Szakértő válaszol: így előzhető meg a leginkább a hűtlenség

A hűtlenséggel kapcsolatban rengeteg sztereotípia él a köztudatban, melyek elhomályosítják azt, aminek igazán a fókuszban kellene lennie: az egyéni sorsokat és történeteket. Hűtlenségről, annak okairól is következményeiről beszélgettünk Bóta Tímea tanácsadó szakpszichológussal.

Több a kísértés, de ez nem változtat az okokon

„Ma már egyszerűbb valakit a Tinderen jobbra húzni, mint megfőzni a reggeli kávét – mondja Bóta Tímea. „Az online tér óhatatlanul sok kísértést hozott az életünkbe, ami nem kedvez az impulzusaikat nehezen szabályozó embereknek, így elképzelhető, hogy ők könnyebben is lépnek félre, mint pár évtizeddel ezelőtt. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a túlzott kísértés és a sok lehetőség lenne a hűtlenség oka, ennél azért bonyolultabb a kép”. Kötődési problémák, az önismeret, az önreflexió hiánya, a rossz megoldási sémák használata vezethet el oda, hogy valaki a kapcsolati problémáit úgy próbálja megoldani, hogy félrelép. Ez értelemszerűen sohasem megoldás, és sajnos, amíg valaki nem ismeri fel, hogy milyen hiányt igyekszik pótolni egy külső szexuális kapcsolattal, addig a következő párkapcsolata vagy házassága is zátonyra fog futni, hiszen egy idő után mindenhol megjelennek a konfliktusok, a nehézségek, miközben csökken a kezdeti, hormonok által is jócskán megtámogatott erotikus vágy az eredeti partner felé. Aki nem ismeri fel, hogy a szerelem az nem csak testiség, aki nem tudja megfogalmazni, mi hiányzik neki a házasságából, az könnyebben keres külső kapcsolatot. „A hűtlenség igazából sohasem magáról a szexről szól, sokkal inkább szól arról, hogyan tudok a másikhoz kapcsolódni, hogyan ismerem föl, hogy valami nem stimmel a kapcsolatomban, és azt képes vagyok-e erőfeszítések árán megjavítani, vagy kimondani, hogy vége van”. A külső kapcsolat sokszor egyfajta kibújás a felelősség alól, elmenekülés egy fantáziavilágba, ahol nem kell taknyos gyerekorrokat törölgetni vagy megélni, hogy már ezredszer is ugyanazért morog a partnerünk. „Tévhit, hogy mindig azok lesznek hűtlenek, akiknek nem működik a társukkal a szexuális életük. Sokszor ugyanis inkább arról van szó, hogy valaki egy kicsit ki akar lépni a saját életéből, nem érzi komfortosan magát abban, amiben van, vagy éppen amiatt, aki ő. Itt kerül képbe az önreflexió és az önismeret. Az az ember, aki sokat dolgozott magán, aki szembe tud nézni azzal, mit miért tesz, egy kísértés esetén is megálljt tud parancsolni magának, és fölteszi a kérdést: mit is akarok tulajdonképpen, és mi történik velem valójában?”. Bóta Tímea szerint tehát a kísértés valóban nagyobb, mint száz vagy ötven éve, az emberi természet azonban nem változott ennyit. Annak ellenére, hogy az online tér valóban kecsegtet egyfajta fantáziavilággal, ami elcsavarhatja a fejünket, a döntés még mindig a mi kezünkben van, és az, hogy hűségesek vagy hűtlenek vagyunk-e, mindig döntés kérdése. Még akkor is, ha családi mintáink, önismeretünk mélysége és az értékek, amik szerint élünk, nagyban befolyásolhatják, hogy ellen tudunk-e állni egy-egy kísértésnek.

„A férfi hódít, a nő megbocsát”

A velünk élő, nemekre vonatkoztatott sztereotípiák előszeretettel használják fel az evolúciós pszichológia azon nézőpontját, miszerint a férfit a természetes vadászösztön hajtja, és magjait minél több helyre szeretné elszórni, a nő pedig alapvetően monogám, és befogadó. Habár több kutatás is azt találta, hogy férfiak épp olyan arányban lehetnek hűségesek, mint a nők, akik pedig épp oly gyakran lépnek félre, mint férfitársaik, a fent említett nézetek a köztudatban nagyon erősen tartják magukat. „Ezzel a hiedelemrendszerrel az a baj, hogy szerepmintákat is ad, így egy férfi könnyebben igazolhatja, ha hűtlen, hiszen úgymond ez a természete, míg a nő, ha félrelép, stigmatizált és erős bűntudattal küzd – pedig végső soron mindkét nemet ugyanaz hajtja, amikor egy külső viszonytól reméli a változást a jelenlegi kapcsolatában. A nemi sztereotípiák pedig felhatalmazást is adhatnak bizonyos viselkedésekre, így egyfajta öngerjesztő folyamatról van szó. Pedig miért ne lehetne egy férfi körömszakadtáig hűséges, egy nő pedig könnyen lekapcsolódó?”

