Nők, akik férfiakat megszégyenítő módon barkácsolnak: interjú Iványi Krisztinával

Megjelenésével és fellendülésével új iparág kezdett kialakulni, amely magában foglalja a régi bútorok eladását, újrahasznosítását, azok újbóli eladását, sőt, a folyamatról tartott workshopokat és rendezvényeket is. Az új iparág kialakulása a szülés után munkába visszaálló anyukák számára is új lehetőségeket kínálhat. A DIY hatására ezen felül bizonyos szinten a nemi szerepek felcserélődése is megfigyelhető, hiszen a nők kezdik átvenni a hatalmat a barkácsolásban, az otthoni, eddig férfi feladatként sztereotipizált feladatokban. Ezt a folyamatot a szakáruházak is felismerték, melyre reagálva piacra dobtak olyan barkács-eszközöket, melyek színben/kialakításban/súlyban kifejezetten nőknek készültek.

Iványi Krisztinával, az Alkotó Energia program életre hívójával, az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. kommunikációs főszakértőjével beszélgettünk.

Mi az Alkotó Energia pályázat lényege? Kiknek szól, kik jelentkezhetnek?

Az Alkotó Energia program létrehozásakor az a cél vezérelt bennünket, hogy minél többekkel megismertessük a bútorfelújításban rejlő újrahasznosítás lehetőségeit és fontosságát, mert mindaz, ami nem kerül a szemétbe, azt nem kell megsemmisíteni, nem okoz hulladékkezelési problémát, nem terheli környezetünket. A pályázatra beérkező alkotások ékesen példázzák, hogy bárki képes régiből újat alkotni, szemétből csodákat varázsolni: mert az ehhez szükséges tudás és technológiák ma már mindenki számára elérhetők. Az Alkotó Energia programmal nem csupán követhető jó példákat igyekszünk mutatni, de tudást és ötleteket is adunk az érdeklődők számára; weboldalunkon számos oktatóanyag és videó érhető el, amelyek segítenek azoknak, akik a saját kezű bútoralkotás és használati tárgykészítés iránt érdeklődnek.
Maga a pályázat természetesen nem csak a bútorfelújításról, bútorfestésről szól: a hulladék és maradék anyagok újrahasznosításával, illetve a DIY dekorációk és ajándéktárgyak készítésével foglalkozókat is sok szeretettel várjuk, 14 éves kortól.

Mikor kezdtél barkácsolással foglalkozni?

Engem úgy négy éve szippantott be a rendszer, azóta rendszeresen csinálok valamit, legyen az akár kisebb tárgy, akár nagyobb bútor. Mivel az otthonom mostanra zsúfolásig megtelt felújítással újrahasznosított dolgokkal, a családtagjaim vannak soron: ők rendszeresen kapnak Iványi-féle komódot és kisasztalt…

Antikolt hatású bejárati ajtó

Mit jelent számodra a DIY és a kézimunka?

A kétkezi alkotás – annak minden nehézségével és örömével együtt – számomra az önkifejezés egyik formája. Bár a munkám során is sok lehetőségem van az ötleteim megvalósítására, a gondolataim, érzelmeim kifejezésére, a barkácsolás megadja nekem a teremtés örömét. Az a boldogság, amit egy-egy újabb darab elkészülése jelent, az talán semmi máshoz nem fogható, mint egy gyermek születésének öröméhez. Már maga az alkotás folyamata is egy izgalmas utazás, amelyet úgy csinálok végig, hogy fogalmam sincs, hova fogok megérkezni: csak az a biztos, hogy egyszer majd odaérek… Persze mindehhez újabb és újabb dolgokat kell, megtanuljak, így folyamatosan átélhetem a tudásgyarapodás örömét – és amikor segíteni tudok valakinek a tapasztalataimmal, akkor egy kicsit enyém lesz a tanítás öröme is. És örömet okoz az is, amikor meg tudok menteni valamit az enyészettől, mert a tárgyban nem csak a benne lévő anyagot látom, hanem mindazt a munkát, amivel elkészítették, és azt a sok-sok történetet, emléket is, amely az idők során hozzátapadt.

