Milyen elválni?

Három hete váltam el. Legalábbis ennyi idő telt el azóta, hogy a bíróság kimondta az ítéletet. Lelkileg persze egészen más történt. Bár szörnyen fájdalmas nap volt, sokkoló és dermesztő, mégsem az volt a legnehezebb pont. A lelkemben ugyanis ennél már hamarabb szétváltunk.

Ami talán a legnehezebb volt a válásomban: megélni a kudarcot. Azt a kudarcot, hogy amit elképzeltünk, amit terveztünk, ami látszólag csak rajtunk múlott, nem sikerült. Milliószor jött fel bennem a kérdés: biztos, hogy nem menthető már meg a házasságom? Biztos, hogy mindent megtettem? Végigvezettem többször a fejemben, hogy miken kellene változtatni, hogy biztosan működjön. És néha olyan egyszerűnek tűnt a megoldás. Ami persze a valóságban sosem működött.

Fájt, hogy úgy éreztem: nem vagyok megértve. Hogy a volt férjem azt hiszi, hamar bedobtam a törölközőt, miközben nagyon-nagyon hosszú ideje nyűglődtem már, nem éreztem magam a helyemen. Állati dühös voltam, hogy nem érti meg, milyen érzelmek tombolnak bennem, hogy csalódott voltam és rettegtem attól, hogy mit hoz a jövő. Nagyon szerettem volna, hogy együtt éljük meg a gyászt, együtt menjünk bele abba a fájdalomba, csalódottságba, dühbe, szomorúságba, amit teremtettünk. Néha kiabálva, sírva, a padlón fetrengve szenvedtem, amit olykor elbírt, és csak várta, hogy átmenjek rajta, de volt, hogy kilépett a helyzetből, nem tudott szembesülni vele. Egy idő után pedig rá kellett jönnöm: nem facsarhatom ki őt. Attól, hogy én üvöltve megyek a fájdalomban, és meg akarom élni a gyász legalját is, nem biztos, hogy neki (vagy bárki másnak) is erre van szüksége, ez a megoldása.

Iszonyú nehéz volt mindezt meglátnom, és nehéz volt tudatosítani azt, hogy én hol hibáztam, én mivel gyötörtem őt az együtt töltött nyolc év alatt. Olyan könnyű lett volna azt mondani, hogy szemetek a férfiak, hogy ő nem figyelt rám, hogy nem értett meg, hogy nem tett a kapcsolatunkért. De bármit is tett ő, én abban társ voltam, így mindeketten ugyanannyit tettünk hozzá minden jóhoz és rosszhoz.

Úgy hiszem, hogy amennyiben egy válásra lehet azt mondani, hogy szép, akkor a miénk tulajdonképpen az. És nem hiszem, hogy ez a szépség a zökkenőmentességben vagy a fájdalom nélküli szétválásban rejlik. Mert ilyen nincs. Aki válik, abban valami osszeomlik. Szerintem nem a másik személyét nehéz elengedni, hanem azt a fantáziavilágot, amit építettünk. Logikával nézve sokszor olyan szépnek tűnik minden.

Nekem mindenem megvolt. Tényleg mindenem, sőt annál is több. Ház, autó, utazás, szép holmik, olyan férj, aki nem csajozik, nem iszik, nem dohányzik, nem bulizik minden hétvégén, aki okos, művelt, megjegyzi a fontos dátumokat és évek múltán is hoz virágot egy szürke hétköznap. Tökéletesnek tűnő világ, amiért hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam, mert rengeteget tanultam belőle, fejlődtem általa. De ennyi elég volt, és úgy döntöttem: inkább a saját utamat járom, ahol nem úgy érzem magam, mint egy olyan színpadon, ahol rossz szerepet választottam.