Végtelen történet? - Ma van a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja
„Az erőszak NEM nemtelen” - áll a legrégebbi, hazai nőjogi szervezet szombati levelében, én pedig fogom a fejem. Nem azért, mert nem ismerem a statisztikákat, mert nem tudom, hogy a - főleg a fizikai - kapcsolati erőszak elkövetői döntő többségükben férfiak. Azért fogom a fejem, mert kereken kilenc éve dolgozom azért, hogy elmagyarázzam, mi fán terem a nőkkel szembeni szisztematikus erőszak, és pontosan tudom, hány másodperc alatt csukódnak be a fülek az ilyen mondatoktól, meg az olyan, kollektív bűnösséget sugalló kifejezésektől, mint amilyen a férfierőszak. Megértem. Az enyém is becsukódna, ha úgy érezném, ártatlanul vádolnak, vonnak egy kalap alá erőszakos bűnözőkkel.
Ezeket láttad már?
Miközben a tények: hetente 1-2 nő hal meg volt vagy jelenlegi partnere kezétől, és minden ötödik nő kapcsolati vagy családon belüli erőszak sértettje. (Az is idevágó tény, hogy havi 1-2 gyerek hal meg ugyanezért.) Úgy kétszázezren élnek ebben ma nők Magyarországon. Miközben az isztambuli egyezmény ratifikálása olyannyira lekerült a napirendről, hogy már nem is beszélünk róla. Hol van már 2020, Az áldozatok éve? A levesben.
Renner Erika, a “lúgos orvos” Bene Krisztián brutális támadásának túlélője az egyik legközelebbi barátom. Hogy is ne lennék hát dühös, amikor a 2018 nyarán jogerősen tizenegy évre ítélt támadója márciusban szabadulhat, ő pedig azért kell kuncsorogjon, hogy elárulják neki a pontos dátumot. Pedig, ha ez megtörténik, Erika védelme kizárólag önvédelem lesz. Neki kell lehetőleg sötétedés előtt hazaérni, neki kell folyton a háta mögé nézni. Saját költségén a lakására biztonsági zárat, riasztót is az ő dolga szerelni, esetleg személyi testőrt fogadni. Kerülni a sötét, néptelen parkolókat, kutyát csak reggel sétáltatni.
Hogy eközben Bene Krisztiánnak mit kell tennie, ezt kérdezed, már most elborzadt olvasóm? Hát, az égvilágon semmit. Nem kell bejelentkeznie naponta tucatszor a rendőrségi kapcsolattartónál, ahogy az áldozatának kellett, éveken át. Mindaddig, amíg megkapta a védelmet, amely márciustól nem illeti meg újra. Az csak az elkövető - nagy nehezen kikényszerített - elzárásáig járt neki. Most, hogy ismét szabad lesz az elítélt, nem.
Benét nem kötelezik majd arra, hogy szakpszichológushoz járjon, sem semmilyen vizsgálaton nem kell részt vennie, amely igazolná, hogy nem jelent veszélyt sem egykori áldozatára, sem a társadalomra nézve. Áldozatvédelem? Ugyan már. Lakatos Gabriella támadóját a nyomozati bíró úgy eresztette útjára - miután a férfi közterületen bántalmazta a fogságából menekülő nőt -, hogy annak minden további nélkül vezethetett első útja Gabriella otthonához. Hogy ott aztán puszta kézzel kinyomja a halálosan rettegő nő mindkét szemét.
Védelem? Ugyan már. Lipták Zsuzsanna tavaly májusban keresett meg, végső kétségbeesésében. Lányai, a 14 éves Tímea és a 16 éves Júlia akkor már halottak voltak. Az apjuk végzett velük a kötelező kapcsolattartás közben, álmukban, baltával. Ezt akkor még nem tudtuk, a rendőrség meg nem igyekezett kideríteni. Zsuzsanna bántalmazott feleség volt, a válása után négy évig harcolt azért, hogy megvédje magukat a lányokat olykor akaratuk ellenére elrabló, otthonukba betörő, agresszív volt férjétől. Lett is védelembe vétel, felügyelt kapcsolattartás, amit aztán az illetékes hatóság minden ok és magyarázat nélkül szüntetett meg, közvetlenül a kettős gyermekgyilkosság előtt.
