5 éve megrengette a világot - De hozott valamilyen változást a #metoo?
Idén töltötte be ötödik életévét a szexuális zaklatás ellen fellépő #metoo mozgalom. Ha az eredményei még nem is megnyugtatóak, annyi már biztos, hogy öt évvel ezelőtt kiszabadult a szellem a palackból, amit már nem lehet visszazárni.
Ezeket láttad már?
2017 októberében, 5-én és 10-én két egymástól független, történelmi jelentőségű újságcikk rengette meg a világot, melyek az érinthetetlennek hitt filmmogul, Harvey Weinstein évtizedekre visszanyúló üzelmeiről rántották le a leplet. Általuk kiderült, hogy a nagyhatalmú férfi számos fiatal alkalmazottat és színészaspiránst zaklatott szexuálisan, többeket meg is erőszakolt. Senki nem mert vele szembeszállni, aki pedig mégis megpróbált, azt kiterjedt kapcsolati hálója segítségével elhallgattatta, ellehetetlenítette. Akkor indult meg a lavina és született meg a #metoo mozgalom.
Alyssa Milano is kiállt a mozgalom mellett
Az NBC-től a New Yorkerhez átigazolt Ronan Farrow, valamint a New York Times szerzőpárosa, Jodi Kantor és Megan Twohey nyomasztó titkokat cipelő áldozatokat bírtak szóra, akik végre ráébredhettek: nincsenek egyedül. Az elszánt újságírók oknyomozó munkájukról egy-egy könyvet is írtak: a Hollywood csúcsragadozója és a She said magyarul is megjelent - sőt az utóbbiból készült filmet már a hazai mozik is műsorra tűzték.
Ebben a forrongó hangulatban október 16-án Alyssa Milano színésznő nyúlt vissza a Tarana Burke afro-amerikai erőszakellenes aktivista 2006-os „Me Too” – „én is” [érintett vagyok], „engem is” [zaklatott valaki] – kezdeményezéséhez, és azt hashtaggé alakítva biztatta az érintetteket: álljanak elő ők is történetükkel, hadd váljék nyilvánvalóvá a szexuális zaklatás elterjedtsége. Alig kellett pár nap és a hashtag végigsöpört a világon. Csak úgy áradtak a nők történetei a főnökeik, feljebbvalóik visszaéléseiről, erőszakos cselekedeteiről, és a megtorlással való fenyegetőzésekről. A Time magazin decemberben úgy döntött, hogy 2017-ben Az év emberei azok lesznek, „akik megtörték a csendet”.
Az USA-ban már régóta létezett a szexuális zaklatást tiltó törvény, azonban kiskapukat hagyott: az elkövető egészen a közelmúltig peren kívül bármiféle gond nélkül megegyezhetett áldozatával, és a titoktartási záradék aláíratása mellett némi pénz fejében megszabadulhatott tőle. (Mára is csak néhány állam tiltotta be ezt a gyakorlatot.) Utólag abszurd, de a milliárdos elkövetők, akiknek a kártérítések összege meg se kottyant, gyakorlatilag jogot vásárolhattak maguknak fiatal (túlnyomó többségben) nők tönkretételére. Ennél is rosszabb, hogy ezt a gyakorlatot az ügyvédek - még az elvileg feminista Gloria Allreed is - busás részesedés fejében támogatták, holott valószínűleg ők is tudták, hogy a testi, lelki károkat és az elvesztett karriert a kártérítés nem kompenzálja.
Mi lesz az utca emberével?
Noha a #metoo a világ szinte minden országát elérte és (ha jogi változásokat nem is mindenhol, de) szemléletbeli változásokat eredményezett, ugyanakkor számos kritikát is kapott. Az egyik, részben jogos ellenvetés az volt, hogy túl nagy hangsúlyt helyez egyéni esetekre a rendszerszintű változások elérése helyett. A Time magazin feltette a kérdést: ha még a filmsztárok is ilyen nehezen tudnak érvényt szerezni az igazuknak, vajon miben reménykedhetnek a hétköznapi nők, a takarítók, az ápolók, az irodai és vendéglátóipari dolgozók, a mezőgazdasági munkások és társaik? A kezdő színésznők attól féltek, ha magukra haragítják Weinsteint, derékba törik a karrierjük, ami nem kevés veszteség, ugyanakkor a hétköznapi nőknek a puszta megélhetésük forog kockán: köztük sokan nem engedhetik meg maguknak az állásuk elvesztését.