Raklapdeszka mosdószekrény és festett csempe

Mit gondolsz, miért gondolják legtöbben, hogy ez még mindig egy férfi műfaj?

A barkácsolás fogalma nagyon sokáig egyet jelentett azzal, hogy férfiak nagy és nehéz szerszámokkal nagy, de legalább is bonyolult dolgokat készítenek, ami általában rettentő sok kosszal is jár – és mindez teljesen megfelelt a klasszikus nemi szerep-kiosztásnak. Az idők, az igények és a szerepek azonban változnak, így mára eljutottunk oda, hogy a nőknek nem csupán bátortalan igénye van arra, hogy megpróbálkozzanak fából valamit készíteni, de a lehetőségük is meglett rá. Elérhetővé váltak a kisebb és könnyebb barkácsgépek és szerszámok, lettek olyanok, akik – bátor úttörőként – megszerezték e szerszámok használatának tapasztalását, és nem utolsó sorban néhány évvel ezelőtt hozzánk is elérkezett a bútorfestés divatja, meg persze az ehhez szükséges anyagok is. Az, ami az amerikaiaknak és az angoloknak évtizedek óta természetes – hogy átfestik a bútorokat, amikor úgy tartja kedvük, miközben mi 30-40 évre vásároltuk a szekrénysorokat -, az mára nekünk is az lett. Ahhoz viszont, hogy egy használt bútort átfessünk, tudni kell azt szétszerelni és összerakni, tudni kell kijavítani a hibáit, esetleg kisebb-nagyobb átalakításokat is végezni rajta; így szükségszerű, hogy megtanuljunk olyan alap dolgokat, amik teljessé teszik a folyamatot. A lehetőségek tárháza persze nem csak a tárgyi dolgokkal, hanem a tudásanyaggal is kibővült. A közösségi médiahasználat térnyerésének köszönhetően egyszerűvé vált a tudás és tapasztalatok megszerzése: mára több tucat azon online hobbista csoportok száma, amelyekben több tízezer, de akár százezer tag is van, s amelyek pont arról szólnak, hogy megmutatjuk egymásnak a munkáinkat, kérdezünk és válaszokat kapunk, ötleteket és információkat gyűjtünk.
Ez a folyamat egyre inkább kitágítja a barkácsolás fogalmát, és remélhetőleg lassan gender-függetlenné is teszi. Amennyire én látom, a nők egyre jobban igénylik a klasszikus értelemben vett barkácsolás ismeretalapjainak elsajátítását (szerencsére a témában egyre több oktatás, workshop érhető el), a férfiak pedig kezdenek érdeklődni a bútorfelújítás azon része iránt is, ami a design-t adja. Úgy gondolom, hogy néhány éven belül a helyére fog kerülni ez a dolog, mint minden más, divathullámként érkezett, de aztán jó szokássá vált dolog. A kidobás helyetti bútorfelújítás épp úgy be fog épülni a hétköznapjainkba, mint a szelektív hulladékgyűjtés, a tudatos áramhasználat vagy a nylonzacskók mellőzése.

Milyen nehézségek vannak nőként egy ilyen területen?

Én valódi nehézséggel őszintén szólva csak akkor találkoztam, amikor egyedül kellett volna megmozdítanom egy hatalmas és súlyos komódot – minden más problémát meg tudtam oldani. Na jó, egyet tényleg nem: egyszer csináltam egy dohányzóasztalt, aminek a lábazata betonozáshoz használt vashálóból készült, és kocka alakúnak kellett lennie. A fémhálót a vastelepen ugyan formára szabták, de a hajlításához és az összeillesztéséhez Apukám segítségét kellett kérnem, mert hegeszteni sajnos (még) nem tudok… Azt semmiképp nem tekintem nehézségnek, ha mondjuk a barkácsboltban furán néznek rám, amikor fűrészlapot vagy gérvágót veszek. A DIY-kolleginák szintén hasonló tapasztalatokról tudnak beszámolni, meg esetleg arról, hogy a nagyobb szabású házfelújítások során a szakik nem szoktak örülni, amikor a "mi fajtánk" ellenőrzi a glettelés simaságát, vagy a padozat vízszintjét…

Mire vagy a legbüszkébb az eddigi alkotásaid közül?

