„A sérültségem segített, hogy kiteljesedhessek az úszásban" - Pap Bianka lett az év női fogyatékos sportolója
Még csak huszonhárom éves, de már maga mögött tudhat több rangos hazai és nemzetközi elismerést. Pap Bianka paralimpiai-, világ- és hatszoros Európa-bajnok úszó mégsem dől hátra, mindig van egy célja, amiért érdemes küzdeni. Olvasd el egy korábbi interjúnkat vele, és ismerd meg az egyik legtehetségesebb úszót, aki immár az év női fogyatékos sportolója címmel is büszkélkedhet.
Ezeket láttad már?
Pap Bianka egy igazi energiabomba, aki tele van tetterővel, elhivatottsággal. Igazi példakép, akitől mindig van mit tanulni. Hét évvel ezelőtt a GLAMOUR márciusi számában még csak álmodozott a Tokiói aranyéremről és a világbajnoki címről, az érettségivel kapcsolatos terveit szövögette, mostanra pedig már nem csak álom, szorgalmának és tehetségének köszönhetően teljesültek ezek a vágyak.
Hogyan lett a szenvedélyed az úszás?
Az úszáshoz való kötődésemben a születésem körülményei is szerepet játszottak. Az egyik lábam nyolc centivel rövidebb a másiknál, amit egy helyreállító műtéttel sikerült megnyújtani. Hétéves voltam, amikor egy szerencsétlen baleset miatt eltörtem az egyébként is gyengébb, szárkapocscsont nélküli végtagomat. A felépülés után viszont nem akartam egy újabb műtétet, inkább elfogadtam magam. Az akkori orvosaim javaslatára kezdtem el úszni, végül ott ragadtam a szigetvári uszodában. Soha nem kötelezettségként éltem meg a rehabilitációs időszakot, élveztem minden medencében töltött percet.
Mikor vált világossá a tehetséged?
Először egy úszótanfolyamra írattak be a szüleim, ahol a pillangó kivételével az összes úszásnemet megtanították. Az oktatók látták meg bennem a tehetséget, javasolták, foglalkozzak komolyabban ezzel a sporttal. Ajánlottak egy edzőt, aki azonnal bedobott a mély vízbe. A munkának pedig meglett a gyümölcse: már az első kisebb versenyen aranyérmet szereztem. Innentől pedig már felgyorsultak az események. Szigetvárról Budapestre költöztem, rendszeresen jártam hazai és külföldi versenyekre, míg végül bekerültem a paralimpiai csapatba. Ráadásul nem is a saját korcsoportodban, hanem felnőtt kategóriában versenyzel. Nagyon kemény munka előzte meg, hogy végül helyem legyen a csapatban. Több versenyen kellett bizonyítanom, hogy bekerülhessek az idősebbek közé.
Soha nem érezted magad hátrányban a korod miatt?
Nem mondom, hogy kezdetben nem voltak kételyek bennem. Az ilyen percekben mindig azzal nyugtattam magam, hogy nem szabad mással foglalkozni, csak magamra és a versenyzésre kell koncentrálni. Hiszek abban, hogy ha bízol magadban, bármire képes vagy!
Úgy gondolod, ezzel az attitűddel egy idő után azt is könnyebb elfogadni, hogy más vagy, mint a többi ember?
Korábban volt egy nehezebb időszakom, amikor sokat sírtam azért, hogy nem lehetek olyan, mint a többiek. Aztán később rájöttem, hogy sokkal jobban jártam, mert a sérültségem segített abban, hogy kiteljesedhessek az úszásban.
Hogyan látod a sérült sportolók helyzetét?
Szerencsére soha nem kerültem hátrányba azért, mert sérült vagyok, sőt előfordult, hogy még irigykedtek is a sikereimre. Viszont vannak nálam jobban sérültek, akik nehezebb helyzetben vannak, mivel a legtöbb uszoda nincs akadálymentesítve. Sokszor már az is kihívást jelent nekik, hogy egyáltalán az uszodába eljussanak.
Minden sportoló vágya, hogy kijusson olimpiára. Milyen érzésekkel gondolsz vissza Rióra?
Fantasztikus élmény volt, amit egy rendkívül megterhelő, intenzív edzésekkel töltött időszak előzött meg. Rettenetesen izgultam, de ugyanakkor rendkívül bíztam magamban. Nagyon jólesett a szurkolók támogatása is. Bármikor visszamennék Rióba, hogy újraéljem az egészet.
Az utazásaid során volt olyan hely, ami nagyon megfogott, és ahova szívesen visszamennél?
Több hely is van, ami magával ragadott. Ilyen volt Miami, Madeira, Tenerife, és persze Brazília. Egyszer nagyon szeretnék Los Angelesbe, Dubajba és Dél-Afrikába is eljutni.
Van példaképed?
Hosszú Katinka, illetve az egyik ellenfelem, Sophie Pascoe, akinek térdtől lefelé nincs lába, és annak ellenére az én csoportomban versenyez, hogy sokkal sérültebb, mint a kategóriájában induló sportolók.
Mi az álmod?
Jó lenne egy magyarországi olimpián részt venni, emellett Tokióban aranyérmet szerezni és megszerezni a világbajnoki címet. A sport mellett most az érettségi megszerzése a fő célom, később pedig, a versenyzés után, kicsiknek szeretnék úszást oktatni.
Mire tanít meg az úszás?
Fegyelemre, kitartásra nevel. Nem számít hogy ép vagy sérült úszó vagy,ha hagyod, hogy magával ragadjon, egy idő után olyan szendvedéllyé válik, amiről soha nem akarsz lemondani.
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”