Önállósodni akarsz, de a honvágyad mindennél erősebb? Nem vagy egyedül ezzel az érzéssel

Járunk, kelünk a világban. Keressük a boldogságot, az álmainkat kergetjük. Sokszor elfáradunk. Sokszor pedig nagy erőkkel toljuk előre az akaratunkat, a vágyainkat. Sokszor pedig a céljaink elvakítanak attól, ami esetleg az orrunk előtt van. Csak arra nézzünk ami elől van, oldalra vagy hátra már nem.

Így van ez akkor is, amikor szárnyainkat megnyitva kirepülünk a szülői fészekből. Alig várjuk, hogy bizonyítsunk, felnőtt életet akarunk.

S.Tóth Márta

Mint egy óriáskerék minden körbeforog.

Sokszor próbáltam már megfogalmazni a honvágyat. Azt hiszem, sokan másféleképpen fogják ezt elmagyarázni. Ezt a nagyon mély érzést, amely könnyeket csal a szemünkbe és a szívünkben sebeket ejt.

A honvágy lehet egy illat, egy íz, egy kép, egy illúzió, egy erős indulat, szomorúság, harag vagy ellenkezőleg, megadás, lemondás. Honvágy. Mind az, amit megéltünk, amit jól elraktároztunk és amely erőt adott ahhoz, hogy szárnyainkat megnyitva repüljünk.

Az otthon melege

Repülünk, de mindig vissza vágyunk, az első helyhez, ahol gyermekként éltünk, ahol tudjuk az utca minden kanyarát, minden kövét, a szomszédok ablakait. Az otthont, ahol szülők vagy nagyszülők lesték vágyainkat, ahol az ölelés megnyugtató és ahol a csend békét jelent.

Amikor visszavágyunk először még csak egy gondolat, aztán egyre erősebb érzés. A végén már vihar és könnyek. Az otthon, a biztonság. Az otthon, a szeretet bölcsője.

Elmentünk, jobb életet akartunk, csak előre néztünk. Vállaltuk mindazt, aminek jönnie kellett. De minden számításunkból kihagytuk azt, amivel ma szembe kell néznünk: a honvágy. A haza akarok menni érzés, a barátok. A család és az ismert fák, erdők közé.

Mit tegyünk, ha már fáj? Mit tegyünk, ha már nehéz? Mit tegyünk, ha álmainkban mindig visszautazunk és reggel azt tapasztaljuk, hogy máshol vagyunk?

Maradjunk kapcsolatban az otthoniakkal. Írjunk sűrűn haza. Telefonáljunk. Kommunikáljunk. Látogassuk meg minél sűrűbben a szeretteinket. Fogadjuk el, hogy nem gyengeség bevallani, hogy mind ezek nélkül nehéz, hogy a valóság más, mint azt gondoltuk. Vállaljuk fel, hogy a honvágy természetes és törődni kell vele. Jól kell bánni vele, különben úgy is megköveteli, ami az övé. Kell nekünk a család, a szeretet, a barátok, a hangok, amelyeket néha utáltunk, de mára szépé váltak.

Az identitás – a tükör, amely megmondja, ki vagy

Ha már úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a hazánkat, a szülővárosunkat, ne próbáljuk eltitkolni, kik vagyunk, mit képviselünk, kivé születtünk. Bármennyire szeretnénk elvegyülni és asszimilálódni, el kell fogadnunk elég gyorsan azt, hogy sosem leszünk egyenlőek azokkal, akik már oda születtek. Fontos, hogy a kultúránkat megőrizzük, hogy a nyelvet, amit anyanyelvként beszéltünk élő maradjon és ezzel is kapcsolatban maradjunk. Azzá, kik vagyunk valójában.

Gyakori hiba az, hogy szégyelljük, honnan érkeztünk és nem akarjuk bevallani a valós okokat, az identitásunkat. Ezzel a lelkünknek és a testünknek is ártunk. Előbb utóbb visszaüt, hiszen a hitrendszerünk, a gondolataink, az álmaink az anyanyelvünket képviselik, még akkor is, ha ez nem tudatos. Az identitásunk sokszor összezavarodik külföldön, sok impulzus ér, meg akarunk felelni, be akarunk illeszkedni, eggyé akarunk válni, észrevétlené. Pedig másnak lenni, nem rossz, sőt. Lehet vállalni, mert külföldön az emberek kíváncsiak a mi kultúránkra, kíváncsiak ránk, főleg, ha látják, hogy büszkék vagyunk a származásunkra.

Biztosan akad olyan, aki azt mondja, nehéz ezt vállalni külföldön, de erre csak azt mondom, hogy van aranyközépút, amelyben megtaláljuk azt, hogyan illeszkedünk be, hogyan kommunikálunk.

Szerző: S. Tóth Márta life&business és egészségügyi coach, NLP tréner