Örökké tartó rossz kapcsolatok

Először következzen egy kis gondolatkísérlet:

Ismertél-e olyan férfit vagy nőt, aki szinte fejest ugrott a kapcsolatba, egy hét után maximum fokozaton élte meg a teljes összeolvadás élményét, szárnyalt a boldogságtól, aztán egyszer csak – miközben továbbra is azt mondja, őrülten szerelmes a másikba – elkezd minden apróságon kiakadni, hisztizni, féltékenykedni, lehetetlenül viselkedni? Esetleg addig nyúzza a másikat, amíg az fölajánlja a szakítást is, ha már egyszer ennyire nem tud megfelelni párjának, ám ekkor az visszakozik, és könyörög, hogy maradjanak együtt?

És ismertél-e olyan férfit vagy nőt, akinek mintha mindegy lenne, hogy kapcsolatban van. Ott van, jön minden nap, akár még a bűvös "szeretlek" szót is kimondja, de mintha mindez olyan hamisan csengne, és a valódi intimitás nem jön létre közte és partnere közt? Esetleg amint mélyebbé válik a kapcsolat, megijed és tesz valamit, amivel eltávolíthatja magától a partnerét? Mondjuk, félrelép vagy pont a legnehezebb helyzetben nem lehet rá számítani?

Benke Vali blogjában már többször írt a kötődéselméletekről melyek szerint már egész kiskorunkban fölismerhető jellegzetességei vannak annak, hogyan kötődünk édesanyánkhoz (vagy elsődleges gondozónkhoz).

Egy kutatópáros pedig arra is rájött, hogy ezek a mintázatok felnőtt korban is jellemzően megmaradnak. Az ő elméletüket aztán később továbbfejlesztették, és kialakult az az elmélet, amely szerint a felnőtteket – aszerint, hogy mit gondolnak magukról és a többi emberről – négyféle kötődési stílussal lehet jellemezni.

A biztonságos szerint ő és a többi ember is szerethető, az ilyen ember nem bánja, ha függ a másiktól és az tőle, hisz a szerelemben és képes is tartós, intim és elkötelezett kapcsolatra. Az aggodalmaskodó kötődő nem hisz abban, hogy ő szerethető, fél attól, hogy átejtik, bántják, elhagyják, ezért ambivalens a viszonya partneréhez, bizonytalansága olykor heves hisztériában nyilvánul meg, ami sajnos éppen azt fogja előidézni, amitől fél: partnerének elege lesz belőle. A bizalmatlan szerint sem ő, sem a másik ember nem szerethető, igyekszik visszahúzódni az intimitás elől, nem szívesen mutat vagy él át érzelmeket, s bár vágyik a szerelemre, fél abba belemenni. Az elkerülő szerint ő szerethető, de a többi ember nem, ezért hasonlóan viselkedik az előző típushoz, azzal a különbséggel, hogy ő úgy érzi, nincs is szüksége intimitásra, szoros emberi kapcsolatokra.

A mintázatok mindegyike nagy valószínűséggel kisgyermekkorban alakult ki, és elég nehezen változik, habár több kutató szerint változhat, sőt, egy ember különbözőképpen kötődhet akár élete más-más szereplőihez is. Sőt, egy aggodalmaskodó egy biztonságosan kötődő mellett idővel maga is elkezdhet biztonságosan kötődni. Kérdés, hogy a másik ki tudja-e ezt várni? Mindenesetre, ha az ember ráébredt, ő hogyan kötődik – amit szerintem elég könnyen megállapíthatunk -, talán a megfelelő partnerrel van esély alakítani a berögzült mintázatokon.

Sajnos azonban nagyon gyakori az is, hogy a cikk elején jellemzett aggodalmaskodó (első sztori) és elkerülő (második sztori) nem egy biztonságosan kötődővel jönnek össze, hanem egymással.

Kutatók szerint magához hasonlót csak a biztonságosan kötődő keres, a többi típus nem sokáig bírja egy ugyanolyan kötődővel, mint ő maga, a bizalmatlan és az elutasító azonban gyakran évekig (vagy örökre?!) együtt marad, miközben mindketten szenvednek a másiktól.