„50 fölött ritkaság egy szép nő, és abban már mindig nagyon sok meló van” - Még mindig itt tartunk?
Többen felszisszentünk a szerkesztőségben a napokban, mert egy 57 éves volt férfimodell arról beszélt az egyik reggeli műsorban, hogy ötven felett nemigen vannak szép nők, és ha akad is ilyen, abban nagyon sok munka van.
Ezeket láttad már?
Miközben a rövid beszélgetés túlnyomórészt arról szólt, hogy ő milyen jól néz ki még mindig. Persze, ismerjük a régi nótát, a nő hervad, míg a férfi, mint a jó bor, csak érik, és az idővel csak egyre jobb lesz. Mikor fogunk végre lemezt cserélni? Szép = fiatal? Ugyanmár.
Húsz lehettem, amikor feltűnt, hogy a fiatalon ünnepelt szépség, Törőcsik Mari egyszer csak gyönyörű lett. Máig meghatározó élményem, ahogy lenyűgözve bámulom egy vele készült interjú képeit. A nő, akiben mindig inkább az ikonikus művészt láttam, mintsem a női szépség etalonját, szebb volt, mint valaha, sugárzóan gyönyörű.
Ez aztán a színészlegenda két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig nem is változott. Úgy fogalmaztam meg ezt magamnak, hogy ő hetvenévesen találta meg az arcát. Hasonlóan jártam éppen tíz évvel később, harminc évesen Jane Fondával. A Grace & Frankie 2015-ben az első tíz perc után vált az egyik kedvenc sorozatommá, és nem mellesleg felfedeztem, hogy a mindig csinos, de a fiatal arcával számomra semleges Fonda közel a nyolcvanhoz lett lélegzetelállító szépség. (Igen, volt egy arcfelvarrása valamikor, nem, nem attól lett gyönyörű.)
Nőként veszítesz az értékedből az öregedéssel?
Nő vagyok én is, aki ugyanabban a patriarchális fogyasztói társadalomban szocializálódott, mint bármelyikünk, persze, hogy engem is nyomaszt az idő múlása, a szorongás, nőként minden nappal veszítek az értékemből. Miközben egyrészt tudom, hogy ez marhaság, naponta papolok az ellenkezőjéről. Másrészt semmi pénzért nem lennék újra húszéves. Az olyan volna, mintha a maraton közepén visszaállítanának a startvonalra. De nemcsak a tapasztalást nem adnám oda, az arcomat sem. És ebben sokat segített, hogy a megfelelő időben rácsodálkoztam Törőcsik, majd Fonda arcára.
Miért kötjük a fiatalsághoz az értékességet évezredek óta? A jelenség eredője kézenfekvő: az élőlények evolúciósan a minél nagyobb reproduktív, vagyis szaporodási sikerességre vannak kódolva. És ez a kód olyan mélyen dolgozik bennünk, hogy azt teljesen - természetesen számolva az egyéni szórással - sohasem lehet szocializációval kiiktatni.
Amíg az ember várható életkora 35-40 év volt, egyértelmű, miért tartották kívánatosnak a minél fiatalabb nőt. Mára azonban sokan eleve csak ennyi idősen kezdenek a gyerekvállaláson gondolkodni, hiszen a várható élettartam lényegében megduplázódott néhány száz év alatt.
A csavar ott van, hogy ahogy ezer és száz éve is jellemző volt, hogy fiatal lányokat - hozzájuk képest - aggastyánokhoz adtak, ma is csak annak van hírértéke, ha a pár női tagja az idősebb, de ő akár már öt-tíz évvel is felkelti az emberek figyelmét. Velünk él tehát az ezeréves kettős mérce, amit egyre kevésbé lehet a nők korlátos(abb) fertilitására fogni. Ráadásul számtalan társadalmi norma, elfogadott magatartás létezett és létezik ma is, amely - látszólag - szembemegy az evolúciós kódokkal, mert például nem éppen a túlélést segíti. Elég a magassarkúra gondolnunk. (Igaz, a magassarkú, ha úgy vesszük, a hímek figyelmét felhívó eszközként is tekinthető, amely a nőstény reprodukciós sikerességét hivatott előremozdítani. Remélem, mindenki hallja az iróniát.)
De túllépve az evolúciós okfejtéseken, miért nem szép, aki idősebb, egyáltalán, mi a szépség, és ugyan miért a dughatóság függvényében ítéltetik meg? Az egyik első klisé, amivel az ember már gyerekként találkozik, hogy a szépség relatív és szubjektív. Mihez képest és kinek a szemében szép valaki? Mi a szép? Az esztétikus? A szimmetrikus? A szépség olyasmi, amit centire mérnek, és aminek szavatossági ideje van? Nem nagyon korlátolt gondolkodás ez? Ami még csak nem is stimmel?
A cikk apropójául szolgáló beszélgetésben a volt férfimodell említett egy fontos - ha szerinte nem is feltétlenül pozitív, inkább semleges - változást. Hogy amíg korábban a luxusmárkák tizen- huszonéves modellekkel reklámozták a termékeiket, amelyeket pont ez a korosztály nem engedhet meg magának, az elmúlt években egyre jellemzőbb, hogy azokkal hirdetnek a cégek, akiknek az árut valójában el akarják adni. Ezért van, hogy a kilencvenes évek szupermodelljei karrierjük új virágzását élik, és szinte annyit szerepelnek, mint karrierjük csúcsán, ismét ott vannak mindenhol, a Vogue címlapján éppúgy, mint a legnagyobb divatházak bemutatóin.