Három példa, de mondhatnék háromszázat is az elmúlt kilenc évből, amióta naponta keresnek meg nők, akik tehetetlenségükben minden szalmaszálba belekapaszkodnának. Ami van, hogy éppen én vagyok. És számukra sokszor még az a kevés is segítség, amit adni tudok. Mert senki más nem szól nekik, hogy például, ha menekülniük kell, az OKIT - Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot hívják (0680205520), mert ők megszervezik a menekítést, akár a (bántalmazóval közös) gyerekekkel együtt is.
Igen, mindig az áldozat(ok)nak kell elhagyni az otthonukat, majd valahol, idegenben, állandó félelemben élve újrakezdeniük. A félelmük indokolt: a védett házakat elég gyakran megtalálják a bántalmazók.
A bántalmazók, akik sokszor a közösségi médiát használva keresik “kétségbeesve” a “szeretett nőt”, aki eltűnt. Mondjuk az életmentő gyógyszerei nélkül. És persze zavart állapotban van, veszélyben, azért “veszett el” nyomtalanul. Vagy mert talán elrabolták. Nem ritka, hogy a “becsületes megtalálónak” jutalmat (vérdíjat) ígér a kezét tördelő hozzátartozó. Aggódó apák keresik így gyermeküket, férfiak a partnerüket, az emberek pedig ezrével osztják gyanútlanul ezeket a posztokat. Azt senki nem nézi, hogy adott-e ki körözést a rendőrség az eltűnt személyre. Nyilván nem, hiszen az illető nem eltűnt, hanem elmenekült.
A jószándékú facebookozó pedig meglátja a védett ház melletti teszkó kasszájánál a keresett nőt - és gyereket -, és már írja is buzgón az üzenetet a bántalmazónak. Mert honnan is tudhatná? Mert én, meg az a pár, hozzám hasonló »femináci« jogvédő néhányszor posztoltunk a jelenségről? Nem mondták be a Híradóban, nincsenek tájékoztató műsorok, nincsen semmi. Csak majd a látnivaló, hogy nahát, megint megöltek egy nőt - gyereket -, nahát, volt az ügynek előzménye. Mert előzménye, az mindig volt.
Az áldozatok átlagosan 35 verést szenvednek el, mire segítséget kérnek, és 5-12 intézményhez fordulnak, mielőtt végre kapnak (ha kapnak) valamilyen támogatást – vagy egyszerűen feladják.
Tavaly nyáron egy elsőéves egyetemista lány anyja hívott fel, egy krízisközpont munkatársa adta meg neki a (magán) telefonszámomat. A gyerekét brutálisan megerőszakolta a volt barátja a kollégiumi szobájában, ahova azzal az ürüggyel jutott be, hogy fájdalomcsillapítót kért a lánytól. Tettét utóbb több üzenetben egyértelműen elismerte. Hallotta a nemeket, látta a könnyeket, de ez őt csak „felizgatta”. De azért sajnálta a tettét, nagyon. Főleg azért, mert tudta, bajba kerülhet, ha a lány kinyitja a száját.
Hol maradnak a következmények?
Az írásos, kvázi beismerő vallomások mellé ott volt a véres bugyi, a használt óvszer. A lány még sokkos állapotában is annyira észnél volt, hogy ezeket gondosan megőrizte. Az édesanyjával volt annyira bizalmi a kapcsolata, hogy rögtön elmondja, mi történt, sőt, annyi lélekjelenléte is akadt, hogy még ezelőtt, egyedül bemenjen a kórházba látleletet vetetni, a rendőrségre feljelentést tenni.
