Mérő Vera az iskolai telefonstopról: „Aki tiltással nevel, hazudni tanít”
Becsengettek a tanévre, ilyenkor mindenki tiszta lappal, nagy reményekkel ül be az iskolapadba. Idén azonban előfordulhat, hogy sokaknak büntetéssel indul az év, nem is akármilyennel: a telefonelkobzás korunk gyermekeinek a legsúlyosabbnak megélt büntetések egyike.
Ezeket láttad már?
Most úgy büntetik kollektíven az egész bagázst, hogy nem csináltak semmi rosszat. Ezt kell most velük valahogy megbeszélni. Ehhez pedig értenünk kell, mit éreznek és miben van igazuk, ha most nagyon dühösek. De lássuk meg a lehetőséget is a helyzetben! Ugyanis a kormányrendelet meghagyja a tanári autonómiát, csak tudni kell vele élni. És akkor a büntetés még neveléssé is válhat. Az alábbiakban érvek következnek, tanároknak, szülőknek és diákoknak. Mert az iskola csapatjáték.
A probléma valós, a megoldás összetett
A képernyőfüggőség szinte az egész társadalmat érinti, 8-88 éves korig. Számtalan, bizonyított kárt okoz, nagyon fontos lenne lassan megtanulnunk, hogyan maradjunk digitálisan egészségesek. Erre való a tudatos képernyőidő-szabályozás, időszakos önkorlátozás, illetve a gyerekek esetében az értelmes és értelmezhető korlátozás.
Nehéz ügy, mert a digitális detox csak önkéntes alapon működik: saját, jól felismert érdekemben adott időre leteszem a telefont, a tabletet és a laptopot, azért, hogy kapcsolódjak magammal, a természettel, más emberekkel, és kipihenjem az információs szupersztráda fáradalmait, lelassuljak vagy éppen másképp gyorsuljak fel, sporttal, beszélgetéssel, izgalmas programokkal. Hogy másképp, máshogyan figyeljek kifelé és befelé. Hogy az elsuhanó, gyönyörű tájat nézzem, ne pixeleket. De mi értelme digitális detoxra menni akkor, amikor percenként van szükség az online megszerezhető információkra?
Amikor én jártam iskolába, sokat vitatkoztam a tanáraimmal, volt, hogy ők tévedtek, volt, hogy én, bárkivel előfordulhat ilyesmi, aki kinyitja a száját. Az ilyen viták lezárása, továbbgördítése néhány másodperc lett volna, ha van okostelefonunk. Könyvtár volt helyette, persze csakis szünetben vagy tanítás után, az információt nem lehetett csak úgy, magától értetődő azonnalisággal megszerezni. Ma már ez lehetséges, és óriási hiba, ha a túlzott képernyőhasználat és annak káros hatásainak megelőzéséért kiöntjük a fürdővízzel a gyereket is.
A könyvnyomtatás feltalálásakor is volt nagy ijedtség, mi lesz most, megszűnik a kézírás, elfelejtenek írni az emberek, na és mi lesz a kódexmásolókkal? A kódexmásolók tényleg elég rosszul jártak, a kézzel írás viszont köszöni, remekül van ma is. Kevesebb dolga van, nem végez felesleges kulimunkát, több ideje jut a családra. A viccet félretéve: igen, a túlzott telefonozás össztársadalmi probléma, amivel csak megértéssel kezdhetünk valamit, mert aki tiltással nevel, hazudni tanít.
Nem az iskolának tanulunk, de ehhez szükséges, hogy ne felejtsük el az életet. Ugyanis ha az életre nevelünk, azt csak őszintén lehet. Az okostelefonok visszavonhatatlanul meghatározó szerepét eltagadni olyan, mint tagadni a klímaváltozást vagy a gravitációt. Vagy mintha a túlzott áram- és vízhasználat miatt kivezetnénk a közművesítést.
A XXI. század szava: alkalmazkodás
Meg kell tanulnunk alkalmazkodni az online berendezkedéshez, és erre kell megtanítanunk a következő generációt. És bár ezt nem segíti, sőt, meg is nehezíti a Magyar Közlönyben augusztus 8-án megjelent rendelet, nem is lehetetleníti el teljesen.
