Tudtad, hogy mindössze három nő volt eddig az Európai Parlament elnöke? Ismerd meg őket közelebbről!
Az európai integráció gondolata a második világháború után nyert teret: különböző nemzetiségű és hátterű politikusok, jogászok és (a nácikkal szembeni) ellenállók munkálkodtak együtt a térség stabilitásáért. Köztük számos nő is, akik kiemelten fontosnak tartották, hogy az európai összefogás ne csak a gazdasági érdekekről szóljon, hanem olyan közös értékekről is, mint például a nemek egyenlősége.
Ezeket láttad már?
1951-ben Franciaország, az NSZK, Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia létrehozta az Európai Szén- és Acélközösséget, mely a szén- és acélipart közös alapra helyezte, többek közt azért, hogy egy ország se tudjon fegyvereket gyártani. 1957-ben a római szerződéssel létrejött Európai Gazdasági Közösség szorosabbra fűzte az országok közötti együttműködést. Ebben a szerződésben már szerepelt az egyenlő munkáért egyenlő bért elve is.
Akikre büszkék lehetünk
Az Európai Szén- és Acélközösség Közgyűlésébe (az Európai Parlament elődjébe) 1979-ig jelölés útján kerültek a politikusok. (1973-ban Dánia, Írország és Nagy-Britannia is csatlakozott.) 1952 és ‘79 között mindössze harminc nő került be a testületbe, elsőként (1952-től) Marga Klompé. A holland születésű, hívő katolikus tanár és politikus gyerekkorában, kereskedő apja tönkremenetele révén megtapasztalta a szegénységet, így az elesettek sorsát egész életében a szívén viselte.
Részt vett hazájában az ellenállási mozgalomban, majd a háború után az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatáról folytatott tárgyalásokban. 1956-ban kilépett a Közgyűlésből, mert felkérték hazája szociális ügyekkel foglalkozó miniszterének. Az ő nevéhez fűződik a holland társadalombiztosítási törvény.
Arra kell késztetnünk mindenkit – politikusokat, minisztereket, közgazdászokat, helyi tisztviselőket –, hogy végre nézzenek szembe azzal, hogy milyen ténylegesen a nők élete
– vallotta az olasz feminista politikus Nilde Iotti. Hazájában a nők választójogáért, az abortusz, valamint a válás engedélyezéséért küzdött sikeresen. 1969 és ‘79 közt volt európai parlamenti képviselője. Fontos céljának tartotta, hogy – a legitimitás érdekében – a képviselőket az európai polgárok közvetlenül válasszák.
Ez 1979-re meg is valósult. A közvetlenül választott képviselők közt a legidősebb a 86 éves Louis Weiss volt. A francia ellenálló, újságíró és békeharcos - aki fiatalkorában szüfrazsett akciókban vett részt - meg volt arról győződve, hogy ha a nőknek Európa-szerte lett volna szavazati joguk, akkor a második világháború kitörését meg lehetett volna előzni. EP képviselőként több beszédében kiállt amellett, hogy az európai összefogás alapja ne a gazdasági érdek, hanem a közös kultúra legyen.
Úgy gondolta, hogy Európának kiemelt szerepe van a béke megteremtésében. Még korábban, 1971-ben létrehozta a Louis Weiss Alapítványt, hogy minden évben díjjal tüntesse ki azt a személyt vagy intézményt, aki (amely) a legtöbbet tett a békéért.
Ezt a díjat többek közt Simone Veil is megkapta. A francia politikus 1979-ben az Európai Parlament első női és első közvetlenül választott elnöke lett. Zsidó családba született 1927-ben, családjával együtt Auschwitz-Birkenauba hurcolták. Ő és két nővére túlélte a haláltábort, de bátyját és szüleit megölték. Jogi tanulmányai befejeztével politikai pályára lépett, egészségügyi miniszterré nevezték ki.
E minőségben, rámutatva, hogy az illegális terhességmegszakítások veszélyeztetik a nők életét, illetve egészségét, 1975-ben sikerült elfogadtatnia az abortusz legalizálását (mely Veil-törvényként vált ismertté). 1979 és 1982 között az Európai Parlament első női elnöke volt, később különböző bizottságok élén állt. Kilencven évet élt, 2017-ben hunyt el.
Miért csak ennyien vannak?
Simone Veil után a mai napig csak további két alkalommal elnökölt nő az Európai Parlamentben: 1999 és 2002 között a francia Nicole Fontaine, 2022. január 18-tól jelenleg is pedig a máltai Roberta Metsola. A női képviselők aránya jelenleg 40 százalék - ez a legtöbb nemzeti parlamenténél jelentősen jobb arány.
1979-ben – a feminizmus hatvanas, hetvenes években zajló második hullámától is fűtve – sokan nagy reményeket fűztek az európai összefogáshoz mint a női jogok katalizátorához. Giséle Halimi, tunéziai születésű francia ügyvédnő elképzelése (erről ír Szilaj szabadság - Egy lázadó ügyvédnő harcai című, magyarul is megjelent könyvében) az volt, hogy meg kell nézni, hogy egy-egy adott területen (reprodukciós és családjogok, munkajogok, áldozatvédelem) melyik országban van érvényben a nők számára legkedvezőbb törvény, és azt ki kell terjeszteni az egész Unióra.
A kezdeményezést akkor nem sikerült a gyakorlatba átültetni, de Halimi kollégáival 2005-ben újra elővette az ötletet. Példaértékűnek találták az akkori spanyol áldozatvédelmet, a dániai iskolai szexedukációt (mely a tinédzserkori terhességek számát alapul véve napjainkban is az egyik legeredményesebb), illetve a prostituált helyett a klienseket és a futtatókat büntető svéd modellt. Sokan ezt utópikusnak minősítették, Halimi azonban 2020-ban bekövetkezett haláláig nem adta fel a törekvést. Elvégre, miért lenne utópikus a törekvés, hogy az egyesült Európa a nők számára is a lehető legjobb hely legyen?
A feminista Európáról álmodozóknak egyelőre csalódniuk kellett. Az Európai Unió csak egy lehetőség a nők jogainak javítására, kötelező érvényű szabályokat ezzel kapcsolatban nem alkot – pedig ez is van ugyanolyan fontos, mint a GDPR, vagy a különböző szabványok. Válasszunk június 9-én olyan, az elődökhöz méltó EP-képviselőket, akik tesznek majd azért, hogy a nőjogi irányelvekből kötelezettségek legyenek.