A szokásos történet következett: a kórházban meg sem akarták vizsgálni, miután elmondta, pontosan miért is van erre szükség. Hiszen ki akar a bíróságra járkálni, hogy tanúskodjon, kinek van erre ideje? Látlelet? Ugyan már. A szimpla, miért vannak pokoli alhasi fájdalmai, miért vérzik annyira, maradandó sérüléseket szenvedett-e – kérdésekre választ adó vizsgálatot is megtagadták tőle. Ahogy a rendőrségről is elhajtották, a hatóságnak jegyzőkönyvet sem igen akaródzott felvenni, nemhogy feljelentést. A szülői jelenlét, az én fenyegetőzéseim és az alapítványunk ügyvédje nélkül az áldozat nyugodtan a hajára kenhette volna a megfellebbezhetetlen bizonyítékait. Történt mindez Budapesten, 2022 nyarán. Tucatsztori.
Néhány éve #temiketkapsz címmel spontán kampányt indítottam az utcai beszólások, catcalling témában. Alig pár nap alatt háromezernél több történet érkezett. Nem csoda, szinte minden nőnek - és persze jóval kevesebb férfinak is, de az sem mindegy - van ilyen története, nem egy. A “szia cica, van gazdád?” kurjantástól a sötétben követésig, szoknya alá nyúlásig. A visszatérő elem az volt a beszámolókban, hogy gyakran szerepelt bennük a halálfélelem érzése. Az sem csoda tehát, ha az olvasók nagy részének nem ismeretlen, ha a sötét utcán, hazafelé tartva az ujjközökbe szorított, hegyével kifelé fordított lakáskulcsot említem. Hiszen ez sokak mindennapi valósága.
Mégis, a hajam az égnek áll az olyan szlogenektől, hogy az erőszaknak van neme, és az olyan kifejezésektől, mint a férfierőszak. Utóbbi például a fülemben semmivel sem cseng jobban, mint a »cigánybűnözés«. Hiszen, ahogy a romák döntő többsége nem bűnöző, úgy a férfiak döntő többsége sem bántalmazó. Márpedig, ha engem egy olyan adottságom miatt, mint például a nemem, már a mondat elején olyasmivel vádolnak, amitől magam is viszolygok, nem érdekel, mi a mondat második fele. A párbeszéd így aztán el sem kezdődik.
Másrészt meg, mondja ezeket a mondatokat és kifejezéseket a használójuk a férfi áldozatok szemébe, szívesen összehozok néhánnyal bárkit. Nem jobb élmény, mint a női áldozatokkal beszélgetni. Annyi a különbség, hogy a férfiak körében magasabb a látencia, mert még nehezebben és ritkábban kérnek segítséget, mint a nők. Mert milyen férfi az olyan, aki nem képes megvédeni magát?
Ami pedig a végső érvem: a nők és gyerekek elleni erőszakot csak osztatlan közös akarattal, széles társadalmi egyetértésben lehet visszaszorítani, a mindenkori kormányból pedig kitaposni az erre irányuló szándékot és lépéseket. Ezért óriási luxus már a belépő mondattal elveszíteni az amúgy meggyőzhető honpolgárok jelentős részét, ha nem a többségét. Mert a cél, hogy ne legyen több megcsonkított Renner Erika, megvakított Lakatos Gabriella, lefejezett Tímea és Júlia. Ne legyen heti 1-2 nő és havi 1-2 gyerek, akiket megöl az, aki addig szűkölő félelemben tartotta őket, akár évekig. Ne legyen kétszázezer bántalmazott nő, akiknek nem segít a rendszer, sőt, inkább csak tovább kínozza őket.
November 25. világnap. A nők elleni erőszak ezer és egy formájának megfékezéséről szól, immár jó hatvan éve. Ne kelljen még hatvanat várni, mire konszenzusra jutunk és érdemben lépni tudunk. Mert a bántalmazás csak a bántalmazót nem zavarja. És ez nem történhet meg addig, amíg ezt nem tudjuk megbeszélni, nem bántalmazó férfiak (logikusan ötből négyen, tehát legalább 80%-nyian), és nők közösen. Hiszen az erőszak visszaszorítása az elképzelhető legfontosabb közügy.
