Mérő Vera: „A nővériség annyit jelent, hogy nem használjuk a nőiséget fegyverként egymás ellen”

Klisé, hogy a nők általában más nőkkel hasonlítják össze magukat. Valójában nemcsak a nők vannak ezzel így, hanem az emberi faj alapvető jellegzetessége, hogy mások erőforrásaival (külső megjelenés, sikeresség, elérhető lehetőségek, társasági kapcsolatrendszer, a sor hosszan folytatható) méri össze a sajátját. Annak, hogy inkább a férfiak hajlamosabbak vagy alámenni az erősebbnek vélt riválisuknak, vagy nyílt konfrontációval - és ezáltal gyorsan rövidre zárva - rendezni a feszültségeket, amíg a nők gyakrabban alkalmazzák az intrika fegyvertárát, evolúciós okai is vannak. Nagyjából hasonló okai, mint annak, hogy a férfi gyilkosok jellemzően nyílt erőszakkal ölnek, míg a nők hajlamosabbak (lassú) méreggel, látszólag kevésbé véres eszközökkel likvidálni a célpontot.

Az evolúciós pszichológia szerint a férfiak nagyobb kockázatkereső és -vállaló hajlandósága, illetve a reprodukciós sikerességért (kinek milyen nőtől lesz hány és mennyire sikeresen felnevelt gyereke) folyó küzdelemben a nyílt verseny eleve más viselkedésmódot tesz jól alkalmazhatóvá, mint a nők alacsonyabb kockázatkedvelése, illetve a nagyobb egymásrautaltságuk. (Ha azt akarjuk megérteni, hogy a női közösségek milyen mozgatórugó mentén szerveződtek az idők során, és ez miért meghatározó a női közösségekben, elég arra a régi mondásra gondolni, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falura van szükség.) Evolúciós verseny azonban a nők között is van: kié lesz a legjobb genetikai adottságokat örökítő és a legjobb erőforrásokat biztosító férfi, akivel biztonsággal fel lehet nevelni az utódokat, akik jó adottságokat örökölnek majd, és felnőve jó eséllyel maguk is sikeresek lesznek?

Persze a fentieken sokat árnyalt mindaz, ami az elmúlt néhány száz évben a társadalomban történt. Nem mindenki keres társat, nem mindenki akar gyereket, vagy ha igen, egyedül is képes felnevelni. Azonban a többség még mindig társra és közös gyerekre vágyik, ráadásul az evolúciós kódok ravaszak, nem kopnak ki röpke száz évek alatt, évtizedes szinten pedig végképp nem. Ezért hát marad a verseny, és hiába tudjuk, hogy marhaság és nagyrészt energiapocsékolás, a végtelenségig tudjuk nyomasztani magunkat a nálunk szebbnek, sikeresebbnek vélt “riválisokkal”, miközben tisztában vagyunk azzal is, hogy a nyílt konfrontáció sokszor nem kifizetődő. Szorongásunk levezetéseképpen marad hát az intrika.

Féltékenység, bizonytalanság, asszony a neved?

Aktuális példa az A-listás celebek világából: Hailey Bieber (amerikai modell, Justin Bieber kanadai énekes felesége) és a híres barátnői (Kylie Jenner és Bella Hadid) falkába verődve szedték ízekre Selena Gomezt (amerikai énekesnő, Justin Bieber kanadai énekes volt barátnője), az énekesnő véletlenül “túllaminált” szemöldöke miatt, azonban az intrika visszaütött, a feltehetően protestáló - szimpátia bekövetések révén Gomez lett a világ legnagyobb Insta-táborral rendelkező nője, amíg Hailey Bieber oldaláról milliós nagyságrendben iratkoztak le a követők, akik azóta is szétterrorizálják a modellt az oldalán a kommentszekcióban. Rossz arc volt, tehát szabad préda.

