„A női rivalizálást elsősorban férfiak tematizálták" - A cicaharc a pszichológus szemével
A női rivalizálás mindennapos jelenség, mégis meglehetősen keveset beszélünk róla, és még kevesebbet gondolkodunk azon, hogyan szabadulhatnánk megtőle. „Ahol sok nő dolgozik, ott rosszindulat van, elindul a pletyka és az áskálódás” – így hangzik az egyik hangzatos közhely, amit a nőkről szoktak kijelenteni. Puskás Panni író, újságíró gondolatmenetét olvashatod.
Ezeket láttad már?
A hideg ráz ki tőle minden alkalommal, amikor hallom, hogy minél több nő, anál több áskálódás. Mivel elképesztően dühít minden ilyen kibontatlan és meggondolatlan klisé (nem csak, de főleg) a női nemmel kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, utánajárok a dolognak. Első körben magamba néztem. Volt ugyanis egy lány az egyetemen, akivel együtt kezdtünk a magyar szakon, szobatársak is voltunk. Ez a lány szép volt, okos volt, eredeti volt, és én utáltam ezért. Ő is utált engem, de közben úgy tettünk, mintha kedvelnénk egymást.
A kollégiumi, főleg fiúkból álló haveri körünkben pedig megpróbáltuk egymást rossz színben feltüntetni. Nem volt ennek egyébként különösebb hatása, hiszen a fiúk segítség nélkül is el tudták dönteni, mit gondoljanak rólunk. Érdekes, hogy bár elég reflektált lett idő közben a viszonyom minden ilyesmihez, még mindig enyhe rándulást érzek a gyomromban, ha a volt szaktársnőmmel összefutok valahol. Vele kapcsolatos kitörölhetetlen rossz érzésembe mostanra vegyült egy kis bűntudat is, hogy talán, ha kicsit okosabban viselkedem akkoriban, lehettünk volna barátnők is. Nem szabad elfelejtenünk viszont, hogy a nők közötti rivalizálás, vagy pejoratív kifejezéssel élve: cicaharc nemcsak egyéni, hanem elsősorban társadalmi kérdés, amelynek férfiak legalább annyira okozói (ha nem jobban), mint mi, nők.
De mi az a cicaharc?
A cicaharc amúgy egy elég nyomasztó kifejezés. Erősen degradálja, súlytalanná teszi az összes női konfliktust, és azt sugallja, hogy a nők között csak fölösleges és nevetséges viták folynak, amelyeket rendszerint nem lehet komolyan venni. Szvetelszky Zsuzsa szolciálpszichológus szerint azonban a női rivalizálás olyan téma, amelyet nemcsak komolynak kell tekintenünk, hanem érdemes is rá nagyobb figyelmet fordítanunk, ahelyett, hogy egy legyintéssel jelentéktelennek nyilvánítanánk. „A nők közti rivalizálás létező jelenség, de más a 21. században, mint kétszáz éve volt. Oka a társadalmi pozícióban elfoglalt hely, ami sokáig a férfiaktól - az apától, a férjtől vagy más férfirokontól függött. Gondoljunk csak Hamupipőkére vagy Lear király lányaira! Jellemzője a rejtett jelleg, hiszen a nők sokáig csak az informális kommunikációban vehettek részt. Márpedig ami nem nyilvános, annak a szabályai sem lesznek elfogadottak.” – mondja Szvetelszky.
Hamupipőke történetét mindenki jól ismeri, Lear királyét viszont talán kevesebben, pedig Shakespeare műve kitűnően rávilágít arra, milyen érzékenyen és kegyetlenül működik a nők közti versengés rendszere egy férfiak által uralt világban. A mű azzal kezdődik, hogy az apa, Lear király szétosztja lányai között birodalmát, és annak adja a legnagyobb részt, aki a legjobban szereti őt. Nyilván semmi szükség nem lenne a rivalizálásra, ha Lear nem méltóztatik kitalálni ezt az eget verő marhaságot, de miután ez megtörténik, a két idősebb testvér, Goneril és Regan egymáson túltéve dicséri és magasztalja Leart.
A harmadik lány – akiről gyorsan kiderül, hogy az apa kedvence – megérzi a helyzet hamis kényszerszerűségét, így nem áll be a versenybe - amikor meg kellene szólalnia, egyszerűen csöndben marad. Meg is lesz a büntetése, amiért nem hajlandó elfogadni a parancsot, és betagozódni az aljas, őszintétlen versengésbe: apja kitagadja és száműzi őt. Később a két nővér ugyanígy akar túltenni egymáson abban, hogy a hatalmától megfosztott, zsarnok apát minél inkább megalázza és ellehetetlenítse, a dráma végén pedig egy férfi, Edmund szerelméért viaskodnak, amely addig fajul, hogy Goneril megmérgezi Regant.
