Szépségverseny, ami RÓLAD szól

Kezdetben féltem jelentkezni, mivel egyáltalán nem szeretem mutogatni magam, és amúgy is sportoló vagyok, aki keveset foglalkozik a külsejével. Jó, nyilván nem vagyok igénytelen, a bőröm és a hajam egészségére nagyon odafigyelek, de ennyiben ki is merül a napi rutinom. A hétköznapokon is többnyire arcfesték nélkül, vagy natúr sminkben járok-kelek/gurulok az utcán, szóval úgy gondoltam távol áll tőlem ez a szépségversenyes dolog.
Ismerőseim többször említették, hogy milyen jó lehet ez a rendezvény, mindenképp nevezzem be magam, nem fogom megbánni. Mivel még mindig bizonytalan voltam, ezért Zolival pro és kontra érveket sorakoztattunk fel. Az egyik legnagyobb aggályom az volt, hogy a csapattársaim esetleg megszólnak majd érte. Ami egyébként így is lett… Ennek ellenére örülök, hogy anno a pro érvek győztek.

Amiért végülis úgy döntöttem, hogy elindulok az az volt, hogy végre üzenhettem valamit a versenyen keresztül, amit eddig nem tudtam megtenni. Sportolóként mindig arról kérdeztek: jól sikerült-e a felkészülés, mit várok magamtól a következő versenyen… stb.

Baromi zavaró volt, hogy miért nem teszi fel senki sem azt a kérdést, vajon miképpen jutok fel a rohadt 36 lépcsőfokon a medencetérbe. Úgy éreztem, sokkal értelmesebb és fontosabb dolgokról kéne beszélgetnem az adott riporterrel, mint a felkészülésem unalmas és amúgy senkit nem érdeklő részleteiről. Így aztán beneveztem, azért, hogy a rokikat képviseljem. Nem mintha bárki megkért volna rá, de fontosnak tartottam, hogy közbenjárjak az érdekünkben.

A szépségverseny egy hét felkészülést vett igénybe. Táncoltunk, amitől irtóztam, sőt a mai napig is így vagyok vele. Azt a 3 koreográfiát valahogy megtanultam és a döntőben kipréseltem, azonban soha, de soha nem szeretném magam visszanézni. Ti se tegyétek! Ennek ellenére a társaság miatt, de nagyon élveztem a napi 3-4 órás próbákat. Nem vagyok egy kecses balerina, így mindannyiunk érdekében; maradtam és a jövőben is maradnék az úszásnál.

Voltunk hajókiránduláson, menő étteremben, vagány kerekesszékes rögbisekkel sport programon - ami az egyik kedvencem volt -, na meg persze a Hungaroringen és még sorolhatnám mennyi élménnyel gazdagodtunk. A legjobb az egészben az volt, hogy nem egy vérre menő küzdelem zajlott a koronáért, sokkal inkább egy aktív, élményekkel teli nyaralás volt a csajokkal. Na jó, azért sokszor szoros volt az időbeosztásunk, de én élveztem, hogy sofőrök szállítanak minket ide-oda, így nem kellett aggódnom, ha késésben voltunk.

Amikor eljött a döntő napja izgatottan vártuk az estét. Szokásos szépségversenyes napi program: smink, haj, próbák, találkozás a családtagokkal, félelem amiatt, hogy elbénázom a táncot ennyi ember előtt.
Úgy vettem észre, teljesen mindegy volt nekünk, csajoknak, hogy ki lesz a győztes. Élveztük az estét, ami rólunk szólt. Bátran felvállaltuk, hogy kerekesszékesek vagyunk és azt üzentük a világnak: teszünk arra, ki mit gondol rólunk, mi tudjuk magunkról, hogy képesek vagyunk ugyanolyan aktív életet élni, mint bárki más.

Sokan kérdezték számítottam-e arra, hogy az én fejemre kerül majd a korona. Nem számítottam rá, bár amikor az a lány, aki szerintem a legszebb volt közülünk 2. lett, abban a pillanatban végigfutott rajtam az érzés, hogy mi van ha… Nos, a többit már tudjátok. Megkoronáztak, a szüleim, a húgom, Réka és Zoli borzasztó büszkék voltak rám. Mondjuk én is magamra a tánc túlélése miatt.

Mit értem el a versenynek köszönhetően? Minden lehetőséget megragadtam, és a közös érdekeinket képviseltem. Mind akadálymentesítés, mind a parasportolók promotálása terén.

Miben változtatott meg a verseny? Önbizalmat adott a külsőmet illetően, és rájöttem, semmiben sem vagyok más, mint egy "ép" nő. Amúgy meg ugyanúgy Illés Fanni maradtam, akinek az úszás a mindene.