Miért nem tudunk elengedni bizonyos férfiakat? Pszichológus válaszol
Vannak párkapcsolatok, amelyeket nem bírunk elengedni, akár évtizedek múlva sem. Volt barátok vagy plátói szerelmek, akikről folyton eszünkbe jut: mi lett volna, ha összejön? Ma boldogabb lennék? Nem valószínű. A „Hufnágel Pisti-effektus” ugyanis sokkal többet árul el rólunk, mint arról, aki a flashbackben szerepel.
Ezeket láttad már?
Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus szerint sem jó benne ragadni egy rég elmúlt kapcsolatba, vagy egy soha be sem teljesült szerelem iránti vágyba. Mégis, akik megélik ezt, nagyon nehezen tudják nem föltenni időről-időre a kínzó kérdés: mi lett volna, ha?
Az elengedés a megoldás
Kinga huszonnyolc éves, egy másfél éves kisfiú anyukája. Párja, Gábor, vele egyidős. Budán élnek egy kertes kislakásban. Kinga bevallása szerint nagyon boldogok. „Persze van egy olyan fiú, aki gyakran eszembe jut - meséli - Tizennyolc éves voltam, épp kikerültem a gimiből. Utólag úgy látom, elég sebezhető időszakban voltam, amikor ez a srác - nevezzük Mikinek - elkezdett ostromolni.” Kinga egy ideig visszapöccintette Miki próbálkozásait, aztán egyszer csak fordult a kocka. „Jó pár hónapig nem találkoztunk. Egyszer csak vele álmodtam. Felhívtam, leültünk kávézni, és nagyon távolságtartó volt. Kiderült, hogy közben barátnője lett és kicsit magas lóról beszélt velem. Na, innentől kezdve én megbolondultam. Egyfolytában rajta járt az eszem, vagy "spontán és lazán" üzentem neki, vagy úgy intéztem, hogy "véletlenül" összefussunk az egyetemen. Aztán egy gólyabálon elárulta - mindketten becsíptünk -, hogy szakított vele a lány. Másnap az ágyamban ébredtünk. Csak akkor még nem tudtam, mennyire le fogja nullázni az önbecsülésemet az elkövetkező fél évben.”
„Sajnos nagyon elterjedt jelenség, hogy egy lezárult kapcsolatra úgy tekintünk, hogy ’Ó, miért nem azt választottam.’ Ez az önsorsrontás egyik eszköze – vélekedik erről Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus. – Ilyenkor valamit idealizálunk és az ezzel való összehasonlításban becsüljük le a jelenlegit. Arra használjuk ezt a módszert, hogy eltakarjuk vele jelen életünk erőforrásait, gazdagságait. Ez egyféle menekülés.”
Miki nem bírt elköteleződni Kinga mellett. „Hiába volt szemét velem - nem jött el a találkozóinkra, utolsó pillanatban lemondta, vagy direkt nem jelezte előre, hogy nagyon gyorsan el kell majd mennie - , én annál jobban vágytam rá. Olyan volt, mint egy elérhetetlen árnykép. Éreztem, hogy igazából soha nem lehet az enyém, tudom, hogy ez egy erős szó. Nem akartam birtokolni, csak azt szerettem volna, ha normálisan együtt vagyunk.” Mikinek ez azonban nem ment, fél év után megcsalta Kingát, majd egy tükörre írt szívecske kíséretében szakított. „Rémes az egész sztori, de valamiért évekig nem tudtam kiverni a fejemből - mondja Kinga. - Folyamatosan azon agyaltam, mit rontottam el. Ma már tudom, hogy semmit: ő volt alkalmatlan egy párkapcsolatra. Amúgy az élet engem igazolt, jobban mondva azt, hogy nekem jobb így, mert ő a mai napig egyedül van, szexpartnerekre vadászik, nekem meg van egy fantasztikus vőlegényem és egy kislányom.” A lány beszélgetésünk végén bevallja, hogy máig gyakran álmodik Mikivel. Látszik, hogy ezt azonnal visszaszívná. Eszembe jut, vajon mit szólna ehhez egy pszichológus.
„Természetesen ilyenkor belülről tényleg úgy látszik, ez egy hatalmas szerelem volt – mondja a pszichoterapeuta a Kingáéhoz hasonló történetekről. – A megoldás mégis az elengedés: mindannyiunknak voltak nagy szerelmei, nem is egy. Egy terápiában azt kérdezném: mit adott az a kapcsolat, mit kapott belőle az illető, amiből tanulni tudott önmagáról? Mivel járult hozzá az életéhez? Mi lenne, ha azt az időt és szellemi energiát, amit bánkódásra használ, másba fektetné? – ezeket a kérdéseket biztosan feltenném. Egyébként ahogy ma működünk egy párkapcsolatban, abban minden korábbi párkapcsolati tapasztalatunk benne van – persze ha önreflektíven használjuk a tanultakat.”