Ez hatalmas előrelépés még akkor is, ha vet fel kérdéseket, hogy jó-e az, ha a nők korosztályuk legkivételesebb adottságú tagjaihoz hasonlítják magukat. Mert persze, bámulatos, hogy - miközben a világ minden pénze rendelkezésükre áll - milyen döbbenetes formában vannak az erős ötvenes szupermodellek vagy akár a megmagyarázhatatlan genetikai - és csuda tudja, még milyen, sebészeti vagy kozmetikai - csoda JLo, de ez lenne vajon a helyes mérce?
Nem tagadom: nemhogy nem ítélem el az esztétikai beavatkozásokat - persze, mi számít annak -, de alkalomadtán még élek is velük. Azt sem tagadom, hogy örülök, amiért - egyelőre - én döntöm el, melyik ráncomat szeretem és melyiket nem, melyik maradjon, és melyiket várom vissza szeretettel inkább majd valamikor máskor. Otthon néha meghallgatom, hogy ez felesleges, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, de persze nyugi, nincs nyomás, majd én azt tudom, mit szeretnék, ezek az én döntéseim. Szerintem ez így rendben is volna. Az nincs rendben, amikor standardizálunk, elvárássá teszünk dolgokat, bármelyik irányban. Márpedig gyakran úgy tűnik, mégiscsak ez történik.
A nők, ha küzdenek az idő nyomaival, megkapják, hogy tessen méltósággal korosodni, ha elfogadják a helyzetet, azt hallgathatják, hogy hogy néznek ki, csináljanak már valamit magukkal, hát miért ilyen igénytelenek? Olyasmi ez, mint az, hogy egy nőnek nem nagyon létezik jó kora. Öregedni meg szinte biztosan nem tud jól. A magam bőrén is tapasztalom ezt: ugyanaz alá az insta-kép alá mindig akad, aki azt írja nekem, hogy szét vagyok botoxolva (nem), és aki azt, hogy vészesen látszik az idő vasfoga (na és?). Egyre megy, a cél, hogy ne érezzem jól magam a bőrömben.
Huszonévesen, nagyon szerelmesen híztam vagy’ tíz-tizenöt kilót, aztán a súlyom a szerelmi csalódást követően - nem, nem azért lett csalódás a történet, mert felszedtem némi pluszt -, két hét alatt a kiindulási állapot alá csappant, azt hiszem, picit ijesztően nézhettem ki. Egy szórakozóhelyen búfelejtettem, amikor egy fél-egy éve nem látott ismerősbe botlottam. A következőt találta mondani nekem: Nahát, Verocska, azt hittem, neked leáldozott, de lám, visszatértél!
Megsemmisülve bámultam a magabiztosan vigyorgó fiúra, aki még fejtegette egy darabig, milyen jó, hogy leadtam a szerinte felesleges kilókat. (És aki amúgy tekintélyes pocakkal gyarapodott azóta, hogy nem láttuk egymást, de emiatt nyilvánvalóan nem zavartatta magát.) Nem tudtam bóknak venni az észrevételt. Hiszen amire ő a »neked leáldozott« kifejezést használta, azt a mai napig életem legboldogabb periódusainak egyikeként tartom számon, amit pedig »visszatérésként« aposztrofált, életem egyik legszomorúbbika volt. Jobb nő lettem volna összetört szívvel, 49 kilóval a 181 centimhez, mint 65 kilósan, kicsattanva a boldogságtól? Nem sántít ez valahol?
Én azt hiszem, mindenki akkor a legszebb, amikor a leginkább jóban van önmagával. Ez pedig nem a kilók, de még csak nem is a kor függvénye. Ami azt illeti, ez az állapot a legritkább esetben következik el az ember tízes-húszas éveiben, az énkeresés kellős közepén. Amikor a napokban a volt férfimodell kijelentéseit hallgattam, az első gondolatom az volt, meg vagy zakkanva, édesapám, hát én pont, hogy semmi pénzért nem lennék újra húszéves!
Nem adnám az önismeretemet, nem adnám, hogy végre már látom, mi áll jól és mi nem, hogy akadémiai szinten tudom, mit szeret a testem, hogy ismerem az értékeimet és a hibáimat, és hogy mindezzel együtt baromi jól vagyok a bőrömben. Akkor is, ha akad olyan hurkácska vagy ránc, aminek azért még tervezem, hogy elkapom a torkát. Mert végre csak magamnak akarok megfelelni, senki másnak.
És talán ez kellett ahhoz is, hogy olyan emberre találjak, akinek a szemében a legszebbnek láthatom magam. Ráncosan vagy ránctalanul. Eddig tartott rájönnöm, hogy nem nyomasztásra van szükség, hanem olyan társra, akinek nem az a fontos, hogyan öregszünk vagy nem öregszünk, hanem az, hogy jól vagyunk-e magunkkal. És mostanra megértettem azt is, hogy tényleg tökmindegy, ki mit gondol rólunk. Mi ez, ha nem szép?
