„Nem szétszórt, hebehurgya nő vagyok egy vígjátékból, hanem ADHD-m van” - Milyen az élet figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral?
Az ADHD rövidítéssel már nem emlékszem, mikor találkoztam először - hogy egyből a feledékenység témájával vicceljek -, de az Attention Deficit Hyperactivity Disorder, azaz a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar témája már régóta foglalkoztat. Most hiánypótló könyv is megjelent a témában.
Ezeket láttad már?
„ADHD-s a gyerekem" - hallottam többször a sóhajtással együtt kiszakadt mondatot anyák szájából. Mintha gyakoribb lenne a probléma mostanában, vagy csak gyakrabban beszélünk róla…? Régen ráhúztuk ezekre a gyerekekre, hogy hiperaktívak, ma már sok felnőtt tudhatja, hogy az egykori magatartásprobléma mögött valójában az ADHD áll.
Ha a nő ADHD-s
Mitől lehet más ez a probléma, ha a nemekre leválasztva gondolkodunk róla? Ahogy elkezdtem ezen tűnődni, máris beugrott, mennyi ráeszmélést köszönhettem annak idején annak, amikor leesett – és az elvégzett tesztem maximálisan vissza is igazolta -, hogy szuperérzékeny vagyok. Ami addig deficitnek tűnt, az előnnyé változott a fejemben; a megérzések, a gazdag ingerbefogadási és analitikus képesség sok életterületen kamatoztatható, csak vigyázni kell, nehogy „túltolja” az ember, hiszen a szuperérzékenységnek, akárcsak bármilyen, az ember természetében megjelenő minőségnek, megvan a másik, nehezebb oldala. Vajon ha én annak idején szuperérzékenyként megkaptam egy tanáromtól, hogy „porcelánbaba” vagyok, milyen stigmatizáltsággal kell szembenézniük azoknak, akik ADHD-val küzdenek? És milyen hátrányos megkülönböztetésben lehet részük, ha nőként érinti őket a probléma?
Fejben lejátszottam: szuperérzékeny nőként a „túlérzékeny”, „mindent felveszel” tartományba sorol az empátiára kevésbé hajlamos vagy kevésbé jóindulatú réteg, amit már rég nem veszek fel, de szöget ütött a fejembe az is, hogy, ha már coachként és hobbi pszichológusként mindenféle tesztet elvégeztem magamon puszta érdeklődésből. Nem lehetséges-e – mindezt a szigorú poén és szórakoztató szakmaiatlanság szintjén kezelve -, hogy jómagam is ADHD-s vagyok? „Olyan szétszórt vagy...”, hangzott a fejemben szüleim mantrája, és lelki szemeim előtt felsejlettek képek, amik ugyanebbe az irányba csavarták a gondolkodásomat: térdelek a lakásom ajtaja előtt táskám kiöntött tartalmával, mert természetesen nincs meg a kulcsom, szemüveggel a fejemen keresem a szemüvegem, netán telefonnal a kezemben keresem a telefonomat. Vagy itt-ott felejtek dolgokat, kétszínű zoknit hordok, már a gyerekem is – erre büszke vagyok - mert nem találom a párokat, és egy perc alatt elfelejtem, hová tettem valamit. Nagyon nagy túlzással összeállt a kép: ez csakis ADHD lehet (?). Nosza rajta, már fenn is voltam a neten és lelkesen töltögettem egy tesztet. Az eredmény maradjon az én titkom, de annyit elárulhatok, hogy nincs szükségem gyógyszeres sem egyéb kezelésre, viszont több pihenésre annál inkább.
Visszatérve a női ADHD-ra: filmes karakterek sokasága épül a szétszórt, hebehurgya vígjátéki női figurára, aki azt sem tudja, hogy áll a feje, vagy hogy merre van az arra. Ez egy újabb cikk témája lehetne, a szétesett férfit ugyanis ehhez képest nem komikusan, hanem rendszerint macsónak ábrázolják a filmek, borostával és cigivel, esetleg gondterhelten viszkizgetve. Ezek a sablonok természetesen nem fedik kizárólag az ADHD diagnosztikai jellegzetességeit, ugyanakkor elgondolkodtathatnak minket arról, milyen lehet ehhez képest az életben a nemi sztereotípiák keretein belül nőnek lenni ADHD-san, ezzel küzdeni, és ennek nehézségeit méltósággal viselni a környezet megbélyegzéseivel körülvéve. Mert még mindig van hová fejlődnünk, és sajnos még mindig itt tartunk: bármilyen mentális problémával küzd is valaki, az sokakból a mai napig viszolygást, az érintettből pedig szégyenérzetet vált ki. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy az egyéni megküzdési nehézségek skálája végtelen, az ADHD pedig csak egy a sokból - mindenki életében vannak olyan mentális és lelki elakadások, amelyeket gyógyítani, korrigálni kell.
ADHD vagy egy kis koncentrációzavar?
