tetováló című regényben például, mely igaz történet alapján készült, kiválasztanak egy zsidó fiút, s ő tetoválja a többi zsidó karjára a számokat - meséli a pszichológus. - Az egyik vagonról érkezik egy fiatal lányka, ő meglátja, beleszeret első látásra, és onnantól kezdve az az életcélja Auschwitzban, hogy ő ezt a lányt életben tartsa – és életben tartja. Felszabadulnak, utána elmennek Ausztráliába, leélik együtt az egész életüket, és kiderül a történetből, hogy mindkettőjüket az tartotta életben, hogy volt valaki, aki mindent megtett, hogy ő életben maradjon. Most ezzel arról beszélgetünk, hogy meddig lehet feszíteni az emberi létezés határát. A határon, ahol az életért küzdünk, az érzés, hogy valaki nekem fontos, az még életet is menthet, mert ez az életcél: életben kell maradni, mert őt meg kell menteni. ”
Vannak történetek, melyek az összetartás erejével jól végződnek. De vannak olyan, amelyek nem. „Biztosan vannak emberek, akik nagyon sokat kibírnak, mert annyira kötődnek egymáshoz – de szerintem ez már nem a szerelem, valami más minőségű érzés. Van, hogy például egy fogyatékos gyermek születik – és ez szétviszi a párt, mert nem tudják feldolgozni ezt a veszteséget.” És mi az az érzés, ami a szerelmet is felülírja? „Amikor egy ponton túl harcostárssá válunk egymás mellett.”
