Fiatalokat kérdeztünk arról, ők hogyan élik meg a másságukat és mit gondolnak az új törvényről

Niki, 37 éves fotós

"Utólag visszatekintve, egészen kisgyerekkoromtól egyértelmű volt, hogy meleg vagyok. Óvodában „szerelmes” voltam az óvónőbe, kisiskolásként a lányok hajából húzkodtam ki a gumit. Míg a többi lány híres színészekért, én színésznőkért rajongtam, a fiúkkal fociztam. Sokáig egyébként nem tudtam, hogy mi velem a „gond”, és vártam, hogy egyszer majd megváltozik minden, és olyan leszek, mint a többi lány. A szüleim kifejezetten liberális gondolkodásúak, de a családomban senki sem beszélt soha a melegekről, még internet sem volt, így onnan sem tájékozódhattam. Aztán tizennégy évesen egy meleg fiúbarátommal megbeszéltük a dolgokat, és onnantól tisztában voltam azzal, hogy én a lányokhoz vonzódom. A családom előtt viszont csak tizenkilenc évesen mertem előbújni. Akkoriban egyébként, a ’90-es évek végétől körülbelül a 2000-es közepéig nagyon jó volt itthon melegnek lenni. Rengeteg szuper bár volt, ahová heterók is lejártak bulizni. Emlékszem, egyszer szilveszterkor egy meleg zászlóval a hátunkon szaladtunk végig a Váci utcán, és a járókelők mind velünk örültek. Aztán a 2000-es évek végétől kezdett megváltozni a dolog, egyre többször féltem, hogy belém kötnek az utcán.

Azóta csak akkor fogom meg a barátnőm kezét, ha senki sem lát minket.

Egyszer a villamoson megpuszilta a vállamat, és egy férfi leszálltában visszafordult, beköpött a villamosba, és azt mondta: „buzi lányok”. A mostani törvénymódosítás teljesen kiborított, még sírtam is. A tüntetésre is elmentem, mert azt éreztem, ezt már nem lehet szó nélkül hagyni. Pedig egyre nagyobb bennem az apátia, egyre inkább azt érzem, hogy békésen vonulgatni már nincs értelme, és azzal szemben is szkeptikus vagyok, hogy itt bármi változni fog. Persze reménykedem, de már elhatároztuk a barátnőmmel, hogyha nem változik semmi 2022-ben, akkor elhagyjuk az országot. Nagyon sok LMBTQI+ fiatal érez most így, attól tartok, hogy tömegesen fognak elvándorolni innen. Ennek nem örülök, mert nem szívesen hagynám itt idősödő szüleimet, akiknek éppen most lenne szükségük rám, és mert alapvetően egy elfogadó közegben élek: a barátaim, családom, munkatársaim mind támogatnak. Szeretek itt élni, szeretem a hazámat."

Zoli, 29 éves vendéglátós

"Egy, Ausztriához közeli városban nőttem fel. Mégis, gyerekkoromban több homofób megnyilvánulásnak, gúnyolódásnak voltam fültanúja, de inkább az volt a jellemző, hogy az emberek egyáltalán nem is beszéltek a homoszexualitásról. Nagyapám nevelt fel, akinek hatalmas szíve van, viszont mélyen vallásos, és ebből a szempontból bigott gondolkodású, így a homoszexualitást bűnnek tartotta és tartja is a mai napig. Számomra egyébként nem volt egyértelmű gyerekkoromtól, hogy meleg vagyok. Tiniként barátnőim is voltak, akikkel szexuális életet is éltem, érzelmi téren azonban valami rettentően hiányzott. Sokszor gondoltam arra, hogyha tényleg azt hívják szerelemnek, amit a lányok iránt érzek, és amiről annyi romantikus film szól, akkor ez nem valami nagy szám. Egy nagyon vallásos, elit gimibe jártam, ahol ugyancsak alig volt téma a homoszexualitás, ha beszéltek róla, akkor pedig negatív kontextusban. Habár magam még nem voltam biztos a szexuális orientációmban, sokan észrevették rajtam a másságot, és csúfoltak, többek között úgy hívtak, hogy „buzoli”. Ez nagyon fájt, de szerencsére voltak barátaim, akik kiálltak mellettem. Azt viszont nekik sem mertem elmondani, mikor rájöttem, hogy a fiúkhoz vonzódom. Főleg mert eleinte én is rettenetesen éreztem magam ettől az egésztől. Mikor tizenhét éves koromban először csókolóztam fiúval, otthon órákig mosakodtam utána, olyan erős undort éreztem magammal szemben. Esténként úgy feküdtem le, hogy arról fantáziáltam, bárcsak ne ébrednék fel, vagy másnap ütne el a villamos.

Az öngyilkosságot csak azért nem kíséreltem meg, mert nem tartottam magamat elég bátornak hozzá.

