Pokorny Lia: „Szeretettel kell nézni a szenvedő önmagunkat”
Pokorny Liával interjúzni felér egy terápiás beszélgetéssel - a végére az ember fényesebben látja a világot. Neki sem volt könnyű megérkeznie a napos oldalra. Most mesél erről, és ha túl sok a világosságból, arra is van ötlete, méghozzá a faültetés.
Ezeket láttad már?
Ha voltál már mélyen, úgy igazán mélyen, akkor valószínűleg jól ismered azt az elég volt érzést, ami segít, hogy így vagy úgy, de kiutat találj. Nem hiszünk abban, hogy csillámport szórni a traumáinkra megoldás, abban viszont igen, hogy egy nehéz helyzet megtanít önmagad legerősebb szövetségesévé válni. Na az már igazi, belőled fakadó ragyogás lesz, és mi mást kívánhatnánk neked nőnapon, ha nem pont ezt? Pokorny Lia megküzdött a saját nehézségeivel, a tanulságokról pedig olyan inspirálóan, olyan bátorítóan beszél, hogy olvasni gyógyító. Sin Bettina interjúja.
Milyen darabokban láthat téged mostanában a közönség?
Valahogy változnak a dolgok körülöttem, és egyre messzebb kerülök a klasszikus kőszínházi daraboktól. Furcsa, újfajta szabadság ez, egyre több önálló előadásba kezdek, ami túlmutat a klasszikus színjátszáson. A Centrál Színházban játszott - a teljesség igénye nélkül - LIAison, a Nemek és Igenek, a Rózsavölgyi Szalonban futó Keresztül-kasul, a KuglerArtban pedig a Héjanász című előadások mellett két improvizációs előadással járom az országot. Az egyik a Válótársas, melyet két mediátor barátom álmodott meg, akik saját tapasztalataikat vitték bele az előadásba a válás előtt álló párokról. Ugyanilyen előadás a Munkatársas, ami a kollégákkal és a karrierrel kapcsolatos konfliktusokat tárja elénk ironikus, de egyben gyógyító módon. Mindkettő két központi kérdés az életünkben - nehéz témák, ugye? Sokat mesélünk, improvizálunk, nagy adag humorral szőjük át az előadást. Szerintem a humor legkönnyebb módja, hogy kapcsolódjunk saját magunkhoz.
Ezt hogy érted?
Akkor vagyunk igazán önazonosak, ha nevetni tudunk saját magunkon. És akkor tudunk igazán nevetni magunkon és a világon, ha megfürödtünk a mélységekben, a szenvedésben. A szerelmi csalódás például megmutatja, hogy nem szabad, hogy egy másik emberen múljon a boldogságunk. Szeretettel kell nézni a szenvedő önmagunkat. A legkomorabb óráimban rájöttem: magam ellen sokkal több vétket követtem el, mint mások ellen. Ettem a saját energiámat, marcangoltam magam. Ki kellett mondanom jó hangosan, hogy ez többet nem kell. Aztán persze hiába mondod ki, kapod a következő, ugyanolyan pofont. Minél inkább szabadulnál egy problémától, annál többször dobja fel az élet, mígnem magától értetődő lesz, mint egy pohár víz.
Mi indított el az önismeret útján?
A legtöbb embert egy nagyobb sorscsapás tereli arra az útra, ahol választ kaphat a miértekre. A saját traumáinkból tanulunk. Hogy hogyan tudunk küzdeni, elfogadni, majd megbocsátani. Ezt a folyamatot főleg a LIAison előadásban próbálom átadni. Annak központi témája, hogy hányféle szerelmet él át az ember, és melyikből mit tanul. Én például mindegyik által magammal kapcsolatban tanultam meg valamit. Ezeken a szeánszokon nincs ellenállás, együtt sírunk, együtt nevetünk.
Asztrológiával is foglalkozol. Milyen felismeréseket hozott számodra ez a tudomány?