A tárgyaim közül nem tudok, és nem is szeretnék választani, hiszen egy szülőnek minden gyermeke egyformán szép és okos. És azt hiszem, nem is a tárgyaim a legfontosabbak, sokkal inkább a példám. Az, hogy teljesen átlagos hétköznapi nőként, minden különösebb asztalos-, faipari és festő-mázolói előképzettség nélkül meg tudok csinálni dolgokat, olyan dolgokat, amelyekkel otthont tudtam teremteni egy házból. És ezzel nem vagyok egyedül, sok tízezer ilyen "átlagos" nő van még az országban, akiket szeretnék megmutatni a nagyvilágnak: mert ha mi meg tudtuk csinálni, akkor bárki meg tudja… Szóval, ha valamire mégis a legbüszkébb vagyok, az maga az Alkotó Energia program, amelyet három éve pont azért hoztunk létre, hogy mindenki láthassa, mire is képes egy "átlagos" ember.

Mit gondolsz, miért érdemes belevágni és megvalósítani saját kezűleg az elképzeléseinket?

A sok-sok megszerezhető öröm önmagában is megéri az alkotás kipróbálását, hiszen már a kísérletezés, az új dolog izgalma is a miénk lehet. De az önmegvalósítás, a kreativitás megélésének öröme mellett van egy nagyon fontos másik érv is, a hasznosságé. Nagyon sokan nem az alkotás boldogító érzéséért, hanem szükségből vágnak bele a saját kezű felújításokba: mert amit magam megcsinálok magamnak, az értelemszerűen olcsóbb, mintha valaki más csinálná meg ugyanazt nekem. Amikor nincs pénz új bútort venni az első házba vagy albérletbe, de hagytak ott valamit, vagy a nagyinál akad felesleges cucc, akkor lényegében nincs is más megoldás, mint önerőből használhatóvá tenni és a saját ízlésünkre formálni a tárgyakat.

Bourbon liliomos kisasztal ajándékba

Milyen extrém ötleteid vannak, melyeket már megvalósítottál, vagy esetleg tervezel megvalósítani a jövőben?

Nem is tudom, ebben a műfajban van-e olyan, hogy extrém: azt hiszem, minden csak addig tűnik annak, amíg valaki meg nem csinálja egyszer, utána aztán sokan utánozzák… Szóval az extrémből pillanatok alatt szokványos lesz… Három éve például a csempe festése volt az a téma, ami meglehetősen szokatlannak számított: én magam is küzdöttem vele, hogy alig találtam hazai példát és leírást. Ennek ellenére megcsináltam a saját megoldásomat, amit aztán többen követtek is – és közben lettek még jópáran, akik ilyet csináltak, így mára meglehetősen sok technika és tapasztalat érhető el ebben a témában is.Nem tartom extrémnek azt sem, hogy pár éve, amikor Paksra költöztem, ugyanabból a Singer varrógép-asztalból készült az étkezőasztal és a dohányzóasztal is. A varrógép lábára egy olyan asztallap került, ami a szétbontott raklapok (eltüzelésre szánt) elválasztó fakockáiból készült (persze minden kocka más színű, és még a szegek is benne maradtak) – az átfestett fiókos varrógépasztal viszont ráült egy rozsdás vasrács-kockára (persze a rozsdát lakkal fixáltam, így nem fogja össze a szőnyeget…). De szerintem ez teljesen normális.

Legutolsó igazán nagy munkám egyébként a nyaralóban lévő, eredetileg cseresznye színű laminált konyhabútor bezöldítése és a konyhai csempe szépítése volt: egy kis festék és pár napnyi munka egészen új világot teremtett…