„Egy ember kizsigerelése, tárgyiasítása mindig kizsákmányolás” - Prostitúció és emberkereskedelem itthon és külföldön

Amúgy egyszer egy falusi (bocs, kertvárosi) kocsmában ücsörögtem vele, és az egyik ismerősével, nevezzük őt Fricinek, aki – miután észrevette, hogy érdeklődöm a téma iránt – hosszan ecsetelte kalandjait prostituáltakkal, amelyek az osztrák határ magyaroszági oldalán estek meg vele abban az időszakban, amikor Ausztriába járt dolgozni. Korábban mindig azt gondoltam, hogy a pénzért szexet vásároló ember – csakúgy mint a prostituált maga – absztrakció, amely leginkább filmekben látható, de ha létezik is, akkor mindenféleképpen a saját ismeretségi körömön kívül. Nagyon érdekes volt különben Frici önsajnáltató dumáját hallgatni, amely a magányos szívéről szólt, meg arról, hogy az egyik lányba, akihez hosszú időn keresztül járt, egy kicsit bele is szeretett – hát, ilyen egy igazi romantikus lélek, nem igaz?

Ez az épületes eszmecsere köztem és Frici között az egyetemi éveim elején lehetett, aztán szép lassan elkezdett kinyílni a szemem. Például elkezdtek megházasodni az ismerőseim, és hallottam legénybúcsúkról, ahova "táncoslányokat" rendeltek a buli szervezői. Aztán kiderült az is, hogy egy-két, különben igen magasan kvalifikált ismerősöm is kipróbálta már, milyen pénzért együttlenni valakivel. Az viszont természetesen egyetlen nő ismerősömről sem derült ki, hogy prostituált lenne. Hogy ez miért van így, szépen helyre kerül abból a beszélgetésből, amit De Coll Ágnessel folytattam, aki a Baptista Szeretetszolgálat Emberkereskedelem Elleni Programvezetője, és az áldozatokkal is foglalkozik.

A prostitúció felé vezető út

Rengeteget hallunk például arról, hogy egyrészt a nyugati országokban milyen magas a magyar prostituáltak száma, másrészt, hogy milyen példátlanul rossz körülmények között dolgoznak a kinti viszonyok között – az hírlik róluk, hogy gumi nélkül, olcsón elvállalnak bármit. Természetesen itthon sem jobb a helyzetük, sőt! De hogyan és mikor kerülnek ezek a lányok ebbe a rendszerbe? Hogy válnak az emberkereskedelem áldozataivá?

„A tinédzserkor jellemzően a belépési pont, amikor a stricik magukhoz fűzik ezeket a lányokat. Jellemzően azok válnak áldozattá, akik egész életükben áldozatok voltak, bántalmazást vagy szexuális abúzust szenvedtek el. Mivel rendezetlen volt a családi hátterük, nem volt egészséges kötődésük, sem biztonságos szülői környezetük, állandó bennük a sóvárgás a kötődés, a szeretet után – ezért könnyű őket behálózni a szeretettel vagy a droggal, olyan dolgokkal, amelyek érzelmi vagy fizikai függőséget okoznak számukra. Tulajdonképpen a bántalmazás is pontosan egy ilyen függőséget alakít ki. Aki bántalmazott volt gyerekkorában, annak a szeretetnyelve összefügg a bántalmazással, és azzal, hogy ki kell szolgálni valakit, meg kell tenni, amit kér akkor is, ha az saját személyes biztonságuk vagy egészségük kárára megy. Ők úgy gondolják, hogy kívülről nem látszik, mi történik velük, és hogy ez kötelességük” – mondja De Coll Ágnes. A szakértő szerint az esetek többségében a fiatal lányok „nem tudják, mibe lépnek bele, és mindannyian azt gondolják, hogy velük ez nem történhet meg. Az is sokszor előfordul, hogy elindulnak egy ígéretes külföldi munka reményében, és csak ott derül ki, hogy egyáltalán nem az várja őket, ami meg volt hirdetve – nem vendéglátós munkát kapnak, hanem prostitúcióra kényszerítik őket.”

„Rossz anya és családromboló nő, aki el merte hagyni a férjét egy másik férfiért” - Keresztre feszítés kommentben, ahogy csak a mi trolljaink tudják

Menekülnének, de nem tudnak

Mikor arról kérdezem De Coll Ágnest, vajon hogyan tartják az átvert lányokat külföldön, hogy miért nem menekülnek el azonnal, a követezőt válaszolja: „az szokott történni, hogy már az úton elveszik az irataikat valamilyen ürügyre hivatkozva, és nem adják őket vissza nekik. Jellemzően a telefonjukat is elveszik tőlük. Másrészt megérkeznek valahova, és fogalmuk sincs, hogy hol vannak, még az utca nevét és a házszámot se tudják. Ha fizikailag nem is zárják őket be, mindig vigyáz rájuk, kíséri, figyeli őket valaki. Amikor mégis lehetőségük lenne segítséget kérni, a félelem és a szégyen tarja vissza őket. Különösen igaz ez azokra, akiknek gyerekük van, hiszen rengeteg olyan ügy volt már, amikor valakitől azért vették el a gyerekét, mert prostituáltként dolgozott, és emiatt alkalmatlan szülőnek találják őket.”

