Az önszeretet fejlesztésének egyik legjobb módja a művészetterápia

Hogy a francban szeressem meg az ősz hajszálaimat, ha évekig a „tökéletes barna árnyalatot” kerestem? Hogy fogadjam el magam a nyűgösebb napokon, ha korábban dőlt a médiából a „good vibes only”? Hogy birkózzak meg a megfelelési kényszerrel, ha eddig minden lépésemre egy karrier-coach hirdetést dobott a Facebook? Mintha erőszakkal akarnék elaludni, amikor tele vagyok energiával.

Azt hiszem, ebben a témában nincs általános igazság, és én is csak azt tudom elmesélni, ami nekem bevált. Míg mások a futásban, a pszichológus székében, a párkapcsolatban vagy a sminkkészítésben találják meg a megnyugvást és az önelfogadást, az én mentsváram a művészetterápia lett, ami sokkal több dolgot tanított meg, mint sejtettem.

Amellett, hogy a művészetterápia eszköztárával rengeteg nagyszerű feladatot lehet végezni az önelfogadás és az önszeretetet gyakorlására, én most azokat a személyes tapasztalataimat gyűjtöttem össze, amiket a csoportélményeim adtak:

1. Szembeszállni a saját magam felé táplált elvárásaimmal

Ha egy felmérést készítenénk a művészetterápiával kapcsolatos aggályokról, valószínűleg a legtöbb ember az alkotástól való félelmet választaná. Ezzel vágtam bele anno én is, és ezt a kérdést teszik fel nekem a legtöbben, mióta csoportot vezetek: mi van akkor, ha nincs művészi előképzettségem, és nem sikerül jól a festményem? A művészet szó fals és ijesztő elvárásokat ébreszt a legtöbb emberben. Lelki szemeink előtt már egymás mellett látjuk Monet tavirózsáit és a saját pálcikaemberünket, és a csalódástól és nyilvános megaláztatástól félve nemet mondunk az ecsetre.

A valóság azonban az, hogy a művészetterápiát cseppet sem érdekli a művészeti érték, itt kizárólag az alkotás élményén, az önkifejezés lehetőségén és a tudatalattiban elraktározodótt szimbólumok előhozatalán van a hangsúly. Több alkalom kell ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, de a várt eredmény nem marad el. A rajztudásomat még egy ovis szakkörön is lealáznák, ennek ellenére már merem élvezni az alkotást, merem keverni az össze nem illő képeket, és merem szeretni azt a képet, ami végül belőlem jön ki. És bármilyen furán is hangzik, ez bizony nagy szabadság.

2. Egy megtartó, biztonságos közösségben létezni

Amikor először léptem be a művészetterápiás csoportba, szó szerint rettegtem. Valljuk be: cseppet sem komfortos 10 vadidegennel összezárva alkotni és adott esetben a legmélyebb szorongásaimról beszélni. Azonban ez a bizonyos 10 vadidegen alkalomról alkalomra, de talán már az első pár óra alatt is megtartó közössé kovácsolódhat, ha ezt egy jó vezető segíti. Az ilyen „művi” környezet tökéletes gyakorlópálya, ha asszertív kommunikációt, szeretetteljes konfrontációt és értő figyelmet akarunk adni és kapni.

Sokat javított az önértékelésemen, amikor megértettem, hogy nem attól válok szerethetővé, ha mindenkivel egyetértek, hanem attól, hogy a társaim felé tisztelettel fordulva tudom kommunikálni a véleményemet – akkor is, ha ütközik az övékkel. Talán ez elsőre evidensnek tűnik, de higgyétek el, nem az.

3. Egyedül együtt

Egy megtartó csoportban vagy közösségben létezni felemelő érzés – még akkor is, ha eleinte sok a kínos csend, és akkor is, ha össz-vissz három órán át tart az egész. Ahol együtt alkot és beszélget öt-tíz-tizenöt ember, rendre derülnek ki egyezések és a különbségek. Önszeretet szempontjából mindkettő mérvadó: míg az elsőnél megérezheted, hogy nem vagy egyedül a problémáiddal, az utóbbi arra világít rá, hogy milyen sokszínűek vagyunk. Egy azonos, mégis sokféle társaságban könnyen otthon érzi magát a résztvevő – akkor is, ha épp plusz 5 kilóval küzd, akkor is, ha szülés utáni depressziója van, és akkor is, ha kétségei vannak az identitását illetően. Kevés dolog erősíti úgy az önszeretetet, mint az elfogadás, pláne, ha az nem csak verbális, de az alkotáson keresztül implicit módon is kifejezésre juthat.

Ha felkeltette az érdeklődésed a művészetterápia, látogass el a SafeSpace. oldalára!