Testi fájdalommá alakított lelki fájdalom - Mindent az önsértés pszichológiájáról
Mikor az önsértés témájával kezdtem foglalkozni, elsősorban az érdekelt, vajon kik azok, akik az önkínzásnak ezt a véres és maradandó formáját választják. Meglepve tapasztaltam, hogy az önsértők a leggyakrabban lányok.
Ezeket láttad már?
Mi az az önsértés? Miért bántja magát valaki, ahelyett, hogy segítséget kérne? Erre kerestük a választ.
Örök nyomok
Ha az ember a Google-ba vagy az Instára beírja a megfelelő keresőszavakat, elképesztő mennyiségű vérző alkart és nyílt sebet talál, különböző fórumokon pedig olyan közösségeket, ahol önsértő fiatalok egymással osztják meg tapasztalataikat, és mindinkább belehergelik egymást az önsértés folyamatába, amely lassan egy furcsa függőséget alakít ki náluk: rászoknak a fájdalomra. Pedig ez a tevékenység egyfelől gyakran válhat életveszélyessé, másrészt a pengével vájt sebek egy életre nyomot hagyhatnak a testünkön.
Az önsértők és az öngyilkosok
Empirikus, instagramos „kutatásomat” Balázs Judit gyermekpszichiáter is megerősítette. „A felmérések szerint nőknél akár két-háromszor is magasabb az önsértők aránya, mint a férfiaknál. Vannak ugyanakkor olyan kutatások is, amelyek nem találtak nemi különbségeket az előfordulási gyakoriságban. A vagdosás a leggyakoribb – a köznyelvben falcolásnak hívják –, de van, hogy valaki cigarettacsikkel égeti magát, a fejét falba vágja vagy ütögeti magát – a lényeg a bőrön, a szöveteken keresztüli fájdalomérzés elérése. Azt látjuk, ha a fiúk lépnek, akkor drasztikusabb eszközökhöz folyamodnak, náluk az öngyilkosság a gyakoribb.
Nagy kérdés, hogy az önsértés az öngyilkossági kísérletnek egy enyhébb fajtája-e, vagy sem. Egyelőre úgy definiáljuk ezt a jelenséget a pszichológiában, hogy nem szuicidális, tehát nem öngyilkossági szándékkal történik, de eléggé vitatott, hogy ez a két dolog elkülöníthető-e egyáltalán” – mondja a pszichiáter. Az öngyilkossági kísérlet lányoknál gyakoribb, a befejezett öngyilkosság viszont a fiúknál. Utóbbinak az egyik oka, hogy a fiúk kevésbé tudnak segítséget kérni, kevésbé fordulnak pszichológushoz, pszichiáterhez, ha bajuk van, kevésbé mernek panaszkodni. Ez egy társadalmi probléma következménye: a kultúránk még mindig megbélyegzi azokat a férfiakat, akik hangot adnak lelki nehézségeiknek, gyengeségeiknek.
„Mind az önsértés, mint az öngyilkossági kísérlet, mind pedig a befejezett öngyilkosság mögött 90%-ban nem kezelt pszichiátriai betegség van. Leggyakrabban depresszió, alkohol-, drogfüggőség vagy skizofrénia, étkezési zavarok, szorongásos zavarok, borderline személyiségzavar. Fontos azt is tudni, hogy a korábban önsértést elkövetők körében az öngyilkosság gyakoribb, mint az önsértést el nem követőknél. Az öngyilkossági kísérletek és az önsértő viselkedés közti átfedés akár 50-70% is lehet” – hangsúlyozta Balázs Judit.
Miért csinálják?
Az önsértésnek a pszichiáter elmondása szerint alapvetően két oka van. Egyfelől segélykérés, figyelemfelhívás, ám Balázs Judit hozzáteszi, „ez egy rendkívül fontos figyelemfelhívás, amit komolyan kell venni, azt jelenti, hogy a másik ember nagy bajban van és segítségre szorul. Ezt észre kell venni, és foglalkozni kell vele, el kell juttatni bajban levő barátunkat, rokonunkat, kollégánkat egy szakemberhez.” Másrészt a jelenségnek van egy instant feszültségcsökkentő hatása is. Az önsértés ugyanis a lelki fájdalmat alakítja testi fájdalommá: nagy feszültség előzi meg, és átmeneti megkönnyebbülés követi. Az átmenetiség nagyon fontos, hiszen a problémát nem szünteti meg, csak időlegesen csökkenti, az önsértés jellemzően ezért ismétlődik, és ennek következtében válhat függőséggé.