Az ismert és az ismeretlen nők történetei teljesen megegyeztek abban, hogy először is önmagukat hibáztatták: azon tépelődtek, hogy az öltözködésükkel, a kedvességükkel, a tekintetükkel vagy bármi egyébbel – akaratlanul ugyan, de - nem biztatták-e az elkövetőt vagy sugallták-e azt, hogy nem bánnák a közeledést. Holott a zaklatás és az erőszak soha nem az áldozat hibája, hanem mindig az elkövető döntése.
Az érintett nők természetesen féltek attól, hogy nem hisznek nekik, de a kibukkanó történetek azt is világossá tették, hogy ha véletlenül hisznek is az áldozatoknak (mert például vitathatatlan bizonyítékok kerülnek elő) és eljárás indul, netán az elkövetőt végül felelősségre is vonják, az áldozathibáztatás még akkor sem szűnik meg létezni. Ugyanis azokban az esetekben azzal igyekeznek lelkiismeretfurdalást kelteni az áldozatban, hogy az elkövetőt meghurcoltatta, kirúgatta, börtönbe juttatta, vagy minimum tönkretette a hírnevét, a karrierjét; mintha nem arról lenne szó, hogy az elkövető viseli a jogos következményeket olyan tettei után, amikre senki sem kényszerítette. Ha már hírnév: többeket az tart vissza az igazság keresésétől, hogy nem akarnak utána egész életükben billogot viselni mint „X.Y. áldozata”. Ennek elkerülése érdekében fontos lenne, hogy a fókusz mindig az elkövetőn legyen: az ő jellemét, múltját, viselkedését kellene firtatni, adott esetben az ő beszámíthatóságát vizsgálni az áldozaté helyett.
A prevenciót az iskolában kellene elkezdeni
Felmerült a mozgalmat érő kritikák között az is, hogy különböző súlyosságú esetek keverednek a #metoo örve alatt. Valóban: annak ellenére, hogy az eredeti fókusz a munkahelyi szexuális zaklatás volt, végül előkerültek történetek egészen a nők elleni erőszak széles spektrumától kezdve; a trágár utcai beszólásoktól kezdve a gyerekkori szexuális abúzusig. Ez azonban nem biztos, hogy baj. Attól, hogy elismerjük, hogy az esetek különböző típusúak és súlyúak lehetnek, még egyszersmind azt is beláthatjuk, hogy mindegyik a felborult hatalmi viszonyokból, és az azokhoz társuló jogosultságtudatból fakad. Valami hasonló mozgatja a tömegközlekedési eszközön taperolót és az irodában nyúlkáló főnököt: az a meggyőződés (és a közelmúltig sajnos tapasztalat is), hogy neki ezt joga van büntetlenül megtenni.
A munkahelyi szexuális zaklatásnak nincs önálló tényállása Magyarországon, legfeljebb az egyenlő bánásmód törvényre hivatkozva lehet panaszt tenni ilyen incidens esetén. Az egyes intézmények éppen megtehetnék, hogy házon belül szexuális zaklatásra vonatkozó irányelveket dolgoznak ki, de ez leginkább csak akkor történik meg, ha egy-egy botrányos ügy után a média kereszttüzébe kerülnek. Holott a megelőzést az szolgálná, ha mindenki, aki tanulóként vagy dolgozóként egy adott intézménybe bekerül, információt kapna arról, hogy egyrészt mi minősül szexuális zaklatásnak, másrészt pedig, hogy a szexuális zaklatást nem tolerálja az intézmény. Amennyiben mégis valakivel ilyen történik, akkor hol, kinél jelezheti, és milyen intézkedések lépnek életbe. Elengedhetetlen lenne továbbá, hogy ezekhez pedig rendszeres és kötelező tréningek társulnának, amelyek során a résztvevők a zaklatásmentes munkahelyi kultúráról tanulhatnak és elsajátíthatják a nemi egyenlőség értékrendjét.
A te munkahelyeden van szexuális zaklatásra vonatkozó irányelv? Kezdeményezd, hogy legyen!
NANE segélyvonal
Nők és gyerekek elleni erőszak áldozatainak és segítőiknek
+36 80 505 101
