Antoni Rita: „Egy vezető pozícióban levő politikus nem intézheti el ennyivel a nőnapot, mert sokkal többet tehet”
Egy Facebook-csoportban írta le egy srác: kellemetlenül érzi magát, mert férfi kollégái azzal rukkoltak elő, hogy nőnap alkalmából majd elegánsan kiöltöznek. Többen megerősítettük abban, hogy – hiába a jó szándék – ez nem szerencsés elképzelés, mert a nőnapnak nem arról kell szólnia, hogy a nők a férfiak körül legyeskednek és a nyakkendőjüket dicsérik.
Ezeket láttad már?
Az ötletelés puszta ténye ugyanakkor rávilágít arra, hogy egyre többen akarnak elszakadni a virágos-csokis-közhelyes ünneplési formától. Sokan ezt gondolják „hagyományosnak”, pedig a nőnap eredetileg egészen másról szólt: a nők jogairól.
A nőügyek elintézése virággal és bókkal
A nőnap történeti hátterét illetően rengeteg a legenda – ma is széles körben olvasható (időnként még történészek tollából is!) a téves állítás, miszerint 1857. március 8-án munkásnők ezrei tüntettek New Yorkban az alacsony bérek, a túl hosszú munkaidő és rossz munkakörülmények ellen. Ez ebben a formában ott és akkor nem történt meg.
Két francia tudós, Liliane Kandel és Franqoise Picq 1982-ben rávilágított, hogy e tüntetés legendája a 20. században, egészen pontosan 1955-ben született meg, és célja a nőnap amerikai eredetének egyértelműsítése és szovjet vonatkozásának háttérbe szorítása volt.
Annyi azonban igaz, hogy a 19. században a munkásnők valóban külön szervezkedésbe kezdtek a világ számos országában, mert a jobbára férfiak vezette munkásmozgalom vagy kizárta őket, vagy nem képviselte kellőképpen az érdekeiket. Holott, érveltek ezek a korai aktivisták, a munkásnők kétszeresen hátrányt szenvednek el, mert a bérmunka során elszenvedett igazságtalanságok után még a háztartás is rájuk hárul.
Magyarországon 1902-ben alakult meg a Budapesti Munkásnők Asztaltársasága Malonyai Istvánné vezetésével, rá két évre pedig létrejött a Magyarországi Munkásnő Egylet, többek közt Gárdos Mariska vezetésével. Céljaik közt a munkakörülmények javítása, a nők oktatása (analfabetizmus felszámolása), az anya- és csecsemővédelem, a női választójog kivívása, a munkahelyi és otthoni, nőkkel szemben alkalmazott durva bánásmód megszüntetése és a női dolgozók fizetésemelése szerepelt.
Az Egyesült Államokban a textilmunkásnők mozgalma volt különösen erős. Az első – ekkor még nem nemzetközi, csak nemzeti! – nőnapot itt tartották 1909. február 23-án, a helyi Szociáldemokrata Párt kezdeményezésére.
A nemzetközi nőnap kijelölésére Clara Zetkin tett javaslatot 1910-ben Koppenhágában, a Második Internacionálé kongresszusán. „Amíg a nők nem lesznek anyagilag függetlenek, addig ugyanúgy a férfiak rabszolgái maradnak, mint ahogy a munkások a tőke rabszolgái” – jelentette ki híres beszédében. A javaslatot a kongresszus elfogadta, de a pontos dátumról nem született döntés, így 1911-től különböző időpontokban tartották az egyes országokban a nőnapot. A Szovjetunióban az 1917. március 8-án Petrográdban (valóban) lezajlott nőtüntetés emlékére jelölték ki március 8-át, és a szovjet blokk országai azt ezt vették át, majd végül ez terjedt el az egész világon.
Magyarországon rendszeresen 1948-tól ünnepelték a nőnapot, de érdekes módon még javában a „szocialista” időszak alatt kiüresedett. Március 8. legfeljebb a virágárusoknak kedvezett, a nők jogainak követelését a nők álságos „dicsérete’", a hagyományos nemi szerepek betöltéséért való hálálkodás, azaz a jóindulatú szexizmus vette át. (Idős ismerősöm felidézte megrázó élményét: az ország legnagyobb egyetemének női dolgozói csinos kis pohártörlőt kaptak nőnapra!)
Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy az államszocialista ideológia szerint a nemi egyenjogúság már megvalósult, így nem kell érte küzdeni - 1949-ben a hatalom ezzel az indoklással a Feministák Egyesületét is feloszlatta. Való igaz, hogy a második világháború után történtek pozitív intézkedések (pl. általános választójog bevezetése, a nemi egyenjogúság beillesztése az alkotmányba, az összes egyetemi kar megnyitása a nők előtt, bölcsődék létesítése stb.) - de a helyzet messze nem vált idillivé. A rendszer nem tett semmit pédául „a nő dolga a házimunka” mentalitás megváltoztatásáért - legfeljebb mirelittermékekkel és patyolattal segített, de továbbra is a nőknek tulajdonította, az ő szerepüknek láttatta a családról való gondoskodást.