„Ez természetesen nem egészséges reakció a lelki problémákra – mondja Balázs Judit. – Ám ha belegondolunk, nincs túl sok negatív reakciós lehetőségünk lelki fájdalmaink megélésére: szorongani kezdünk, szomorúak leszünk, bántjuk magunkat, vagy agresszívak leszünk, és másokat bántunk. Hogy ki melyiket választja ezek közül, az genetikailag is meghatározott, és van, aki az önsértésre hajlamos.” A pszichiáter elmondta azt is, hogy a genetikai komponensen kívül tanult minták is elősegítik az önsértő mechanizmusok kialakulását.
„Serdülőkorban a leggyakoribb a jelenség, ilyenkor nagyon erős a kortárs nyomás, bizonyos szubkultúrákban pedig kimutathatóan magasabb az önsértés előfordulása (a serdülők akár 10-20%-a, ami nagyon magas arány, felnőttként 1-4%). Nem tudjuk, hogy most gyakoribb-e a fiataloknál a jelenség, vagy esetleg a felnőttek nem akarnak róla beszámolni, mert szégyellik, vagy elfelejtették, hogy valaha ilyet tettek. Valószínűleg van kapcsolat a közösségi média használata és az önsértés gyakorisága között, ezzel jelenleg több vizsgálat is foglalkozik.
A kultúránkban gyökerezik?
„Sok rosszat kell látnunk ahhoz, hogy jók lehessünk” – mondja Győrffy László képzőművész. Bár az önsértés feltehetően sokkal gyakoribb napjainkban, mint száz évvel ezelőtt, hagyománya erősen jelen van kultúránkban, a keresztény vallásban és az európai művészetben. Elég, ha csak a középkori flagelláns mozgalomra gondolunk, amelynek tagjai naponta ostorozták magukat, hogy vezekeljenek bűneikért és a mennybe jussanak haláluk után. A huszadik századi művészetben az önsértés elvesztette vallási jellegét, ám Győrffy László szerint korántsem teljesen.
Példaként Marina Abramović performanszművész leghíresebb és legbrutálisabb munkáját említi, az 1975-ös Thomas Lips címűt, amiben Abramović először megevett egy kiló mézet, megivott egy üveg vörösbort, majd az üveget összetörte, a szilánkokkal pedig a hasába vésett egy ötágú csillagot. Ezután ráfeküdt egy jégből készült keresztre, felülről pedig egy fűtőberendezés a hasát melegítette, hogy ne álljon el a vérzés. Fél óra elteltével a galéria közönsége kiszabadította a fájdalmas és veszélyes helyzetből, a performansz tétje pedig éppen ez volt: a közönség együttérzését tette próbára, és azt a kérdést tette fel, meddig vagyunk képesek tétlenül nézni embertársunk szenvedését.
Győrffy László szerint ugyanakkor a Thomas Lips „erős spirituális, szakrális jelleget hordoz magában. Az Abramović hasán vérző, kicsit elforgatott vörös csillag egyfelől utal a művész jugoszláviai származására, de tűnhet pentagramnak is, amely valamiféle misztikát hordozó jel, és az egész performansznak van egy keresztény bűnbánatban gyökerező, a megváltással kapcsolatos jellege. Ez az alapvetően keresztény szemlélet végigkíséri a XX. század perfomanszművészetét. Azt üzeni, ha szembesülünk a felnyílt sebbel és a vérrel, akkor általa jobbak leszünk. Egy másik női performer, Gina Pane – szintén a hetvenes években – is önsebzéseket hajtott végre munkáiban, pengével vagdosta magát. „Pane a testét úgy használta, mint egy festővásznat, egy szimbolikus felületet, amelyen egy kibeszéletlen társadalmi problémát jelenített meg: az erőszakot, a nők elnyomását konkrét fizikai fájdalommá változtatta.”
Láthatjuk, hogy a művészetben az önsebzés nem magánügy, az esetek többségében fontos társadalmi-civilizációs kérdéseket tesz fel. Igaz ez akkor is, ha az önsebzés popkultúrában betöltött szerepére gondolunk. Ennek leghíresebb példája talán Marilyn Manson, aki koncertjein a kilencvenes és a kétezres években pengével vágott sebeket magára. „Manson egész munkássága a határok lebontásáról szól, el akarja bizonytalanítani az átlagamerikait abban a hitében, hogy el lehet egymástól választani szépet és csúnyát, élőt és holtat, tisztát és tisztátlant.” Fontos ugyanakkor, hogy különbséget tegyünk a művészet és a való élet között, hiszen, ahogy Balázs Judit a cikk első részében elmondta, a jelenség mindig arra utal, hogy a háttérben egy nem felismert, kezeletlen pszichiátriai betegség áll, a szenvedőt pedig időben el kell juttatni szakemberhez.
Nem vagy egyedül! Kérj segítséget: hívd a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány 116-123-as lelki- segély-számát.