„Rossz anya és családromboló nő, aki el merte hagyni a férjét egy másik férfiért” - Keresztre feszítés kommentben, ahogy csak a mi trolljaink tudják

Ez a fajta genyázás messze vezethet, akár karaktergyilkosságig is. A féltékenységgel, irigységgel találkozó vélt jogosultság- és igazságtudat sajnos nem csupán a celebritások környékén generál pusztító erejű betámadásokat. Tanulmányok és kutatások tucatjait találja az, aki begépeli a keresőbe, hogy miért bullyingolják, lehetetlenítik el intrikával egymást a nők például a munkahelyen. De biztosan mindenki látott már ilyet baráti társaságokban is, klikkesedést, kirekesztést, intrikust, aki sereget gyűjtve közösíttet ki valakit, többnyire azért, mert titkon fenyegetve érzi magát általa. (Hogy pasi, pozícióféltés vagy primer féltékenység áll a háttérben, szinte mindegy is.) Ismerjük a hangadókat, a hozzájuk csapódó biztonsági játékos csatlósokat, akik bandát alkotnak, és könyörtelenül kicsinálnak nőtársakat, úgy, hogy a támadás alanya sokszor nem is tudja, miért került a kispadra.

Egy baráti társaságban valakinek akad egy vitája, nézeteltérése egy intrikus hangadóval, és mire másnap az illető felébred, már le is futott a körtelefon, és még ki sem törölte a csipát a szeméből, már a világ rossza. Aki ebben az intrikusnak nem partnere, az pedig megkapja az áruló címkét, esetleg maga is kispadra kerül. Aki nem hódol be a nyomásnak, lassan persona non grata lesz. És mert így van, a konfliktuskerülőbb többség inkább beletörődik az efféle “lemorzsolódásba”, hiszen látta már, hova vezet a lázadás, bárki könnyen kieshet a pixisből. Ha kegyvesztett leszel, egy idő után azt veszed észre, hogy a baráti eseményeket te csak Insta-sztoriban látod, a baráti csoportcset is elnémult. Nyilván nyitottak másikat, nélküled. Akit ilyen módon kiszorítanak a körből, légüres térben találja magát. Ez is egyfajta eltörléskultúra.

A gyűlölködés kora

Noha egymás ekézése női körökben messze nem újdonság, a digitális korszakkal új léptéket vett a jelenség. Persze egy botrányos viszony, egy házasságtörés vagy kínos kölcsönügylet száz éve is a társasági (pletyka)lapokba került, és ha a botrány szereplője belépett a kávéházba, akkoriban is hirtelen támadt némaság fogadta - noha egész addig nyilvánvalóan róla volt szó. Azonban tény, hogy száz éve jóval kevesebb jutott vissza az érintetthez a rá mondott kígyóból-békából, másrészt a pletykának, intrikának is sokkal kisebb, legalábbis jól lehatárolt tér állt rendelkezésre. De ami a legfontosabb: a társadalom sem volt birtokában a maihoz hasonló, jól körvonalazott érvrendszernek arról, hogy miért ultragáz így kiutálni valakit.

A “sisterhood” vagyis nővériség fogalmához vegyes érzések kapcsolódhatnak: egyfelől ott van a női szolidaritás, mint a női emancipáció hosszútávon legerősebb fegyvere, másfelől a sokakban felmerülő értetlenség, hogy ha hiszünk az egyenlőségben, már miért kedveznénk valakinek csak azért, mert nő? Először is nézzük meg, mit takar a sisterhood fogalma. A nővériség gondolatisága arra ösztönzi a nőket, hogy támogassák egymást a közös cél, a nemek közti egyenlőség elérésének és a szexizmus felszámolásának érdekében. Aki hisz a nővériségben, az felismeri azt, hogy az egymással versengő nők is lehetnek szexisták, amit sokszor egymás letaposására, lejáratására használnak, és ezzel hozzájárulnak a patriarchátus fenntartásához, a nők lehetőségeinek, lehetséges szerepeinek korlátok közé szorításához. A nővériség eszméjének lényege, hogy elutasítja azokat a bírálati formákat, amelyek a nőket a nőiségüknél fogva szégyenítik meg vagy nyomják el. Mert egymás taposása legfeljebb rövidtávú haszonnal járhat, hosszútávon azonban, ha egy nőtársammal úgy cseszek ki, hogy a nőségét használom fel ellene, akkor magammal is kicseszek. Hiszen hozzájárulok annak a rendszernek a fennmaradásához, ahol a nő helyét az jelöli ki, hogy nő, nem pedig az, hogy mennyit tud vagy milyen tehetséges.

