Miért nincs támogatás?

Nemrég, egészen pontosan a válóper előtt pár nappal elmentünk a volt férjemmel ebédelni egy nagyon szép és elegáns helyre. Nehéz volt, mert tudtam, egyre jobban éreztem, itt a vég, ez már az utolsó közös ebédeink közé tartozik, mint férj és feleség. Persze a beszélgetésünk vagy éppen a hallgatásunk is erről szólt, az elmúlásról, az emlékekről, a közös dolgainkról.

Először próbáltam visszafogni a sírásom, hisz mégis egy étteremben vagyunk, ahol biztos, hogy a miénknél mindenkinek jobb kedve van. Aztán feladtam, éreztem, megfulladok a torkom szorításától, ha most nem engedem meg magamnak, hogy kiadjam legalább egy részét, a bennem lévő bánatnak. Így egy kb. két és fél órás sírásba kezdtem, aminek egy pontján, az egyik közeli asztaltársaság egyik nő tagja felállt, odajött, és csak simogatta a hátam. Annyit mondott, hogy sajnálja, hogy ennyire fáj. Nem kérdezett, nem tudta, miről van szó, nem okoskodott, csak odajött és egy percig nekem szánta a figyelmét.

Óriási hatással volt rám ez a jelenet, amit úgy érzem, egy életre magammal viszek, mert egy olyan szükségletemet elégítette ki, amit szinte "életmentőnek" éreztem. Megerősített, hogy a világ megtart, hogy biztonságban vagyok, és hogy igenis jelezhetem akarva-akaratlanul is, hogy mit érzek, hogy támogatásra van szükségem, amit meg is kaphatok.

Azért is volt ez fontos számomra, mert amúgy mindig úgy voltam vele, majd én megoldom a dolgaimat, nagylány vagyok, menni fog. Így még igazából a családomat sem igazán vontam be az életem történéseibe, aminek eredményét most látom igazán.

Az egy dolog, hogy tudom: több támogatást kaptam volna, ha beszélek, ha elmondom, mi zajlik bennem, velem, körülöttem, de azt is meg kellett látnom, hogy nem tartottam tiszteletben, hogy ez nekik is egy válás, nem csak nekem.

Nem csak nekem kellett ugyanis elengednem a volt férjemet, hanem az egész családnak, hisz ő ugyanúgy az egész rendszer tagja volt, és mint volt férj, tagja most is. Így vannak, akik csak pár hete tudták meg, hogy mi történt velünk, holott a problémák olyan rég kezdődtek, hogy még visszaemlékeznem is nehéz odáig.

Lényegében titokként volt kezelve az egész, ami miatt aztán senki nem kérdezett semmit, és senki nem mondott semmit. A feszültséget ugyanakkor mindenki érezte.

Ha elmondtam volna, akkor nem csak ez lehetett volna másképp, hanem én is sokkal inkább támogatva lehettem volna érzelmileg. Még ha ők a kelletténél jobban túlpörgetik is, akkor is megadom az esélyt, hogy ők is feldolgozzák az eseményeket, amiről sokáig úgy hittem: csak kettőnkre tartozik. Persze lehet, hogy páran más véleményen lettek volna, mint én, de alapvetően sokkal felnőttebb viselkedés lett volna, ha azt mondom: figyeljetek, ez van velem, itt tartok.

Ráadásul ezt a fordulatot tetézi, hogy szinte párhuzamosan be kell engedjenek valaki mást a családba, ami így egyszerre elég nagy falatnak tűnhet, hirtelennek és gyorsnak. És igazuk van, mert nekik az is. Nekem nem, hisz én tudom, mikor hol tartottam a folyamataimban, és tudom, hogy bár váratlanul, de teljesen jókor érkezett a szerelem az életembe.

Kicsit sajnálom így utólag, hogy kihagytam több fontos embert is az érzelmeimből, a döntésemből, a problémámból, de legalább jó tanulópénz volt meglátni, hogy ha nem ismerik, min megyek keresztül, akkor támogatni sem tudnak.