Shakespeare történetében gyakorlatilag az összes motívum fellelhető, amely a női viszálykodáshoz kapcsolódik: a patriarchális elnyomás, a hatalomért való küzdelem, a vágy és a féltékenység. Szvetelszky Zsuzsa szerint, ha egy nő rendszeresen egy másik nő fiúját akarja elhódítani, akkor az általában nem a férfiakról szól, hanem arról, hogy az egyik nő irigy a másik bizonyos tulajdonságaira, és szeretne a helyébe lépni.
„A női rivalizálás elsődleges terepe a külső. Ez evolúciósan a termékenységgel áll kapcsolatban - a férfiak meghódításáról, vagyis a szép nő győzelméről szól. Ilyenkor nemcsak a férfit szerzi meg, de versenytársait is maga mögött hagyja. De látnunk kell azt is, hogy a női rivalizálást elsősorban férfiak tematizálták a történelemben és az irodalomban, a cicaharc kifejezést is ők találták ki, és az ő szemüvegükön keresztül látjuk ezt a jelenséget. Nekik pedig mindig érdekükben állt a probléma degradálása és nevetséges színben való feltüntetése, hiszen érdekükben állt alsóbbrendűnek tekinteni a nőket” – mondja Szvetelszky.
A nők közötti – sokszor teljesen értelmetlen – versengés megjelenik más területeken is, ennek ékes példája az anya- vagy feleségszerepben való tündöklés. „A gyereknevelés, éppúgy, mint a konyhatündérség, látszólag mérhetővé teszi a teljesítményeket. Ki készít több házi finomságot, kinek a babája mosolyodott el hamarabb - még ma is gyakori mozgatórugója a nők közötti kapcsolatok motívumainak. A tudatosság terjedése lassan szabályozza ezt, de nem várható, hogy egyhamar gyökeresen megváltoznak a belénk ivódott minták” – mondja Szvetelszky Zsuzsa, aki súlyos problémának látja azt is, hogy a versengés tovább öröklődik a családi kapcsolatokon keresztül.
A felületen működő cicaharcnak nevezett játszmázás ugyanakkor sokkal mélyebb és érzékenyebb jelenség, mint amilyennek első látásra tűnik. Szvetelszky Zsuzsa szerint ennek okait szintén a történelemben kell keresnünk, és abban, milyen társadalmi pozíciót töltöttek be a nők korábban. Mivel hosszú ideig korlátozva voltak a nyilvános szereplésben, ez a kommunikációjukat is korlátozta. Ennek következménye pedig az lett, hogy sokkal jobban értik a metakommunikációt, mint a férfiak, egy-egy apró gesztusból nagyon pontosan érzik a másik motivációit és érzelmi állapotait. Így sokszor egy-egy valóban nevetségesnek tűnő helyzet mélyén sokkal keményebb és nem elhanyagolható küzdelmek folynak.
Szeressük egymást, gyerekek!
A kérdés már csak az, hogyan lehet változtatni ezen a negatív és kényelmetlen társadalmi folyamaton, amelyen időről időre férfiak köszörülik a nyelvüket. Egyéni szinten valószínűleg úgy, ha képben vagyunk vele. Hiszen sokkal könnyebb megfékezni valamit, aminek tudunk a létezéséről. Így az ember könnyebben tud szituációkat mérlegelni, és azt, hogy egy-egy helyzetben kinek akar megfelelni, miközben a másik nőt kellemetlen helyzetbe hozza.
Társadalmi szinten viszont az összefogás a legjobb fegyver a rivalizálás legyőzésére. Ha a hasonló helyzetben lévő nők megosztják tudásukat, tapasztalatukat, érzéseiket egymással: a részvétet, az együttérzést, az örömöt, a sikert. Szvetelszky Zsuzsa szerint a női összefogásnak bámulatos ereje van, a náci Németországból hoz fel erre egy példát. „1943-ban kétezer, árjákkal házasodott zsidó nőt és férfit zártak börtönbe Berlin kormányzati negyedében. A házastársak - főként nők - haragos csoportja gyülekezni kezdett az épület előtt, kiabálva. Fegyveres őrök fenyegették őket, de a csoport éjjel-nappal folytatta a tüntetést egy héten át, közben nőtt a tömeg. Goebbels úgy döntött, hogy egyszerűbb elengedni a foglyokat, mint bármilyen egyéb módon kezelni a lázadást.”
Szvetelszky véleménye a jövő tekintetében egyébként is bizakodásra ad okot, hiszen úgy gondolja, ahogy telik az idő, a helyzet generációról generációra egyre jobb lesz. A nők pozíciói ugyanis egyre jobbak, egyre inkább megjelenik a tudatosság a közbeszédben és egyre több nehéz helyzetben lévő, vagy ugyanazzal a problémával küzdő csoport verődik össze, hogy tagjaik közösen érvényesítsék érdekeiket, támogassák egymást.