„Szép vagy, okos vagy, de most már menjél el a boltba! Sörért.” – összegezte ironikusan még 2009-ben is a nőnap üzenetét egy szegedi újságírónő. A rendszerváltás ugyanis csak annyit módosított a helyzeten, hogy onnantól fogva többen mertek hangot adni ellenérzéseiknek a nőnappal szemben - legalábbis a bevett szépelgő formalitásaival szemben.
Szinte a modern, felvilágosult gondolkodás ismérvévé vált a nőnap látványos becsmérlése, és ezen nem segít az sem, hogy vezető politikusok is a nők „helyének” kijelölésével ünneplik. Emlékezetes néhány évvel ezelőtt a konyhába alászálló, ott nárciszokat osztogató miniszterelnök, de ellenzéki politikusoknak is sikerül időnként vaskos nemi sztereotípiákba szaladniuk.
Nézetem szerint azzal nincs semmi gond, ha egy nő a párjától vagy (vele azonos státuszú) barátjától, ismerősétől virágot kap ezen a napon (amennyiben ezt ő egy kedves gesztusnak tartja és nem kérte a mellőzését) – egy vezető pozícióban levő politikus viszont nem intézheti el ennyivel a nőnapot, mert sokkal többet tehet (akár a konyhai dolgozók helyzetének javításáért is).
A nőnap kikukázása ellen vagyok, mert a nőnap egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy a nők helyzetéről beszéljünk, és felhívjuk a figyelmet arra, hogy a problémák egy része, amely felszámolásáért a 19. században szervezkedő munkásnők küzdöttek, a mai napig megoldatlan.
- ·A munkaidő rövidült és a munkakörülmények javultak, ám a nők jövedelemhátránya Magyarországon jelenleg is 17 és 18 százalék között van.
- Eleve a nők munkaerőpiaci jelenléte is kisebb a férfiakénál - az otthonon kívül aktívan dolgozóknak pedig ma is kevés a lehetősége, ha szexuális zaklatás éri őket. (Ha sikerül is ellenszélben végigvinniük az ügyet, az elkövető legfeljebb enyhe büntetést kap.)
- A családon belüli erőszakkal szembeni hatékony fellépést napjainkban is akadályozzák a férfiak dominanciáját éltető patriarchális elképzelések - ezek jegyében kiáltották ki az Európa Tanács átfogó áldozatvédelmi dokumentumát, az Isztambuli Egyezményt „férfiellenesnek” (holott az legfeljebb bántalmazóellenes).
- Az oktatáshoz való hozzáférés mára elvben egyenlő, azonban e területen is maradtak problémák: egyrészt, a mélyszegény, főleg roma lányok még mindig nagy arányban morzsolódnak le a középfokú oktatásból, másrészt, annak ellenére, hogy összességében az egyetemet végzett nők száma még valamivel magasabb is a férfiakénál, ez fizetésükben és az elért pozícióikban nem tükröződik.
- Ez összefügg azzal, hogy a hazai népesség nagy része még mindig elsődlegesen női feladatnak tartja a családról való gondoskodást - márpedig azt a hajdani munkásnők is látták, hogy a kettős leterheltség nem kedvez a közéleti aktivitásnak, jogi harcnak.
- Az anyai és csecsemőhalandóságot mára szerencsére sikerült felszámolni, az anyaság azonban a mai napig munkaerőpiaci hátrányt jelent. (A nemek közti keresetkülönbséget szokták azzal az érvvel tagadni, hogy akkor minden cég a nőket részesítené előnyben, akiknek kevesebbet „kell” fizetni. Annak, hogy nem ez a helyzet, nem az az oka, hogy a keresetkülönbség fikció, hanem az, hogy a mukaerőpiac férfiakra van szabva, és a munkáltatók nem akarják vállalni a szülés „veszélyét”.)
Ezekhez még adódnak olyan problémák, mint például:
- A nők aránya a politikában évtizedek óta nagyon alacsony, a nők sokszor csak akkor tudnak pozícióba kerülni, ha nem állnak ki a nők mellett, hanem férfi feletteseik elvárásait teljesítik.
- A nők teljesítménye a tudomány, az irodalom, a művészetek és a többi terén nem része az iskolai tananyagnak, így nincs jelen az általános műveltségben.
- A világ számos országában előrelépés helyett visszaesés látható a nők jogaiban, például a biztonságos abortuszhoz való hozzáférésben.
- Mindezek miatt korábban én is vehemensen hajtogattam a bevett szlogent: „nem virágot akarunk”.
Jelenleg is erősen úgy gondolom, hogy a nőnapnak többről kellene szólnia, a virággal kapcsolatban viszont időközben árnyalta a véleményemet egy volt hajléktalan nővel való beszélgetésem. Ő ébresztett rá: a hajléktalan nőknek senki sem mondja, hogy „boldog nőnapot” – már csak azért sem, mert emberszámba sem veszik, így nőnek sem tekintik őket.
Nyilván sokkal többet kell tenni a hajléktalan nők helyzetének javításáért egy lovagias gesztusnál, de az ő esetükben – illetve más, a „nő” fogalmából kirekesztett, marginalizált női csoportok esetében – más jelentést vesz fel a szál virág, és mindaz, amit egy hozzájuk képest privilegizált helyzetű középoszálybeli nő visszautasít.
A nőnap erről is szólhatna: hogy lássuk, megismerjük egymás helyzetét, és szolidárisak legyünk egymással.
