„Betegként kezelnek, miközben csupán egy olyan nő vagy, aki nem képes segítség nélkül teherbe esni”
A nehezített fogantatás kérdése azért kezdett el érdekelni, mert lassan harminchét éves leszek. Következésképp a barátaim, ismerőseim nagy része is a harmincas évei végén jár. Egy nap felkeltem, körülnéztem, és azt láttam, hogy rengetegen szeretnének körülöttem gyereket, de csak keveseknek sikerül a hagyományos módon.
Ezeket láttad már?
Igen, a hagyományos alatt azt a teljesen heteronormatív esetet kell érteni, amikor tetszőleges hímnemű egyed tetszőleges nőnemű egyeddel párosodik. Az ember persze a technológiai fejlettségnek ezen a fokán joggal érezheti, hogy ezek amolyan ósdi, idejét múlt dolgok, és hogy a szexualitásunk a fogamzásgátlás feltalálása óta a személyes jóllétünk biztosítására, illetve az általunk szeretett személyhez való érzelmi és fizikai kapcsolódásra való. Amikor ezt gondoljuk, csak részben van igazunk.
Kettős elvárás
Ha kicsit általánosabban tekintünk a problémára, azt látjuk, hogy a társadalom kettős elvárást helyez a nők elé: egyrészt evidens, és teljesen érthető elvárásunk magunk és a többi nő felé, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a férfi nemnek, tehát teremtsük meg saját karrierüket, anyagi függetlenségüket, legyünk sikeresek abban, amit csinálunk.
Másrészt külső (társadalmi) és belső (érzelmi-biológiai) elvárásnak engedelmeskedünk akkor, amikor folytonosságot akarunk teremteni az univerzumban azzal, hogy gyermeket hozunk a világra. Amiről viszont nem szól a fáma: e kettőt egyszerre megteremteni kutya nehéz dolog.
És hogy míg az első projekten ügyködünk, előfordulhat, hogy lemaradunk a másodikról (ugyanez megfordítva is igaz lehet). Rengeteg korombeli nő részben ettől szenved, amikor szembe kell néznie a nehezített fogantatás problémájával. A cikk írása közben elsősorban az érdekelt, hogy milyen fizikai folyamatokon mennek keresztül ezalatt, és hogy milyenek a tapasztalataik az egészségügyi ellátórendszer reprodukcióra szakosodott ágával kapcsolatban.
Káros elképzelés, hogy a gyerekszülés után a nő egyetlen szerepe az anyaság
Minden ötödik párkapcsolat
Az egyik interjúalanyom Puskás Anikó. A névegyezés nem véletlen, ő az én szuper jó fej és intelligens unokanővérem, aki nemcsak végigélte a nehezített fogantatás folyamatát, hanem közben a téma szakértőjévé is vált, jelenleg tudásmegosztásra és fizikai gyakorlatsorokra épülő segítőcsoportokat működtet hasonló helyzetben lévő nők számára. Tőle tudom azt is, hogy a probléma ma Magyarországon 200.000 párt érint, tehát minden ötödik párkapcsolatot, miközben a párok sok esetben magukra maradnak, egyedül érzik magukat a helyzettel.
„Most leszek negyven, és olyan tizenöt éve jutott eszembe először, hogy gyereket vállaljak. Hosszú párkapcsolatban voltam, lediplomáztam, volt munkám, és azt éreztem, hogy a követező lépés a gyerekvállalás. De az a párkapcsolat nem volt még érett erre. Mikor a jelenlegi párommal öt évvel ezelőtt összejöttünk, már az elejétől fogva napirenden volt a gyerekvállalás lehetősége” – mondja Anikó.
Így folytatja: „tudtam, hogy vannak hormonproblémáim, korábban egy nőgyógyász már mondta nekem, hogy a progeszteronszintem annyira alacsony, hogy esélytelen, hogy gyerekem legyen. Amikor a nők ilyen diagnózist hallanak, rögtön elhiszik, hogy meddők. A meddőség pedig szégyenbélyeg. Épp emiatt szeretem jobban a nehezített fogantatás kifejezést, mert ebben benne van az a küzdelem, amin a nő, a férfi, és együtt a pár átmegy e folyamat alatt.”
A másik interjúalanyom Nati volt, aki az elmúlt három évben két méhen kívüli terhességet vészelt át. Az átvészelés kifejezés sok szempontból hangsúlyos itt, hiszen az orvosok nagy része nem vette észre, hogy a terhesség méhen kívüli, így vizsgálat után hazaküldték, amivel komoly veszélybe sodorták az egészségét.
A két méhen kívüli terhessége miatt mindkét petevezetékét eltávolították, így az egyetlen út számára a lombik maradt. „Úgy voltunk vele, hogy innentől sima az út. A lombikot januárban kezdtük el” – mondja Nati, aki a cikk megírásának pillanatában két sikertelen beültetésen van túl, és a harmadikra készül.
Injekció, túlstimuláció, hormonok
Lombik. Sokat halljuk a szót, azt is tudjuk nagyjából, technikailag mit takar. Ám hogy milyen fizikai megterhelést jelent, arról keveset beszélünk. Ez bizonyára azért van, mert a dolog egyáltalán nem hasonlít egy kellemes, nyári vakációra, ugyanakkor fontos, hogy az ember előre tudja, mi történik majd vele, már csak azért is, mert az egészségügyi ellátórendszerben az erről való információközvetítés finoman szólva hiányos.