Antali Zita pszichológust kérdeztem az ADHD jelenségéről. Engem a teszt kitöltése után kapásból az érdekelt, vajon mi a különbség aközött, amikor az életem bizonyos aspektusai hajlamossá tesznek arra, hogy a figyelmem kevésbé legyen éles, vagy szétszórt legyek, illetve aközött, amikor valaki szakember által diagnosztizált ADHD-s. „Először is mindenkit óva intenék attól, hogy internetes tesztekkel próbálja diagnosztizálni magát" – mondta a szakember. – „Nem biztos, hogy ezek a tesztek validak, hogy valóban szakemberek vagy kutatók állították össze őket, valamint az sem, hogy bevizsgálták, standardizálták-e, ahogy az sem, hogy nagy létszámú csoport töltötte-e ki. Ez a folyamat egyébként úgy zajlik, hogy sok emberrel felveszik a tesztet, és nagyon hasonló eredmények alapján merik azt mondani, hogy ez a válasz korrelál egy bizonyos személyiségjeggyel. Hatalmas munka a lehető legobjektívebbé tenni egy ilyen felmérést, és ami felkerül az internetre, például forrásmegjelölés nélkül, azzal óvatos lennék, akárcsak az önteszteléssel.”
Ezzel szemben egy szakember más tünetek, betegségcsoportok vagy tünetcsoportok kizárásával írja le a diagnózist többszörös tesztelés és beszélgetés alapján, magyarázza Antali Zita. „Különösen az ADHD-t tekintve kell nagyon óvatosan eljárni, mert ez egy elég komoly zavar, pszichés betegség. Egyébként figyelemhiányos és hiperkinetikus vagy hiperaktív zavarnak szokás lefordítani.”
Milyen specifikus tünetekről ismerhető fel egy ADHD-s? „Két nagyon karakteres tünete van: a figyelmetlenség és a hiperaktivitás" – mondja a szakember. „A figyelmetlenségen belül hat különböző tényezőt veszünk figyelembe, a tüneteknek pedig minimum hat hónapig kell fennállniuk. Az illető gyakran nem figyel a részletekre, vagy egyáltalán arra, amit mondanak neki, illetve a figyelem megtartása, a feladatok elvégzése, a tevékenységek megszervezése és a kérések követése is komoly nehézséget okoz számára. Gyakran elveszít tárgyakat, a külső ingerek pedig könnyen elvonják a figyelmét. Hiperaktivitás-oldalról - amit mi impulzivitásnak is szoktunk nevezni - sok tünet jelentkezik: például az illető nagyon gyakran babrál a kezével vagy fészkelődik, ide-oda áll vagy ül. Előfordul, hogy egyszerűen elhagyja a helyét, például feláll és kimegy, akár a munkahelyén van, vagy bárhol máshol. Nem képes önállóan, nyugodtan, hosszabb ideig tevékenykedni" - magyarázza a pszichológus, aki azt is hangsúlyozza, hogy a hiperaktivitás a szituációtól is függ.
Könyv született, segíthet
A Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg Sari Solden és Michelle Frank: Útmutató ADHD-val élő nőknek című könyve, amely, ahogy alcíme is mutatja: egy (Ön)segítő munkafüzet-napló. Személy szerint engem nagyon érdekelt, mit tud segíteni egy ilyen könyv, de nem volt kérdés számomra, hogy képes-e az életminőség és az önmagunkkal szembeni türelem és tolerancia fejlesztésére, hiszen nekem a Szuperérzékenyek kézikönyve is remek olvasmány volt. A könyv már a címlapján sem rejti véka alá, milyen irányba orientálja az olvasóját – ha most fekete humorral akarnék élni, azt is mondhatnám, épp egy ilyen kiemelt betűtípusos, felhívó jellegű mondatokkal operáló címlap kell egy ADHD-s személynek.
Tehát, lássuk a címlapot, és ebből ki is derül, milyen irányba segít a könyv: „Fogadd el a különbözőséget, élj merészen, törj át a korlátokon!" – majd ezt a felhívást részletezi, nagyon helyesen:
- Fogadd el az agyi eredetű kihívásokat
- Hagyd abba az önhibáztatást
- Fedezd fel az erősségeidet
- Építs tartalmas kapcsolatokat
- Állj ellen a megbélyegzésnek.
A könyv gyakorlatilag ezen az úton vezeti végig az olvasót, benyomásom szerint pedig erős mankót, segítséget nyújtva azoknak, akik ezzel a rendellenességgel élnek, mégis úgy döntenek, nem hagyják, hogy befolyásolja a munkaképességüket – ez nagyon hangsúlyosan jelenik meg a munkafüzetben –, valamint azt sem, hogy a mások általi negatív megítélés kibillentse őket az egyensúlyukból. Egy ADHD-snak - akárcsak bármilyen látszólagosan deficittel élőnek - az alapmantrája kellene, hogy legyen: ha megbélyegzik, épp a megbélyegző oldalon van a probléma, a megjegyzés pedig nem róla szól, hanem arról, aki kritizálja őt, azaz a kritizáló fél intoleranciáját és a mögötte megbújó esetleges személyiségbeli problémákat jelzi.
A könyv sok személyes történetet is vázol, és véleményem szerint nagyszerű eszköz lehet egy ADHD-val élő számára. Bátorító, erőt adó olvasmány, amely lehetőséget nyújt az önmunkára. Bár a szakember szerint az ADHD-nak nincsenek kifejezetten nemi különbözőségei - azaz ugyanolyan tünetekkel jelentkezik férfiaknál és nőknél egyaránt -, a könyv a női példákra koncentrál, sejtésem szerint azért, mert így sokkal azonosulhatóbbá teszi a problémát egy ADHD-s nő számára. Én ettől még egy férfi kezébe is nyugodtan beleadnám, sőt, családtagok és a környezet számára is hasznos edukációként szolgálhat. Megmutatja, hogy énhatárai megfelelő meghúzásával és megfelelő támogatással egy ADHD-val küzdő személy is tud hiteles jövőkép felé haladni.