Egy döntés eredménye

A hűtlenséggel kapcsolatos további káros beidegződések a társadalomban ott jelentkeznek, amikor fény derül a megcsalás tényére. A „mocskos” férfiak, és a „szegény áldozat” nők sztereotípiák egyik félnek sem segítenek, hogy megküzdjenek a közös traumával. Mert egy hűtlenség mindig a pár közös traumája. „Nem szeretem azt a közhelyet, hogy a hűtlenségben mindig "hibás" a másik fél is. Ha hibát keresünk, hibásokat fogunk találni, pedig a feloldáshoz a történet kell. A hűtlenség egy döntés eredménye, amit az egyik fél meghoz. Ettől még az, ami történt, már a kettőjük közreműködésének az eredménye, része a kapcsolat történetének”. A külvilág tehát gyakran kommunikálja azt, hogy „a férfiak mind hűtlenek, nem szabad bízni bennük, vagy éppen azt, hogy ilyen a természetük, el kell őket fogadni, egy nő hunyjon szemet a megcsalás ténye felett, míg ha a nő lép félre, akkor feslett és erkölcstelen, a felszarvazott férfi pedig egy vesztes. Nemtől függetlenül nagyon gyakori sztereotípia, hogy valaki már nem volt elég vonzó a partnerének, így szinte már jogos, hogy az máshol kereste a szexuális örömöket. Ha a nő elhízik, „nem ad magára”, már-már jogosnak érzi a társadalom, hogy a férje „lecseréli” egy vonzóbb partnerre, de sokak szerint az a férfi is csak magának kereste a bajt, aki nem dicsérte eleget a feleségét, vagy épp „nem hordozta a tenyerén”. „A legszomorúbb ezekben, hogy bárkire ráhúzható sztereotípiákká degradálják egy kapcsolat történetét. Pedig minden sors egyedi, és az emberi kapcsolatok sokkal, de sokkal bonyolultabbak annál, minthogy ilyen lebutítva beszéljünk róluk”.

Hogyan kerülhetnénk el?

„Sok, sok önismeret – bármilyen didaktikusan is hangzik, ezzel lehetne a legtöbbet tenni azért, hogy az emberek hűségesebbek legyenek. Meg kell értenünk, milyen mintákat hoztunk a családunkból, ahogyan azt is, hogyan értelmezzük az intimitást, mennyire tudunk kötődni, összeolvadni a másikkal.” Ami pedig elengedhetetlen: megérteni, hogy egy kapcsolaton dolgozni kell, nem fog magától tökéletesen működni, a kihívásokat, nehézségeket pedig ott kell megoldani, nem egy harmadik fél ágyában. „Szólni kell a partnerünknek, amikor valami elromlott, amikor nem érezzük komfortosan magunkat, de ehhez az kell, hogy előbb mi képesek legyünk szembenézni azzal, ami bennünk van”. Egy terápia nagyon sokat segíthet abban is, hogy kiszabaduljunk a káros sztereotípiák hatásai alól, és képesek legyünk megérteni, mit miért teszünk. Ha pedig válságba került egy kapcsolat vagy házasság, akkor is hasznos lehet szakember segítségét kérni, méghozzá úgy, hogy elmegyünk párterápiába. „Az egyéni terápiát ebben a helyzetben azért nem javasolnám, mert ott az ember magán tud dolgozni, de egy kapcsolat megmentéséhez két emberre van szükség. Egy párterápia még akkor is csodálatos élmény lehet, ha nem sikerül megmenteni a kapcsolatot, mert integrálhatóvá teszi az élményt mindkét fél számára, hangsúlyozza a kapcsolat értékét, és azt, hogy mindazt, amit ők egykor közösen létrehoztak, nem rombolta le egészen az, ahogyan véget ért. Ilyenkor a felek nem arra koncentrálnak, ki volt a hibás, hanem arra, hogy ezt közösen akarják megoldani. Ebben a folyamatban mindkettőjük sérülése benne van, és ez minden fájdalmával együtt felszabadítóan szép is tud lenni”. Ezt követően – bárhogyan alakultak is a közös dolgok -, egyéni önismereti terápiára is érdemes elmenni. A megcsalt felek azért, hogy az esetlegesen bennük maradt csalódást, fájdalmat egy megtartó közegben átdolgozhassák, a félrelépő félnek pedig azért, hogy megértse, miért tette, amit tett, és hogyan kerülhető el ez a jövőben. Ezt ugyanis egy új kapcsolat nem fogja orvosolni.