Lánykérés az olimpián: nem hab a tortán, hanem csizma az asztalon
Augusztus 4-én a párizsi olimpián a kínai tollasozó, Huang Ja-csiong, vegyespárosban Cseng Sze-vejjel, aranyérmet szerzett. Amikor elhagyta a dobogót, a kamerák kereszttüzében párja, a szintén tollasozó Liu Jü-csen virággal várta. Azonban nem gratulációnak szánta a csokrot, hanem bevezetőnek a magánakciójához: féltérdre ereszkedett és gyűrűt villantott. Külföldön és itthon is a legtöbb portál úgy tálalta ezt, mint az élvezetek halmozását. Sok női kommentelő is olvadozott: „milyen romantikus”! Szerintem annyira nem.
Ezeket láttad már?
Való igaz, hogy a boldogság netovábbja, ha az ember a hivatásában is kiteljesedik és a magánélete is úgy alakul, ahogyan ő szeretné. Az is nyilvánvaló, hogy a nők valószínűleg nagyobb része vágyik arra, hogy megkérjék a kezét, mert ezt az elköteleződés jeleként értékeli. Ebben nemcsak a szerelem és a családalapítás igénye játszik szerepet, hanem a szocializáció is, mely a nő értékét erőteljesen összekapcsolja azzal, hogy „kell-e valakinek” annyira, hogy elvegye. Ilyenkor zárójelbe kerül az, hogy a tipikus házasság mit jelenthet a feleség számára, például mennyi ingyenmunkát, potenciális karrierhátrányt, kockázatot stb. (amennyiben persze a felek nem tárgyalják le jó előre, hogy ők modernizálják a hagyományos forgatókönyvet, és aztán tartják is magukat a megállapodáshoz) – mindezt eltakarja a fehér fátyol.
Az uralkodó sztereotípia szerint a férfiak azok, akik húzódoznak a házasságtól, mert akkor (elvileg, és többnyire) egyetlen nőre szűkülnek le az egyébként természetesen végtelen szexuális lehetőségeik. Ennek fényében pedig (még mindig a sztereotípiáknál tartunk!) a házasság olyasvalami, amit inkább a nő akar, és óriási kegyként kell megélnie, ha a férfi az ő kedvéért hajlandó lemondani a „szabadságáról” és „rabigába hajtani a fejét”. És ha még mindezt ország-világ előtt a kamerába kiáltja? Egy ilyen szerelmi vallomástól azonnal el kell ájulni. Vagy mégsem?
Amikor az eljegyzés NEM romantikus
Egy lánykérés tud nagyon is romantikus lenni – amennyiben a házasságot kezdeményező fél eltalálja a megfelelő helyet-időt, és teret ad annak, hogy a válasz valóban őszinte legyen. Az igen akkor őszinte, amikor lehet nemet is mondani. Jelenleg ezt: a nő szabad akaratának tiszteletben tartását nem sikerült megvalósítani – ekkora nyilvánosság előtt nem is lehet. Láttunk valaha olyat, hogy egy nő, aki előtt ott térdel egy férfi nagyközönség gyűrűjében, nemet mond, vagy akár csak annyit, hogy „szeretlek, de a házasságkötést még korainak érzem, később térjünk vissza rá”, „beszéljük meg kettesben, hogy melyikünk hogyan képzel el egy házasságot” stb.?
Mivel a női szocializáció része, hogy simulékony jókislányok legyünk, ne pedig makacsok és önfejűek, nagyon kevesen mernének eltérni a kötelező forgatókönyvtől és vállalni, hogy – amellett, hogy szégyenbe hozzák a férfit, akit az otromba akció ellenére minden bizonnyal szeretnek – „szívtelennek” bélyegezzék őket. (A kezdeményezést, udvarlást visszautasító nő így is folyton megkapja ezt a címkét, holott beleszeretni valakibe nem kötelező, és mellesleg nem is irányítható, tehát nem jóindulat kérdése.)
Külön pikantériát ad a dolognak, hogy az egyébként is problémás nyilvános lánykérés a nő nagy szakmai sikere közepette: éremátadón történt. És már nem először: a 2016-os riói olimpián is volt egy hasonló eset – akár onnan is inspirálódhatott a mostani reménybeli vőlegény. Nekem ez nem hab a tortán, hanem csizma az asztalon. Emlékeztető: igen, nagyon szép a szakmai teljesítményed, de most már ideje visszaszállni a földre és tudni, hol a helyed, mi „az igazi hivatásod”.
Túlkombinálom? Ugye emlékszünk arra, hogy 2021-ben Kung Li-csiao kínai súlylökő olimpiai bajnokot az állami tévé azzal traktálta, hogy mikor megy már férjhez? Az a tény, hogy a kínai társadalomban külön megszégyenítő kifejezés létezik az egyedülálló nőkre („maradék nők”), még nagyobb a nyomást helyez a nőkre, akiknek nyilvánosan kérik meg a kezét.
Ha a partnerünk sikert ér el, akkor a támogató viselkedés az, ha az első sorból tapsolunk neki és hagyjuk őt ragyogni, élvezni az elismerést - nem pedig az, ha más mederbe tereljük a szituációt és ellopjuk a pillanatot. Képzeljük csak el fordítva a helyzetet: a férfi aranyérmeshez rohan oda a barátnője belerondítva az ő személyes dicsőségébe, ország-világ elé tárva, hogy a kapcsolatot magasabb szintre szeretné léptetni.
Mivel nők ritkán szokták megkérni férfiak kezét, gondoljunk mondjuk egy pozitív terhességi teszt lobogtatására. Nagy valószínűséggel a nőt mindenki őrültnek, nyomulósnak, akaszkodósnak bélyegezné, a haverok pedig azt tanácsolnák a kínos helyzetbe hozott sportolónak, hogy meneküljön, mielőtt ez az agresszív némber végleg rátelepszik.
De hát, ha valaki szeret valakit, miért baj, ha a világ elé tárja? Igen, erre találták ki az esküvőt. Továbbmegyek: bizonyos esetekben még egy nyilvános lánykérés is beleférhet, ha nem a szakmai siker elől viszi el a rivaldafényt, és ha a nő korábban jelezte, hogy ő erről álmodik, és örülne egy ilyen gesztusnak.
Lindy West amerikai író, humorista, fat acceptance aktivista elmesélte, hogy immár férje, Aham félig-meddig nyilvánosan, családtagok és barátok jelenlétében egy pubban kérte meg a kezét. Amikor rákérdezett, hogy miért döntött így, a férfi elárulta: azért, mert Lindy egyszer kissé illumináltan azt találta mondani, hogy a kövér lányoknak nem jár nyilvános lánykérés, mert őket szeretni ciki. Aham erre akart rácáfolni, de a megfelelő alkalomnak nem a barátnője könyvbemutatóját vagy előadását szemelte ki.
Huang és Liu jövője még nyitott kérdés, de azt már tudjuk, hogy a 2016-ban nagy figyelmet kapott riói pár sorsa hogyan alakult. 2017-ben összeházasodtak, és - ugye, kitaláljátok? - Ho Ce felhagyott az élsporttal.
