„A sors akarta, hogy egymásra találjunk, és azonnal övé lett a szívem”
Vannak a végletekig fatalista emberek, és vannak, akik szeretik alaposan kontrollálni a dolgokat. Egy biztos: a sorsunk sokszor a véletleneken is múlik.
Ezeket láttad már?
Olvasóink meséltek a legsorsszerűbb élményeikről.
Sikerült?!
Teljesen egyértelmű volt, hogy ott folytatom a mesterszakos tanulmányaimat, ahol az alapszakot végeztem, de azért beírtam egy másik egyetemet is, ahol csak egy szóbeli elbeszélgetés volt. Oda híresen nehéz volt bekerülni, ezért eszembe sem jutott, hogy fölvehetnek. Emiatt a felvételi eljárás során beadandó papírokkal kapcsolatban sem voltam elég figyelmes, mindent késve adtam be, majdnem kizártak az eljárásból. A szóbelin azonban lenyűgöztem a vizsgabizottságot, és maximális pontszámot kaptam. Hirtelen megértettem, hogy hatalmas esélyem van bekerülni, amit majdnem elbaltáztam. De úgy látszik, a sorsnak végig az volt a terve, hogy bejussak arra az egyetemre, ami végül nagyban meghatározta a karrieremet, és ami nélkül ma nem tartanék ott, ahol. Anett (28)
Jött, amikor jönnie kellett
Huszonhat évesen estem először teherbe. Mindig is nagyon fatalista voltam, ezért boldogan vártam a babát, pedig nem terveztem még a gyerekvállalást. Aztán az első ultrahangon kaptam a sokkoló hírt: nincs szívhang. Egy egész hétvégét végigsírtam, aztán megráztam magam, és mentem tovább: immár azzal a biztos tudással, hogy mihamarabb szeretnék anya lenni. Ám a baba nem akart jönni. Eltelt öt év. Az orvosi vizsgálatok mind negatívak voltak, a környezetem nem értette, miért nem „csinálunk semmit”, én viszont úgy gondoltam, ha a baba jönni akar, akkor jönni fog, ha nem, akkor nem. Közben éltem az életemet, nyelvet tanultam, sokat utaztunk. Tudtam, hogy akkor is boldog leszek, ha sohasem adatik meg számomra az anyaság élménye. Végül tavaly szültem meg a kislányunkat. Természetesen senkit nem biztatnék arra, hogy várjon ölbe tett kézzel, ha nem ilyen a személyisége, de talán azt a tanácsot érdemes megfogadni egy fatalistától, hogy úgysem tudhatjuk előre, mi fog velünk történni, lehet, hogy soha nem érjük el a vágyott célt, de ha arra koncentrálunk, hogy az út közben legyünk boldogok, akkor nem tud velünk kibabrálni az élet. Zita (33)
Álomrandi
Ez még a kilencvenes években történt. Balatoni lány voltam, nyáron megismerkedtem egy sráccal, aki egy hét után hazautazott Pestre, de megbeszéltük, hogy egy hónap múlva egy bizonyos napon fölmegyek vonattal, és találkozunk. Nem voltam szerelmes, de azért vágytam egy kis kalandra, és kíváncsi voltam, mi kerekedik ki a dologból. Három órát vártam a megbeszélt helyen, közben többször hívtam a telefonon (akkor még nem volt mobil), de senki sem vette fel. Nagyon mérges voltam, és a következő vonattal hazautaztam. Az egyik megállóban fölszállt egy magas, vékony, szép mosolyú srác. Már az ajtóban összenéztünk, úgy, mint ahogyan még soha senkinek nem néztem a szemébe. Egész úton beszélgettünk. Másnap délután hívott a másik srác: kiderült, hogy ő azt hitte, aznap találkozunk. Jót nevettünk a dolgon, és persze megbocsátottam neki. A szívem viszont már másé volt. Azé a fiúé, akivel talán sosem találkoztam volna, ha valaki más nem felejt el eljönni a közös randinkra. Szandra (36)
Csukott szemmel kotorászva a semmiben: Mit tehet az ember, ha válaszok nélkül marad egy szakítás után?