Végül tizenhét évesen előbújtam egy barátnőmnek, aztán több közeli barátomnak is. Mindenki jól fogadta a hírt, de a családomnak még nem mertem elmondani. Érettségi után felmentem Pestre dolgozni. Ott teljesen kinyílt számomra a világ, végre el tudtam fogadni magamat, és a szerelem is megtalált. És megértettem, hogy miről is beszélnek azok a romantikus filmek. A nyilvános előbújásom is a párom hatására történt. Annyira szerettem, hogy azt akartam, az egész világ lássa, hogy mi összetartozunk. A nagyapámnak nagyon féltem elmondani, hogy meleg vagyok, ezért végül egy nyilvános Facebook posztban írtam meg. Tudtam, hogy ez után már vele is beszélnem kell majd. Nem mondom, hogy könnyű volt, de nem kapott agyvérzés, szívrohamot, és nem esett nekem. Én egyébként egyáltalán nem takargatom a másságomat, a nyílt utcán is megfogom a párom kezét, mégis csak egyetlen attrocitásra emlékszem, amióta előbújtam. Az a filozófiám, hogyha bennem nincs félelem, akkor valóban nem is kell félnem senkitől. Sajnos ezért szomorú, amikor a mássággal szemben félelmet keltenek az emberekben, és ezt a félelmet már törvényi szintre is emelik. Számomra ez azért is fontos most, mert én neveltetésemből és az iskolai közegemből adódóan saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az új, melegellenes törvény milyen helyzetbe hozhatja a témában érintett kamaszokat. Istenben továbbra is hiszek. Négy éve súlyos leukémiával diagnosztizáltak, most mégis itt vagyok, úgy gondolom, a gyógyuláshoz neki is köze van. Az egyházakban azonban nem tudok hinni, mert ők sem hisznek bennem. Most a szülővárosomban élünk a párommal, de a jelenlegi helyzet miatt tervezzük a német nyelvterületre költözést. Onnan fogok harcolni a másság elfogadásáért itthon. Szerencsére nagyapám sem marad egyedül, a kilométerektől pedig a köztünk lévő szeretet nem szűnik meg. Azt sosem felejtem el, hogy az ő szeretetének hála vagyok most olyan ember, aki bízik önmagában és ki tud állni a jogaiért."

Xavier, 20 éves

„Egy kis közösségben nőttem fel, ezért eleinte nem tudtam, hogyan dolgozzam fel a másságomat. Kilencedikes gimnazistaként egy pénteki napon, az egyetlen felénk közlekedő távolsági buszon bújtam elő, miután a legjobb barátnőm elmesélte, hogy ugyanez nyomta az ő lelkét is évek óta. Mindketten transzneműek vagyunk, én meleg férfi, a barátnőm pedig épp keresi az útját. Sok transznemű ismerősöm azt mesélte, hogy egészen fiatal koruk óta érezték, hogy mások. Nem állítom, hogy én nem éreztem hasonló dolgokat, de bennem ez nem fogalmazódott meg egyetlen szóban. Az előbújásom környékén ismerkedtem meg az LMBTQ közösséggel igazán, és akkor már képes voltam szavakba önteni az érzéseimet is. Sok gyermekkori élményem van, de a legemlékezetesebbek azok, amikor a már említett barátnőmmel különböző történeteket találtunk ki, amikben mindig ő alakította a főhősnőt, én pedig a főhőst. A baráti társaságomban mindenki nagyon támogató, így nem volt kérdés, hogy előttük nem kell elrejtőznöm, habár így is kellett másfél év, hogy összeszedjem a bátorságomat. A családomban ezt egy kicsit másképp kell kezelnem, ők tudják, hogy LMBTQ tag vagyok, de ennél többet még nem szeretnék megosztani velük. Ők keresztények és nagyon elfogadók, ezért nem feltételezem, hogy elítélnének. A külsőmet illetően apró lépésekben haladok, a ruhatáramat már lecseréltem, a hajam a bennem élő férfit jelképezi, és minden nap mellkas leszorító pántot hordok, amíg el nem jön a műtétek ideje. Nem kapkodom el a dolgokat, pedig néha nagyon szeretnék már túl lenni mindenen, de tudom, hogy a testem azt nem tudná követni. Sokan még a születési nevemet használják, ami eleinte frusztrált, és dühös voltam érte, de ez is alakulóban van. Velem együtt a környezetem is kezdi megismerni azt a felnőtt férfit, aki hosszú ideje szerettem volna lenni. Úgy tudnám ezt egy mondatban megfogalmazni, hogy mint egy gyermek, újra elkezdtem megismerni a világot, rácsodálkozni mindenre, és ráeszmélni, hogy hova tartozom. Azt mondják, az ember addig nem tudja igazán értékelni azt, amije van, amíg el nem veszíti.

Eddigi életem nagy részét önmagam keresésével töltöttem, de ez idő alatt még soha nem éreztem magam olyan kirekesztettnek, mint most.

Az életemet Thaiföldön szeretném folytatni, egyrészt mert hosszú ideje szeretném már megismerni az országot, másrészt, mert nagyon jó egyetemei vannak, és úgy érzem ott értékes tapasztalatok és egy új élet vár rám.”