Míg a férfiaknak egy vérvételre és egy spermavizsgálatra kell elmenni, addig a nők hosszas kivizsgálási folyamaton mennek keresztül. Nehezítés benne, hogy mivel a hormon-laborvizsgálatok is a ciklushoz kötöttek, nem lehet akármikor megcsinálni őket. A vizsgálatokat követően az ember kap egy kezelési tervet, amelyben elő van írva, mikor milyen injekciót kell szúrnia – saját magának.
„Nagyon félek a tűtől, de tudom, hogy nem csak én. Rengeteg nőnek van tűfóbiája. Vagy a férjének. Márpedig az injekciókat be kell adni valakinek. Meg sem mutatják, hogy kell csinálni, az ember egyedül tanulja meg. Több tucat injekcióra kell készülni egy hónapban. Ezek hormonok, azoknak a természetes hormonoknak a mesterséges változatai, amelyek amúgy is termelődnek a szervezetedben” – mondja Anikó, majd így folytatja: „a tűfóbiához hozzá lehet szokni. Furcsán hangzik, de igaz: mindenhez hozzá lehet szokni, a hormonok hatásához, az ingerlékenységhez is”.
Nati a hormonok okozta szélsőséges hangulatingadozás mellett kellemetlenségként említi a stimulációt, a beültetést és a petesejt leszívását is.
„A stimuláció és a leszívás altatásban történik. Feljuttatnak a hüvelybe egy ultrahangot, aminek tű van a végén, ezt átszúrják a hüvelyfalon, a tüsző folyadéktartalmát leszívják, ebben van a petesejt. Ha túl sok petesejt érik meg, a hasüregben folyadék szaporodik fel és amellett, hogy ez elég fájdalmas, az ember hasa akkora lesz, mintha már 6 hónapos terhes lenne – ezt hívják túlstimulációnak. És kellemetlen a beültetés is: katéteren keresztül helyezik vissza az embriót a méhnyakon át egy kis levegővel együtt.”
Államilag nehezített fogantatás
Amiben Anikó és Nati egymástól függetlenül egyetért, hogy a fizikai megpróbáltatások a fasorban sincsenek az egészségügyben elszenvedett érzelmi megpróbáltatásokhoz képest. Márpedig az állam már évekkel ezelőtt a kezébe vette a mesterséges fogantatást, így ez kizárólag állami intézményben történhet.
Ennek pedig lényeges következménye az idő- és kapacitáshiány. Egyfelől hosszúak a várólisták, lassan lehet csak bekerülni, márpedig az idő – mint tudjuk – itt fontos tényező, másfelől kevés figyelem jut a rendszerben elgyötörten bolyongó nőkre és férfiakra.
„Az állami ellátásban öt perc jut egy emberre öltözéssel és vetkőzéssel együtt, nem tudsz megbeszélni semmilyen tervet, futószalagon megy az egész. Hogy a párod is részt vegyen a folyamatban, bemenjen veled a kezelésre vagy a konzultációra, esélytelen” – mondja Anikó. Véleménye szerint a hazai szabályozások és szűkös lehetőségek is csökkentik a rendszerbe kerülők mozgásterét, hiszen például az embriókat nem vizsgálják be itthon genetikailag.
„Amit beültetnek, látszatra jó embrió, jól megtermékenyül, jól osztódik, de nem látják például azt, ha meg fog állni a fejlődésben, ha Down-szindrómás, vagy ha olyan élettel összeegyeztethetetlen betegsége van, ami nem látszik ötnapos embrió korában. Azt is komolyan szabályozzák, hogy ki adhat donorpetesejtet. Csak olyan közeli rokonod, aki harmincöt év alatti, de már szült, és csak akkor, ha kimutathatóan nagyon nem jó a petesejt minősége – ez pedig eléggé megnehezíti a helyzet. Rengetegen döntenek úgy, hogy külföldre mennek, hiszen például Brnóban és Pozsonyban a klinikák sokkal nagyobb sikerrátával dolgoznak.”
Állandó kiszolgáltatottság
Nati tapasztalata az, ami az állami egészségügyben sokaknak, hogy az ott dolgozó orvosok, asszisztensek, ápolók gyakran megalázóan viselkednek a páciensekkel. „Betegként kezelnek, miközben nem vagy az, csupán egy olyan nő, aki nem képes segítség nélkül teherbe esni. Leszidnak, ha nem viszed el a kezelési lapot, miközben nekik megvan. Behívnak fél egyre beültetésre, és délután háromkor kerül rád sor. Sokszor nagyon kíméletlenek is, sürgetnek, hogy minél előbb végezzek.”
„Az első beültetésnél például nem tudtam, hogyan kell megfelelően elhelyezkedni a székben, az orvosom asszisztense pedig úgy gondolta, hogy azzal segíti a dolgot, ha jelzés nélkül belenyom egy hatalmasat az alhasamba. Állandó kiszolgáltatott helyzetben vagyok, és őszintén szólva unom már, hogy szét kell tárnom a lábamat idegen emberek előtt. A magyar protokoll pedig kissé le van maradva, ami érthető, hiszen mikor volna idejük az orvosoknak frissen tartani a tudásukat, túlterhelt a rendszer, csak tűzoltásra marad energiájuk.”
A fizikai megterhelés és az egészségügyi rendszer helyzete azonban csak a történet egyik része. Ugyanolyan fontos kérdés – ha nem fontosabb –, hogy mit él át a gyerekre vágyó pár lelkileg ezen időszak alatt, és hogy miként lehet mindebből ép lélekkel kikeveredni.
