A következő nagy Ő csak egy húzásnyira van, és egyéb hazugságok, amiket elhiszünk az online randizásról
Észrevettem, hogy a barátaimmal újra és újra ugyanazt a beszélgetést folytatjuk le: mennyire rettenetesen nehéznek tartjuk a randizást. Huszonéves fiatalként az idősebb generáció kicsit lesajnálóan kezeli ezt a problémát, mivel az ő emlékeik szerint húsz-harminc évvel ezelőtt az ismerkedés pofonegyszerű volt, és egy új randi reményében elég volt ellátogatni a kedvenc szórakozóhelyükre – mint a Szex és New Yorkban.
Ezeket láttad már?
Ma már sokkal ritkább az offline közeledés, és hiába a randiappok, azok mintha csak megnehezítenék a kalandosnak elképzelt randizás folyamatát. Miért éli meg nehéznek olyan sok huszonéves az ismerkedést? A hiba a randiappokban, a randikultúrában, vagy bennünk van? Körképet hoztunk a fiatalok előtt álló nehéz randizási terepről.
Az online randizás
Az online randiappok, mint a Tinder, a Bumble vagy akár a Facebook Dating majdhogynem kötelező attribútumai lettek a modern szingli embereknek – és általuk természetesen mindenki gazdagodott egy-két emlékezetes randiélménnyel, vagy különösen rossz tapasztalással. Hasonlókon ment keresztül Virovecz Anna is, aki a Kedves Idegen nevű Instagram-oldalt pár hónapnyi tinderezés után hozta létre. Az volt a célja, hogy létezzen egy platform, ahol nemcsak a randis élményeikről ventillálhatnak a követők, hanem hasznos tudást is elsajátíthatnak az online ismerkedés árnyoldalaival, vagy az erőszakmentes kommunikációval kapcsolatban – emellett a ma már hétezer követőt számoló oldalnak saját közössége is kialakult, amiben a követők gyakran megosztják saját élményeiket vagy reflektálnak egymáséira.
Anna több olyan történettel is találkozott, ahol kiderült, hogy a tökéletesnek tűnő match vagy egy csaló, vagy pedig egy csetbot volt. Ezek az élmények elbátortalanították az ismerkedni vágyó fiatalokat, és bizalmatlanabbá is tették őket. De nem muszáj ilyen végletekig menni, hogy lássuk az online randizás buktatóit. Anna a Kedves Idegenen többször is beszélt a Tinder addiktív természetéről, az illúzióról, hogy a következő nagy ő csak egy húzásnyira van tőlünk, ezért, akár már érdektelenül is böngészve a profilok között, még inkább elmélyülünk az applikációban. Az érdektelenségből kizökkent egy szuperlájk, vagy a match egy jóképű idegennel, és ez elég löketet ad a folytatáshoz. Feszültséglevezetésként használjuk ezeket a felületeket, remélve, hogy betöltenek bennünk valamilyen megfoghatatlan érzelmi űrt. Ehhez még társul az is, hogy gyakran a rossz indokokkal regisztrálunk a Tinderre és társaira.
A Modernkori Kerítőnő vállalkozás megálmodója, Nagy Erika is egyetért, hogy sokan csak az unalmas perceiket töltik ki az ismerkedésre szánt oldallal, azonban ő hangsúlyozza, hogy gyakori példa, hogy a kapcsolat vége után nem sokkal nyúlnak rögtön a „végtelen lehetőségek illúzióját” kínáló online randizáshoz, de a bőség zavara ilyenkor csak tompít. A szakítás gyászidőszakát enyhítve, felgyorsítva, sokan még nem állnak készen a mélyebb kapcsolat kialakítására, a túloldalon viszont valaki jogosan láthatja a profilukban a potenciált, ám később csalódnia kell a másik elérhetetlenségében. Ennek a jelenségnek egy variációja, amikor valaki kapcsolatra készen regisztrál, ám a matchek nagy része csak komolytalan kalandokat keres. „Mindenki magából indul ki, Tinderen is azt gondolja, hogy hozzá hasonló módon mindenki szintén nyitott egy kapcsolatra” – magyarázza Erika. Online nem rendelkezünk „komplex élményanyaggal” a másikról, és csak a vágyainkat vetítjük ki pár kép és egy frappáns bemutatkozó alapján – amikor élőben pedig nem felel meg, ismét csalódottságot érzünk.