Veszélyes lehet a múltban ragadni
Bea harminchárom éves, nyelvtanár, két éve házas, és tizenegy éve dolgozik ugyanabban az iskolában. Az első évben észrevette, hogy egy testneveléstanár nagyon szimpatikus neki. „Janó ma is ott dolgozik - kezdi Bea nagy sóhajjal. - és egy olyan igazi klasszikus, jóképű tesitanárként képzeld el, lebarnulva, izmokkal, gyönyörű állkapoccsal, meg minden. Naná, hogy belezúgtam. Állandóan szemeztünk a tanáriban, de valahogy sosem elegyedtünk szóba. Fogadjunk, hogy mi voltunk az iskola történetének azon kollégapárja, akik a legkevesebbet beszélgettek. Mintha feszélyeztem volna. Néha már olyan feszült voltam a jelenlététől, hogy kirohantam a tanáriból valami ürüggyel. Annyira idegesített, hogy semmi nem történik. Ma már úgy látom, neki ez így kényelmes volt, soha nem is akart semmit. De azért bele szoktam gondolni, mi lett volna, ha félredobom a konzervatív női szerepekről szóló begyöpösödött nézeteimet, és elhívom valahova.”
Bea nem sokkal később férjhez ment. Nem bánta meg a házasságát. „Csak folyamatosan ott van a kérdés: 'mi lett volna, ha?'. Nagyon idegesít. Egyébként ma már simán észre sem veszem, ha egy légtérben vagyunk Janóval. Belefáradtam ebbe a plátói butaságba.”
Utolsó interjúalanyom, a negyven éves Mariann nehezen kezd bele a mondandójába. „Jártam egy sráccal két évig a húszas éveim végén, és azóta nem tudom kiheverni a szakítást. Pedig én dobtam. Akkora volt az egója, hogy minden róla szólt, én a végére már azt sem tudtam, ki vagyok. Viszont a szex elementáris volt vele, szerintem ez az egyik oka, hogy nem tudom elfelejteni. Azóta volt három hosszú kapcsolatom, de egyiknél sem éreztem ezt az érzést. Nagyon ciki, de máig csekkolgatom a Facebookon, merre jár, mit csinál. Van egy kisfia meg egy helyes felesége. Szerinted normális vagyok? Eszembe szokott jutni, megkeresném, ha elválna, és annak is szoktam drukkolni, hátha így lesz...” Mariann jelenleg egyedülálló. Bevallása szerint teljesen megragadt ebben a történetben, és szeretne azon dolgozni, hogy el tudja engedni, mert addig esély sincs arra, hogy rendes párkapcsolata lehessen.
Megoldás lehet vajon, ha az illetővel újra találkozunk? „Ez kétélű fegyver – vélekedik Kozma-Vízkeleti. - Ugyanúgy lehet a gyógyulás útja, ha meglátom, hogy Hufnágel Pisi azóta egy lepukkant alkoholista, és elmenekülök. De ha nagyon bele vagyok fordulva az önigazolásba, akkor veszélyes a személyes találkozó. Ezt akkor kell megtenni, ha fel vagyok rá készülve. Azt hiszem, nem ez az elengedés igazi útja. Egyedül a kihagyott kapcsolatok esetében lehet jó a találkozás. Ha kerülgettük egymást fiatalon, és mindkettőnket épp foglalkoztat, mi lehetne belőle, akkor jó lehetőség találkozni és lecsengetni. Ugyanakkor a lélektani munkának természetesen része az elengedendő személlyel való belső párbeszéd – például egy összegző levél.”
Érdemes nagyon vigyázni, ha ilyen helyzetbe kerülünk: ha észrevesszük, hogy valakinek a gondolatától nem tudunk szabadulni, ugyanis ebben az esetben nem sok esély van a valós továbblépésre. Ezt így látja Kozma-Vízkeleti Dániel: „Ez egy elég komoly elakadás az életünkben, amit nehéz feldolgozni. Saját életünk lehorgonyzásának biztos módja, ha azt mondjuk magunknak: ’egyetlen esélyem volt az életben, azt eljátszottam, és nincs több.’ Ez egy tévút, ezzel le is beszélheti magát az illető egy újabb kapcsolatról.” A szakember szerint ilyenkor az idealizált másik fél sokszor csak egy metaforája egy régi és mélyebben gyökerező problémának.
Sokan kompromisszumként élik meg a párválasztásukat még azután is, hogy komolyan elköteleződtek, családot alapítottak – és gondolatban állandóan visszakacsintgatnak egy múltbeli kapcsolatba. „Amíg ez a fantáziálgatás, ábrándozás szintjén marad, annyi baj legyen – vélekedik a szakember. – Ha azonban akadály, ha nem látjuk tőle a jelen társunk értékeit – ’ó, ez a Jani biztos mosogat otthon, bezzeg ez a pernahajder nem’ – az tényleg nem segíti a kapcsolatot. Ennek a mértéke rombolhat és akadályként lehet jelen. Arra bíztatom az olvasókat: minden kapcsolati konfliktust abban a kapcsolatban lehet rendezni, amiben keletkezett, vagyis a jelenlegit a jelenlegi kapcsolatomban.”
A cél, hogy a kesztyűs szakma újra felkerüljön az oktatási térképre - beszélgetés Hornicz Bernadettel, a Pécsi Kesztyű tulajdonosával