Belföldön és külföldön

Az is érdekelt, mennyire jellemző, hogy külföldön futtatják a magyar emberkereskedelem áldozatait. A szekértő szerint mindkettő megtörténik, de nincs rá statisztika, hogy melyik a gyakoribb. „Habár kiskorúakat könnyebb itthon futtatni, mert külföldön ezt jobban ellenőrzik, vannak technikák arra is, hogyan lehet ezt külföldön megoldani: hamis papírokkal, esetleg a lány egy rokonának papírjaival. Tavaly volt öt olyan kiskorú lány is a látókörünkben, akikre egy külföldi panzióban, vagy bérelt lakásban talált rá a rendőrség. Ez ugyanis relatíve rejtve marad ahhoz képest, mint amikor egy piros lámpás negyedben egy kirakatban dolgozik valaki, ahol bármikor igazoltathatják a rendőrök. De Magyarországon is országszerte jelen van a prostitúció, például a debreceni erdőben, Békés megyében, a Viharsarokban is rengetegen vannak, Budapesten is sok helyen. Ha felmegyünk a rosszlányok.hu-ra, akkor azt tapasztaljuk, hogy a bárhol elérhetőek.” Sokunk fejében valószínűleg még az él, hogy a magyar prostituáltak főképp Zürichben dolgoznak, ám De Coll Ágnestől megtudtam, hogy Svájc ma már nem annyira felkapott hely, mint amilyen volt 2014-ben, amikor a zürichi utcákon nyolcvan százalékban magyar nők álltak. Ugyanis létrehoztak úgynevezett sexboxokat, ahova csak prostituáltak és felhasználók mehetnek be, a stricik nem. „Emiatt Németország nagyvárosai lettek inkább népszerűek – onnan térnek haza a legtöbben, onnan kapjuk a legtöbb ügyet, de Anglia és Franciaország is szerepelnek a célországok között.”

A probléma megoldása: a bántalmazás elutasítása

A De Coll Ágnessel való beszélgetésemből elsősorban az derült ki, hogy az emberkereskedelem problémája óriási, és igazán nehéz a probléma hatékony megoldását megtalálni, mert több szinten kell egyszerre cselekedni, amelynek része a társadalmi attitűdváltás és a hatékony prevenció a diszfunkcionális családokkal is. Azt a mítoszt, amely szerint a prostituáltak jól kereső kisvállalkozók, nem pedig áldozatok, az úgynevezett luxusprostituáltakról alkotott kép élteti. Ők strici nélkül, egyedül dolgoznak lakásokban. Habár De Coll Ágnes szerint ezekben az esetekben az emberkereskedelem kérdése nem merül fel, a kizsákmányolásé igen.

„Egy ember a használata, kizsigerelése, tárgyiasítása mindig kizsákmányolás. Ezeknek a nőknek kivétel nélkül tönkremegy az életük: jellemző rájuk az öngyilkosság, az alkoholizmus, a depresszió, a szerfüggőség. És ők is azért kerülnek ebbe a helyzetbe, mert bántalmazott gyerekek voltak, vagy mert szexuálisan abuzálták őket gyerekkorukban – nem találkoztam még olyannal, akinek ne ez lett volna a hátterében.” De Coll Ágnes úgy gondolja, hogy a probléma megoldását hosszútávon egy olyan társadalmi hozzáállás kialakulása jelenthetné, amelyben nincs áldozathibáztatás, és a bántalmazás nem elfogadott, amelyben megtanulnak a szülők és más gyermekekkel foglalkozó felnőttek egyéb eszközöket használni a bántalmazás, büntetés, megalázás, lekicsinylés helyett. Talán éppen ezek ellentétét, amely a pozitív önértékelést, az önbecsülést, önérvényesítést és az emberi méltóságot, az emberi értéket erősíti. Ebből pedig egyenesen következik, hogy pártolja a felhasználók büntetését, ahogy azt a skandináv országokban már be is vezették. De a legtöbb ország még mindig a felhasználókat igyekszik védelmezni, erről pedig Bethlen Anna feminista kutató és aktivista egyik története jut eszembe:

„Felhívott a svájci tv2 riportere, hogy mit tudok arról, hogy a Püspökladányban, valamint Berettyóújfalun élő közösségekben miféle sajátos patriarchális szubkultúra honolhat, hogy onnan olyan sok fiatal, sőt gyerekprostituáltat adnak el a zürichi bordélyokba? Én visszakérdeztem, miféle sajátos patriarchális szubkultúra honolhat Zürichben, hogy épp fiatal nőkre és lányokra van kereslet Kelet-Magyarországról és nem – teszem azt – jonatánalmára?”