Mit várnak el a pasik?

Ott vagy te. Van egy képed arról, milyen vagy. Ebbe belekerülnek olyan dolgok is, amik nem igazak rád, csak szeretnéd, hogy azok legyenek, vagy mások elvárják tőled. Magyarul, ez az énkép soha nem reális, és ezt sokszor te is tudod, csak nem mondod ki, mert nem lenne olyan hangzatos. Én például szeretem beosztani az időmet, és néha úgy érzem, jól szervezem azt, tehát az énképemben ott van, hogy jól tervezek, de a valóság az, hogy mostanában mindenhonnan elkések.

Na most, ott a másik, egy férfi. Vele minden szép és minden jó. Persze, a kedvére akarsz tenni a lehető legtöbb dologban, hisz így alakul és így működik a párkapcsolat. Csakhogy, amikor arra gondolsz, mi is lenne jó neki, akkor valójában az a te gondolatod arról, hogy mit gondol ő. Milyennek szeretne ő látni, mi tetszene neki igazán. De ez a te elképzelésed az ő gondolatairól, hisz nem megkérdezed, hanem kitalálod. Például gondolhatod azt, hogy nagyon örül majd, ha főzöl és rendet raksz, hisz azt minden férfi szereti. Azaz te azt gondolod, hogy ő ezt gondolja, így gyorsan megcsinálod. Ergo, a te nőideálod olyan, aki házias.

Ez szép és jó, főleg az elején, amikor mondjuk ez a férfi még tényleg ámul és bámul, de úgy a harmadik év környékén, amikor már úgy érzed: emberemlékezet óta nem lett megdícsérve a munkád, mert megszokta a kényelmet az a szemét, akkor elkezd nagyon terhes lenni. Főleg, hogy mondjuk tényleg az ő kedvéért álltál neki, pedig amúgy nem stílusod a háziasszonykodás. Ekkor pedig már panaszkodsz ennek a pasinak vagy a barátnődnek, hogy "mert ő mindent elvár, de cserébe nem tesz semmit, csak TV-t néz, haverokkal van, egyebek."

Ebből aztán nagy veszekedések vannak, meg nem értettség, és puffogva csapkodod az ajtót, hogy "persze, ő is csak kihasznál." Pedig lehet, hogy soha nem kérte, hogy takaríts ki vagy főzz meg, és te is maximum csak fenyegetted, hogy eljön majd a nap, amikor nem lesz megcsinálva. De mindig megcsináltad, vagy ha nem, akkor ő nem szólt egy szót sem a kupira, te pedig dührohamodban, hogy nem lehet már nézni azt a szemétdombot, mégis nekiláttál a munkának.

Tehát az történt, amit fent írtam. Azaz bármilyen rosszul is hangzik, nem a férfi áldozata lettél, hanem saját magadé.

Ez nagy csapda lehet, amire könnyen rámehet a kapcsolat. Első olvasásra talán kicsit bonyolultnak tűnhet, de gondold végig. Nagyjából így néz ki a folyamat: Én gondolok valamit arról, hogy te mit gondolsz rólam, milyen kép él rólam a fejedben. (Mondjuk szerinted egy olyan nő vagyok, aki szép, kedves, humoros, főz, mos, takarít, hasonló az érdeklődési köre). Ennek elkezdek minél jobban megfelelni, mert azt akarom, hogy szeress, hogy még jobbnak, kívánatosabbnak, tökéletesebbnek láss, olyannak, akit soha nem akarsz majd elveszíteni, hisz mindent megadok. De közben végig azt gondolom, hogy ez a te valós elvárásod, ami valójában az enyém, hisz onnan indult. Így idomulok valamihez, amiből egy idő után elegem lesz, hisz valaminek próbálok megfelelni, aminek nem biztos, hogy tudok, vagy ami teher, de biztos, hogy kemény munka. Aztán rád zúdítom, hogy " te ezt meg ezt vártad el tőlem." Miközben az is csak a saját elvárásom volt magammal szemben. És aztán így szól az egész világ rólam, és lesz igaz az, hogy a valós lényedet talán soha nem is látom meg, csak pár mikronnyi dolgot, ami átsejlik az általam odavetített képen.

Hogy mi erre a megoldás? Önismeret. Ami viszont gyors "tűzoltásként" tehetsz: Ne csinálj olyat, ami nem te vagy, csak azért, hogy a másiknak jó legyen. Persze, kellenek kompromisszumok a kapcsolatban, de azokat meg lehet beszélni, mert akkor tiszta, hogy ki, mit akar, mit vár el. Soha ne kitalálni akard azt, hogy mi jár a másik fejében. Csak így derülhet ki az, ha tényleg hasonlítotok, ha tényleg nem kell megfeszülni azért, hogy működjön a kapcsolat, az, ha amit szeretnénk és ami a valóság fedik egymást.

És ne feledd, amikor azon dühöngsz, hogy a másik szinte már lehetetlen dolgokat vár el, akkor tedd fel a kérdést: valóban ő várja el, mondta ezt valaha, vagy ez a te saját elvárásod önmagad felé?