A randikultúra
Kézenfekvő ötletnek tűnik az online ismerkedés, amikor a mai kultúránkból egyszerűen kikopott az élőben ismerkedés, az utcán vagy buliban leszólítás. Azoknak pedig, akik a „régimódi” találkozásokra vágynak, fejest kell ugraniuk az éjszakai életbe, a különböző elfoglaltságokba és eseményekbe – bár Erika ebben sem feltétlenül látja a megoldást. Több ismerősömtől hallom, hogy ahová eljárnak, ott nem igazán találkozni az ellenkező nemmel, és a kerítőnő szerint ebben nincsen semmi meglepő. Amíg a lányok egy része szeret szépen felöltözni és elmenni koktélozni, vagy vacsorázni, addig a fiúk szívesebben ülnek be egy sportpubba meccset nézni, vagy inkább otthon maradnak. Szórakozóhelyeken, ahol pedig egyértelműen biztosítva van a terep a kapcsolatteremtésre, mintha a fiatal nők és férfiak a viselkedésükkel csak egyre messzebb taszítanák a másikat.
„A szórakozóhelyeken a lányok gyakran nem megközelíthetőek, nem mosolyognak őszintén a másikra, hanem mintha egy tárgyiasított, túlszexualizált szerepet vennének magukra – nem pedig önazonosan, természetesen viselkednek. Ezzel szemben a férfiak el lettek árasztva vizuális ingerekkel, pornóval, ez pedig általánosságban passzívvá és lustává tette őket – ha körbenéznek, úgy érzik, nincs kihívás, és inkább nem lépnek.” De az offline ismerkedésre nem csak a bulihelyeken van lehetőség. Akinek a munkahelyen, vagy az egyetemi, főiskolai közegben nem jött össze a pártalálás, az rekreációs programokon adhat újabb esélyt a szerelemnek. Annával közösen készítettünk egy felmérést a követői között arról, hogy a huszonéves korosztály mit él meg olyan nehéznek a randizásban, és a válaszok túlnyomó többsége egybehangzó volt: félnek egyedül elmenni programokra és új dolgokat kipróbálni. Sem Annát, sem Erikát nem lepte meg a válasz, mivel szerintük az utóbbi években zárkózottabb és szorongóbb lett a generáció.
Ismerősökkel és ismeretlenekkel folytatott beszélgetések során az is kiderült, hogy míg a fiatal nők a komolyabb elköteleződést hiányolják a férfiakból, addig őket nyomasztja, hogy gyakran a nők materiális elvárásainak kell megfelelniük: a húszas-harmincas éveikre kész egzisztenciát, jól fizető munkát, lakást és autót várnak tőlük, és sokszor ennek már a beszélgetés legelején hangot adnak a lányok. Ezenfelül a hollywoodi filmek és a „sorozatgyártott romantika” toronymagasra emelte az elvárásainkat a párkapcsolatokkal és a jövendőbelinkkel szemben. Esther Perel amerikai párkapcsolati terapeuta egy interjújában kiemelte, hogy szerinte az egyik legnagyobb probléma, hogy az emberek a párkapcsolatuktól a szellemi-lelki-fizikai szükségleteik maradéktalan kielégítését várják. Erika a sztárpszichológus állítására erősít rá, amikor azt mondja: „csekély mértékű a kapcsolataink száma a rohanó világban. Valójában mindenki kapcsolódásra vágyik, de izolált életet él.”
