Félelem és mindennapos túlélés - mi vagyunk érzékenyek, vagy tényleg munkahelyi zaklatás áldozatai vagyunk?
Melyik az a pont, amelytől egy jópofának szánt élcelődés már inkább bántó vagy egyenesen megalázó? Van-e egyáltalán jogunk hozzá, hogy szóvá tegyük ezt? Ha igen, kihez fordulhatunk ilyen helyzetben?
Ezeket láttad már?
A munkahelyi zaklatás egyáltalán nem megy ritkaságszámba, a következményektől való félelem miatt a sértettek gyakran mégsem vállalják a konfrontációt. Bár még mindig jelentősek az eltérések a fizetésekben és a betöltött pozíciókban, mégis pozitívumként könyvelhető el, hogy számos lépést megtettünk az elmúlt évtizedekben a nemek közötti egyenjogúság elérése felé. Azonban a munkáltatóknak és munkavállalóknak még felvilágosultabban és nyitottabban kellene gondolkodniuk.
A korábban evidensnek vett határok elhalványulásával, megszűnésével vagy megváltozásával válik igazán fontossá, hogy minden fél újratanulja a jogait és kötelezettségeit, hogy felelősen felismerje, mi az, amit még megtehet, és mi számít határátlépésnek.
A „munkahelyi zaklatás” kifejezést hallva sokan azonnal végletekben gondolkoznak, amivel sajnos elsikkad annak valódi jelentése. Pedig képzeljünk csak magunk elé néhány egyszerű szituációt, olyanokat, amelyek a mi munkahelyünkön is bármikor megeshettek! Például, hogy a magasabb pozícióban lévő alkalmazott randira hívja a beosztottat, majd a visszautasítás ellenére kitartóan ostromolja őt, folyton-folyvást visszaélve azzal a helyzettel, hogy a közös munkából adódóan kikerülhetetlen az egymással való kommunikáció.
Vagy amikor a most érkezett munkatárson megy az élcelődés az életkora, vélt vagy valós tapasztalatlansága, vagy akár a megjelenése, ruházata miatt. A betanulni vágyó friss diplomás lelkesedését így igen könnyű letörni, és megteremteni egy alapvetően fertőző munkakörnyezetet, amelyben a mindennapi bejárás nem az újabb és újabb szakmai kihívásokat és a motivált teljesítményt jelentik, hanem a félelmet, a napról-napra való túlélést.
Pedig a külső vagy az életkor miatti hátrányos megkülönböztetés éppúgy az egyenlő bánásmód követelményének megszegése, mintha a munkavállalót a neme miatt nem vették volna fel az adott munkakörre. A zaklatás tényéhez tehát nem kell konkrét fizikai erőszak, olyan dolgokban is megnyilvánulhat, amelyekre hajlamosak vagyunk legyinteni, vagy összeszedni az erőnket, és megpróbálni tudomást sem venni róla.
Ilyen példál a fent már említett, és elég gyakori, az udvarlás köntösébe bújtatott folyamatos szexuális zaklatás. Ha már többször megmondtad a kollégádnak vagy a felettesednek, hogy nem szeretnél vele kávézni, és szeretnéd, ha nem jegyezné meg minden nap, milyen jól áll rajtad a blúz vagy a szoknya, akkor igenis jogod van akár hivatalos útra is terelni az ügyet, ha másképp nem megy. A szexuális alapú zaklatás áldozatai bármilyen neműek lehetnek, de a statisztikák szerint általában a nők és az LMBTQ emberek az elszenvedők.
Mit tehetünk?
Szerencsére a problémával számos szervezet foglalkozik, amelyek egyaránt igyekeznek felhívni a figyelmünket a fentiekre, vagy elszenvedett zaklatás esetén segítséget nyújtani. A többek között a Google és a Prezi kezdeményezésében létrejött Nyitottak vagyunk, mely szervezet olyan vállalatokat tömörít, illetve vár a jövőben is ebbe a körbe, amelyek haladó gondolkozásúként azt vallják: „alapvető értéknek tekintjük, hogy munkatársainkat és partnereinket kizárólag tetteik és teljesítményük alapján ítéljük meg, tekintet nélkül életkorra, nemre, nemi identitásra, szexuális orientációra, nemzeti, etnikai hovatartozásra vagy származásra, politikai, vallási vagy más meggyőződésre, fizikai és egyéb adottságokra.”
Ők vallják és büszkén vállalják azt, amiről reméljük, nem csak szép idea, hanem maga a valóság: „Sikerünket annak is köszönhetjük, hogy nyitottak vagyunk. Nyitottak az új ötletekre, szokatlan megoldásokra, egymásra és a világra.”
Az Egyenlő Bánásmód Hatóság külön kiadványt szentelt a munkahelyi zaklatás témájának, amely bárki számára hozzáférhető a honlapjukon. Itt részletesen elemzik a vonatkozó törvényt, több konkrét múltbéli példát hoznak fel, és tanácsokkal látnak el arra vonatkozóan, hogy milyen lépéseket érdemes tenni, ha már sajnálatos módon megtörtént a baj. Még abban is nyújtanak támpontot, hogy milyen civil és érdekképviseleti szervezetekhez fordulhatunk, ha szeretnénk külső segítséget bevonni – ilyen például a Társaság a Szabadságjogokért és a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen.
Abban e szervezetek és a hatóság is egyetértenek, hogy ha sérelem ért minket, merjük megtenni a megfelelő lépéseket. Azonban nem csak nekik, hanem a médiának és minden egyes embernek nagy szerepe van a változásban. Ne feledjük, ezzel nem csak magunknak szolgáltathatunk igazságot, és vethetünk véget az esetenként maradandó lelki károkat okozó zaklatásnak, de a többi kollégánkat is megóvhatjuk a hasonló atrocitásoktól.