Nekem nagyon sokat adott az asztrológia tanulmányozása. Érdekes, hogy a legtöbb ember legyint rá és áltudománynak tartja. Annyi mindent átvettünk az ókori kultúrkörből, erre mégis azt mondjuk, butaság? Sokat segít a döntéseink során, ha megismerjük a saját képletünket. Sokszor csak szeretnénk jól csinálni, de nem tudjuk, mi az igazán jó nekünk, mitől leszünk értékesebbek, melyik döntés által teljesedhet ki az életfeladatunk. Konfliktus lehet például: kiálljunk magunkért, vagy maradjunk alázatosak? Felmondjunk egy munkahelyen, kilépjünk egy kapcsolatból, vagy küzdjünk a végsőkig? A saját működésem és életfeladatom megismerésében segített az asztrológia, iránymutatást adott, hogy mikor döntök megfelelő módon.
Most már könnyen döntesz?
Igen. A döntés során az számít, képes vagyok-e önazonosan cselekedni. Fontos válaszutaknál a nagyon nyugodt énemre hallgatok. Végiggondolom hideg fejjel, mi mivel jár, és megnyugszom a döntésben.
Olyan, mintha a színjátszás mellett az emberek tanítása, gyógyítása is a missziód lenne.
Nem mernék ilyen komoly címkéket akasztani arra, amit csinálok. A színház valóban nagyon intim dolog, egy lélekközeg, és én szeretem lebontani azt a láthatatlan falat, ami köztem és a közönség között van. Szeretek közelebb engedni, útkeresésre biztatni másokat. Betekintést nyújtani oda, ahol én tartok, és megmutatni az esendőségemet. Számomra nem csak a szereplésről szól a szakma, hanem arról, hogy megmutassam: mélyen, legbelül egyformák vagyunk. Érzések, gondolatok elindítása, a valódi megismerés felé terelés a célom.
Ez értékes emberre vall. Úgy tudom, fontos számodra a környezetvédelem is. Ez az attitűd veled született vagy tanult?
Felismerni, hogy a bolygónak szüksége van a védelmünkre, csak idő kérdése egy ember életében. Nem így születtem én sem. Bár a szüleim takarékoskodtak, nem is éltünk „zölden”. Fiatal felnőtt koromban úgy éreztem, minden az enyém, és mindent meg is érdemlek. Aztán teltek az évek, és arra eszméltem: mi a jó ebben? Nem okoz örömet, sőt, egyre nagyobb frusztrációt okoz habzsolással, költekezéssel pótcselekedni, csak nőtt bennem a feszültség ennek kapcsán. A fiam születése hozta el az áttörést, elkezdtem másképp gondolkodni. Úgy éreztem, hogy felelősséget kell vállalnom szülőként a jövőért, és kerestem a módját, hogy kiterjesszem a mindennapokban a környezettudatosságot. Egyfajta attitűd ez, kutatni, figyelni, hogyan és hol lehet visszaforgatni valamit a nagy egészbe. Rájönni, hogy adni is tudok, nem csak elvenni.
Milyen kezdeményezéseket pártolsz ennek kapcsán?
A klímaszorongás odáig fokozódott bennem, hogy nagykövet lettem a fák ültetésével foglalkozó ’10 millió fa’ közösségben, ahol nagyszerű embereket ismertem meg. Szeretem a közös ültetéseket, amikor 10-20 ember annyira belelendül a munkába, hogy órák alatt átalakítja a tájat, aztán boldogan nézünk körül: ezek a pici növények egyszer majd árnyékot és oxigént adnak az alatta ücsörgő, még meg sem született embereknek. Olyan lélektisztító dolog ez. A másik „zöld” kedvencem, hogy két barátnőmmel Csodás szemét címen most kezdünk el videókat gyártani, kidobásra szánt anyagok újrahasznosítását mutatjuk meg. Fúrunk, faragunk, és jól érezzük magunkat közben. Hamarosan publikáljuk ezt a sorozatot.
Végezetül, csak mert mindig meg akartam kérdezni: szereted a nevedet?
A Lia a becenevem. Aurélia a hivatalos nevem. Apukám Aurél, anyukám Kornélia, a tesóm pedig, nem fogod kitalálni: Kornél.
Különleges nők, különleges élettörténetek:
- „Rendben van, hogy azzá váljunk, akik lenni szeretnénk” - Exkluzív interjú Sarah Fergusonnal
- „Megterhelő volt ilyen mélyen foglalkozni a háborúval" - Heather Morris írónővel beszélgettünk
- „Nem tudom, akarnék-e olyan világban élni, amiben az embereket nem érdekli, milyennek látszanak” - interjú Réz Annával
