„Aki nem lép, annak nem fáj eléggé" - Hibáztatás helyett inkább álljunk az ádozatok mellé!
A bántalmazásról soha nem az áldozat tehet. Erre hívja fel a figyelmet a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen kampány, amely azért kiemelkedően fontos, mert egyszer és mindenkorra meg kellene érteni, hogy az áldozathibáztatás nagyon nem oké.
Ezeket láttad már?
Most vette kezdetét a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen kampány, amely a Nők Elleni Erőszak Megszüntetésének Világnapjától (november 25.) az Emberi Jogok Világnapjáig (december 10.) tart és az áldozathibáztatás ellen lép fel. E kampány keretében világszerte számos országban különböző rendezvényeket tartanak: felvonulást, kerekasztal-beszélgetéseket, filmvetítéseket és így tovább. Ezek célja, hogy felhívják a figyelmet a nemi alapú erőszak elterjedtségére és az áldozatvédelem hiányosságaira.
Azért bánt, mert úgy érzi, hogy megteheti
A nők elleni erőszakkal kapcsolatban a lényegi kérdés az lenne, hogy a tettes miért követ el bántalmazást. Röviden a válasz az, hogy mert megteheti, és mert azt hiszi, hogy ehhez joga van. A jelenséggel kapcsolatban leggyakrabban felmerülő kérdés mégis az szokott lenni, hogy a sértett miért marad benne a kapcsolatban – illetve, ha el is távozik, később mi okból tér vissza a bántalmazóhoz. Már ez maga is azt jelzi, hogy szeretjük a sértettre hárítani a felelősséget és az ő viselkedésében keresni a probléma forrását.
Veled is megtörténhet
Az áldozathibáztatás többek közt azért ilyen elterjedt, mert segítségével könnyebben elhisszük, hogy ha mi kellőképpen okosak vagyunk és megfelelően viselkedünk, akkor nem ragadunk benne egy bántalmazó kapcsolatban. Sajnos ez egy hamis biztonságérzet, ugyanis bárki kerülhet ilyen helyzetbe. A bántalmazók nem mindig a gyenge, vagy annak vélt nőket szemelik ki, hanem akadnak köztük olyanok, akik szeretik a magabiztos nők jelentette „kihívást”.
Hol marad az empátia?
„Én aztán úgy kiraknám az első pofon után, hogy a lába sem érné a földet!”, „Aki nem lép, annak még nem fáj eléggé!”, „Ostoba liba, aki ezt tűri, nincs tartása!” – a kommentszekciókban se szeri, se száma a hasonló bölcselkedéseknek. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezeket az áldozatok is olvassák, és a lehető legkisebbre húzzák össze magukat, miközben azt kívánják: bár láthatatlanná válhatnának. Felteszik maguknak a kérdést, hogy valóban tele van a világ karakán, erős nőkkel, akik csak úgy, egy laza mozdulattal lepöccintik magukról a bántalmazót és kizárólag velük van a baj?
Az ítélkezés csak tovább ront a helyzeten
Az áldozatok ilyenkor úgy érezhetik, hogy ők az egyedüli bénák, akik csak kínlódnak és nem tudnak megszabadulni életük megkeserítőjétől. A magunk (vélt vagy valós) erejének fitogtatása és a kijózanítónak, vagy éppen nevelő célzatúnak szánt letromfolás nem segít, méghozzá azért nem, mert az áldozat önértékelése éppen romokban hever. Ilyenkor van a legkevésbé van szüksége arra, hogy puszta „jószándékból” és persze csakis a “saját érdekében” még az állítólagos jóakaróitól is azt hallgassa, hogy mit ront el. Egy ilyen piszkosul nehéz helyzetben a kritika nem sarkall cselekvésre, épp ellenkezőleg: bénító hatással bír.
A társadalmi nyomás nagy úr
Ami segít, az az együttérzés és a szolidaritás – épp ezért fontos megpróbálni beleképzelni magunkat az áldozatok helyzetébe. A nemi szocializációval kezdődik minden (ezért is szerepel az Isztambuli Egyezményben a gender mint társadalmi nem kifejezés), mely szerint egy nő akármilyen okos és tehetséges (lehet akár Nobel-díja vagy olimpiai érme is), addig nem „ért révbe”, amíg nincs férje és legalább egy gyereke. Csak „lóg a levegőben”, és igazán felnőttnek sem tekinthető, akkor sem, ha negyvenéves. Ha egy nő folyton azt az üzenetet kapja a családjától és a környezetétől, hogy a lehető legrosszabb, ami vele történhet az, hogy egyedülálló marad, akkor olyannyira magáévá teheti ezt a meggyőződést, hogy hosszútávon nehézzé, vagy egyenesen lehetetlenné válik számára egy esetleges bántalmazó kapcsolat elhagyása. Talán ő maga sem vágyik újra a szingli életre, azt pedig végképp nem akarja, hogy a nulláról kelljen kezdenie a társkeresést, ami nem kecsegteti sok reménnyel.
