Mérő Vera: „Aki a nőügyeket megpróbálja lesöpörni azt asztalról, az intézett magának egy csak oda utat a süllyesztőbe”
Nemhogy áttörnénk, inkább vastagszik az üvegplafon, nem csökken a bérszakadék, és nem oszlanak a nemi előítéletek, cserébe egyre sötétebben látjuk a helyzetünket. Szóval, boldog nőnapot nekünk?
Ezeket láttad már?
Az AVON idén is elvégezte az éves kutatását a nők helyzetéről a munka világában, és az ezúttal hétezer fős, nemzetközi minta lesújtó eredményeket hozott. Egyre több nő érzi úgy, hogy csak hátrafelé menetelünk, hogy az a körülmény, hogy nőnek születtünk - függetlenül a kvalitásainktól - örök hátrányt jelent. Nőnap reálisan és ideálisan.
Azonban, mivel sosem volt még ennyire alaposan és gyakran tárgyalt téma a nők helyzete, szerintem az is lehet, hogy nem az összkép romlik, hanem a tudásunk egyre átfogóbb, és egyszerűen nem veszünk többé az élet természetes velejárójának bizonyos dolgokat, amelyeket korábban igen.
A társadalmi berendezkedés nem olyasmi, ami egyik napról a másikra alapjaiban változna, úgyhogy ne zárjuk ki teljesen a pohár félig tele van szemléletet! Úgy tűnik, mintha egyre több és több lenne a nők elleni erőszak? Nem lehet, hogy inkább az történik, hogy aktivisták és szószólók - sőt, mára szinte bármelyik influenszer - kőkemény kitartásának köszönhetően sokkal többet és könnyebben beszélünk a témáról, ezzel segítve az áldozatokat abban, hogy ne maradjanak csendben?
Nem lehet, hogy nem több az erőszak, hanem láthatóbbá vált, és ezáltal a segítség is kicsivel elérhetőbb? Hogy kevésbé nézünk félre, az áldozatok pedig kevésbé érzik egyedül magukat? Igen, a munkahelyi értekezleten továbbra is félbeszakítják a férfi kollégák a nőket, de egyre többen mernek kiállni magukért, és egyre több férfi érzi, hogy ez nem oké, és teszi helyre a másik férfit ilyen helyzetben.
Azzal, hogy a nőjogok, a nemek közti egyenlőség ennyire népszerű téma lett az elmúlt években, egyre szélesebb körben kezdenek alappá válni olyan tudások, amelyek nem is olyan régen néhány feminista és genderkutató obskúrus és bennfentes beszélgetéseiben szerepeltek csupán.
Hol tartunk 2024-ben a női jogokkal?
Szóval, nem lehet, hogy az AVON kutatása azért találta azt, hogy a nők sötétebben látják a helyzetüket, mint a megelőző években, mert jobban rálátnak arra? Hogy az, hogy beszélni kezdtünk dolgokról, hogy többé nem magunkban puffogunk, szükségszerűen hozott egy javuló tendenciát abban, ahogy a lehetőségeinket láttuk, meg azt, amerre a világ tart, most pedig azért vagyunk borúlátóbbak, mert mindez - eddig legalábbis - nem hozta meg a remélt eredményt?
Nem lehet, hogy éppen ez a türelmetlenség lesz a nők lázadásának következő szintre emelkedése? Hogy nem kell bizonygatnunk a minket érintő hátrányokat, hogy többé nem nevetnek ki, ha ezeket szóba hozzuk? Hogy végre bátran mondhatjuk: hahó, mind látjuk az elefántot a szobában, a probléma kint van az asztalon, aki pedig megpróbálja lesöpörni onnan, az intézett magának egy csak oda utat a süllyesztőbe?
Félreértés ne essék, messze nem érkeztünk meg. Naponta verhetjük a falba a fejünket, temethetjük a kezünkbe az arcunkat, annyira nem. Sőt, ami azt illeti, azzal, hogy a problémáink az asztalra kerültek, jogos és érthető, hogy rosszabb lett a kedvünk. Hiszen amerre nézünk, megoldatlanságokat látunk. Például tény, hogy még mindig mi végezzük a láthatatlan munka javát, de azt is lássuk, hogy néhány éve még kellett volna ide írnom pár mondatot, hogy elmagyarázzam, mi az.
Kiengedtük a szellemet a palackból. Mi a három kívánságunk?
Ugyanígy a bérszakadékkal, üvegplafonnal, catcallinggal, áldozathibáztatással, elnőiesedett szakmákkal, érzelmi munkával, kvótával, hosszan sorolhatnám még, hiszen rengeteg fogalom lépett ki az akadémiai diskurzusból a hétköznapi, társasági beszélgetésekbe, akár egy kávé vagy egy pohár bor mellett.
És egyre inkább jellemző, hogy nemcsak az elszoruló torkunkban, a megmagyarázhatatlan okokból összeugró gyomrunkban érezzük az igazságtalanságot, hanem pontos kifejezéseink, fogalmaink is vannak arra, mi okozza ezeket a nyomasztó érzéseket. És mára kiválóan el tudjuk magyarázni, hogy miért nincs rendben az, ami nincs.
Amikor tíz éve ezekkel a témákkal a nyilvánosság előtt kezdtem foglalkozni, sokszor megkérdezték, mi a célom ezzel. Rendre azt válaszoltam, hogy az, hogy szemléletet és főként érvkészletet adjak az arra fogékonyaknak, ezzel csökkentve az eszköztelenség miatti szorongást. Szerencsére nemcsak én, hanem a világ is ebbe az irányba tartott az elmúlt évtizedben.
Létező jelenség, hogy az ember éppen akkor fárad el, amikor a cél már egészen közel van. És tény, hogy a “közel” nagyon viszonylagos, és hogy mi számít annak, az attól függ, honnan nézzük. Ha azt vesszük, mikor lesz az, hogy nőnek születni nem jelent semmiféle hátrányt, és hogy addig minden nap érezzük ezen hátrányok hatásait.
Mert minden héten meghal egyikünk, mert hiába látjuk, megfékezni nem tudjuk az erőszakot, mert nők ezrei halnak meg a kórházakban, mert az ő panaszaikat jellemzően kevésbé veszik komolyan az orvosok - arról nem beszélve, hogy a tűrésre nevelt nők eleve később vagy soha nem kezdenek el panaszkodni -, hogy félbeszakadnak vagy abbamaradnak női karrierek, csak mert gyereket szülünk - miközben a férfiak karrierje meg sem érzi ugyanazt a közös gyereket -, hogy hiába hajtanak a nők, akkor is a férfi kollégát léptetik elő, akkor is, ha helyette is mi dolgozunk, szóval, ha mindezt - és ezer más dolgot - számításba vesszük, a cél baromi messze van.
Boldog nőnapot! Megérdemeljük!
De igenis van pozitív útravalóm erre a 2024-es nőnapra. Az, hogy mindegy, mit gondolnak a jelenlegi döntéshozóink, akik között egyetlenegy nő sincsen. Mindegy, mit gondol a maradi főnökünk, az őstulokként gondolkodó tanárunk. Mert hiába nem értik, tény, hogy az ő idejük lejárt. Mert többé nem a sötétben tapogatózunk. Mert tisztában vagyunk azzal, mit akarunk elérni. Tíz év alatt közelebb hoztuk a célt, mint az elmúlt száz-kétszáz évben összesen. És eszünk ágában sincs éppen most megállni.