Kígyót, békát tessék!

A hétköznapi intrika, kígyó és béka kiabálása nők között jelen van szinte minden olyan, kisebb-nagyobb közösségben, ahol nők léteznek egymás mellett. De a könyörtelen kicsinálás idegenekkel szemben is megjelenik, a közösségi média létezése óta, gyakorlatilag percenként. Az áldozathibáztató hozzászólások, az egyes nőket visszakézből lekurvázó, szétalázó kommentek meghökkentően nagy részét nők írják, akik nagyon is tudják, hogy hova üssenek. Oda, ahol nekik is a legjobban fájna. Amitől titkon maguk is a legjobban rettegnek, hogy egyszer rájuk fogják mondani.

Nagy igazság: amíg én mondom másra, addig se mások mondják énrám. Csak hát azzal, hogy bizonyos dolgokat mondok valakire, aláírom, hogy ér ilyeneket mondani, és sajnos egy szavam se lehet, ha legközelebb majd rám mondják ugyanezeket. Le lehet kurvázni a szingli nőt, ha igent mond a nős férfi ostromára, de egyrészt mi a biztosíték, hogy az én fejemet soha, senki nem szédíti meg, másrészt miért a szingli nőt kérem számon és ítélem el, ha a nős férfival is megtehetném ugyanezt, ráadásul lényegesen indokoltabban? Le lehet borotválni verbálisan a céda nőtársunk haját a virtuális piactéren vagy a munkahelyi mosdóban és menzán, csak akkor onnantól velem, veled, bárkivel meg lehet ezt tenni, akinek puncija van.

Mérő Vera: Az eltörléskultúra szó szerint életveszélyes, és sosem tudhatjuk, ki lesz a következő áldozat

Van, ahol működik

A női összefogás, szolidaritás pedig tényleg csodákra képes. Olvass utána Izland történetének, amikor 1975-ben egyetlen nap alatt érték el a nők a teljes egyenlőséget pusztán azzal, hogy egy szürke október 24-én SENKI nem csinált SEMMIT. A férfiak egy nap alatt megértették, mennyit tesz hozzá a nők láthatatlan és fizetetlen munkája az ország és a családok boldogulásához, és miért probléma ennek tetejében a bérkülönbség.

Sokszor szoktam mondani, hogy a valódi egyenlőség eléréséhez a férfiakra is szükség van. A férfiak nem az ellenség, hanem a lehetséges (olykor meggyőzendő) szövetségesek. Azt viszont talán nem hangsúlyozom elég gyakran, hogy ez a nőkre is érvényes. Amíg keményebben osztjuk egymást nőként, mint a legszexistább férfiak osztanak minket, nem jutunk eredményre. Félreértés ne essék, a nővériség nem azt jelenti, hogy mindenkit alanyi jogon szeretnem kell, csak mert nő. A nővériség annyit jelent, hogy nem használjuk a nőiséget fegyverként egymás ellen. Na meg azt is, hogy nem tűrjük, hogy más tegye. Akkor sem, ha szívünk szerint magunk is a Holdig rúgnánk azt, aki mellett éppen kiállunk.

A nők teljes emancipációja csak akkor jön el, ha legalább ennyit megtanulunk a nővériségről, mint a női szolidaritás közös minimumáról. Boldog nőnapot!

Olvasd el Mérő Vera korábbi cikkeit is:

• „Férficici oké, erotikus tartalom oké, szoptató nő nem oké” - Ez most változhat, de jobb lesz nekünk a felszabadított mellbimbóktól?
• Mi várt egy színésznőre a forgatáson az intimitás koordinátorok előtt ötven évvel? Semmi jó
• Mérő Vera: Kanye Westnek, a világ leghíresebb nárciszának jóval a pólóbotrány előtt el kellett volna buknia