A vak szerelem veszélyes lehet
Ami pedig a legtöbbet torzít a valóságészlelésén, az a szerelem. Ilyenkor figyelmen kívül hagyja, vagy kimagyarázza a figyelmeztető jeleket, és felmenti az egyre gyakrabban undok, időnként már a hangját is felemelő partnerét. „Biztos nagy nyomás van szegényen, mert sok a munkája” – gondolja. „Nehéz időszakot élünk meg, mennek fel az árak. Borzasztó volt a gyerekkora és nem látott maga előtt pozitív példát”. Az is a nemi szocializáció része, hogy egy nő legyen simulékony és empatikus (ennek kicsúcsosodása pedig, hogy „neki kell összetartania a családot”), és persze ott van az az irracionális remény is, amivel egy szerelmes ember a végsőkig képes hitegetni magát azzal, hogy „majd jobb lesz”.
Az erőszak után jön a megbánás
Csakhogy a bántalmazó kapcsolat nem javulni, hanem romlani szokott és az erőszak eszkalálódik. Például a kezdetben aggodalomnak látszó ellenőrzést felváltja a nyílt féltékenykedés és – akár trágár feltevésekkel megtűzdelve – az agresszív számonkérés. Becsapódhat egy ajtó, összetörhet egy-egy tárgy, amely a lelki erőszak egyik formája, és egyben üzenet is: te lehetsz a következő. Nyilván a legtöbb nő először úgy reagál az ilyen helyzetekre, hogy ki akar lépni a kapcsolatból. Csakhogy az elkövető megérzi, hogy mikor feszítette túl a húrt, így tudatosan visszavesz; ezért írja a szakirodalom, hogy az erőszak ciklikus. Jöhet az úgynevezett mézeshetek-fázis, és ilyenkor a sértett fél megnyugszik, és elhiteti magával, hogy ez tényleg csak egy rossz időszak volt, most már minden rendben lesz. Hogy a szerelme mégiscsak az, akinek hitte, őszintén szereti őt és már szánja-bánja tettét.
Azt hiszi, vele van a baj
A kötődés erősödik, azonban a bántalmazó viselkedés újra beszivárog a mindennapokba, ráadásul még drasztikusabb formát ölt. Az áldozat összezavarodik, és úgy érzi, hogy ezt ő „hozta ki” a pár napja még teljesen normális párjából. Ha önbizalomhiányos nő, akkor magát hibáztatja és marad, ha viszont magabiztos, akkor pedig arról van meggyőződve, hogy ez csak valami félreértés és azért marad. Elképzelhetetlennek tartja, hogy ilyen pont vele történne, így mindenáron „győzni” akar. Őszinte bocsánatkérésre és érdemei szerinti megbecsülésre vágyik, de ezt sosem kapja meg.
Már csak egy lépés a pofon
A fal vagy az ajtó ököllel ütésétől, és/vagy tárgyak összetörésétől csak egy lépés a partner ellen irányuló fizikai erőszak. Ezek előzményei nem mindig egyformák, de valamilyen mentális „előkészítés” az összes esetben észrevehető, hiszen egy derült égből csattanó pofon után minden nő kilépne a kapcsolatból. A verbális bántalmazásnak is vannak olyan szintjei, amik után a kapcsolat már nem állítható helyre, de a fizikai erőszak még egyértelműbb határátlépés, ahonnan semmi esetre sincs konstruktív visszaút. Ezt maga az áldozat is tudja, és ezen a ponton a pszichés akadályokon (például a traumás kötődésen) már túlvan, így képes elengedi a könyörgést is a füle mellett, és egyértelműen el akar költözni.
Hátrahagyott életek
Amikor az áldozat végre fellélegezne, akkor jönnek az anyagi akadályok: a legtöbb bántalmazott nőnek egyszerűen nincs hova mennie, egyedülállóként pedig szinte lehetetlen boldogulnia az albérletpiacon. Az anyaotthonok kevés számúak és rossz elhelyezkedésűek, így, ha van is férőhely, egy nőnek nem olyan könnyű a munkahelyét elhagyva és a gyermekeit az iskolából kivéve az ország másik végébe költözni. Érdemes ilyenkor számba venni az egyes önkormányzatok által bevezetett védett lakásprogramokat, illetve az otthont váltó sértetteknek nyújtott pénzbeli támogatást. Amennyiben az áldozat a lakhatását megoldotta, akkor az eljárási erőszakkal kell szembenéznie, amikor az elkövető a közös gyerekeken keresztül bántalmazza tovább volt partnerét. Sajnos az sem ritka, hogy az új lakhelyén vagy a munkahelyén zaklatja volt őt. Ezek után annyira már nem is csodálkozhatunk azon, hogy az áldozatok egy és nyolc közötti alkalommal térnek vissza a bántalmazó kapcsolatba, mire végleg ki tudnak onnan szakadni. Ha egyáltalán túlélik.
Ne bántsuk, inkább karoljuk fel őket
Mindezek miatt az áldozatoknak nem kioktatásra és kéretlen jótanácsokra, hanem szeretetre és együttérzésre, valamint az önbecsülésük erősítésére van szükségük, ez pedig „lehülyézéssel” és „bezzegezéssel” nem fog menni. Gondoljuk ezt alaposan végig, mielőtt legközelebb kommentet írunk.
Ha többet szeretnél megtudni a bántalmazás természetrajzáról, olvasd el a NANE Egyesület „Miért marad?”, és a Stop Férfierőszak „Miért bántalmaz?” c. kiadványait.