A rendelet szerint ugyanis lehetséges a tanuló részére„a birtoklás és használat igazgató, valamint pedagógus általi engedélyezése”, ha az engedélyezést az igazgató vagy a pedagógus a tanulmányi rendszerben rögzíti a birtoklás és a használat célját, az engedély érvényességének időtartamát (tanóra, foglalkozás, tanítási év), továbbá a birtokolható tárgyat. Macerás, szinte érzem a vállamon a plusz papírmunka terhét, de kellő akarattal lehozható a gép, és a rendőr sem fog elvinni senkit.
Én jelenleg inkább tartok attól, hogy sok tanár bár megtehetné, nem fogja engedni a telefonok használatát, indokolt esetben sem. Félő, hogy azok a tanárok, akik nem tudják lekötni a diákok figyelmét, inkább tövig nyomják a fűnyírót, és kapva kapnak a teljes tiltás lehetőségén. Egy problémával kevesebb.
Sok ilyen kommentet láttam tanároktól a napokban, majdnem annyit, mint ahányan vehemensen védték a mobilhasználatot. És az elutasító hozzáállás nem az elitiskolákat fenyegeti elsősorban, ahol amúgy a tanulók eleve jobb eséllyel hozzák már otthonról is az online kompetenciákat.
Pedig ha korszerűen, nem struccpolitikával reagálunk a folyton változó világra, akkor az úgynevezett pedagógiai cél az eszközhasználat megtanítása. Pontosan úgy, mint bármelyik iskolai eszköz esetében. Van atlasz, aztán vagy engedem használni az adott feladathoz vagy nem, és az is lehet, hogy a feladat célzottan az eszköz helyes használatának gyakorlására irányul.
Hogyan taníthatnánk meg okoseszköz nélkül, „szárazon”, hogyan különböztetjük meg a hiteles forrást a nem hitelestől, hogyan cáfoljunk vagy hitelesítsünk információkat, miképpen kutassunk fel akár nehezen megtalálható tudásokat, hogyan használjuk a keresőmotorokat, hogy a leggyorsabban, leghatékonyabban jussunk hozzá a valódi, pontos adatokhoz? Hogyan kivitelezhető a 2006 óta uniós irányelvet képező projektalapú oktatás?
És miért tesz úgy bárki, mintha nem öröktől fogva létezne az elkalandozó diákfigyelem, mintha mi nem jártunk volna ezerféleképpen tilosban a pad alatt, miért más a telefon, mint az órai levelezés, sutyiban olvasott regény, a matekfüzet hátsó lapjain folytatott amőbabajnokság? Ez legtöbbször őszinte visszajelzés a tanárnak arról, hogy nem tudja lekötni a diák figyelmét, vagyis valószínűleg valamit nem jól csinál.
A korszerűen oktatott tárgyak többségét amúgy eleve lábon lövi a telefonmentesség, olyannyira, hogy például úgy tudom, hogy a napokban a hírekben sokat szereplő Madách gimnáziumban minden a Teams nevű alkalmazásban történt, a napi élet megszervezésétől a tananyagok kiadásán át a beadandó feladatok teljesítéséig.
De mára elterjedt az is, hogy a diákok napközben a KRÉTA-ból értesülnek a helyettesítésről, teremváltozásól és így tovább. (Ez egyébként országosan elterjedve azért is hasznos lenne, mert nemcsak az életre készít, hanem ha az oktatás folyamata nyomon követhető, az minőségbiztosítási szempontból is igen kedvező.)
Számtalan praktikus és neveléstudományi kérdést vet fel tehát az idén nagy hirtelen - így kissé tán átgondolatlanul - bevezetett telefonstop, és amikor a tanárok és igazgatók arról döntenek, hogy élnek-e a rendeletben meghagyott autonómiával, számolniuk kell azzal, ami a legfontosabb: Mit tanul ebből a gyerek?
Aki tiltással nevel, hazudni tanít. A tiltásnak megvan a maga helye: például a testi épség megóvása jellemzően olyasmi, ami legitimálja a radikális, vitát nem tűrő hozzáállást. Engem a szüleim úgy neveltek, hogy csak az értelmes szabályokat kell - vagy olykor egyenesen csak azokat szabad - betartani. A „mert csak” nem indoklás. Aki szabályokat hoz, attól elvárható, hogy indokolni is tudja azokat, aki pedig az együttműködésünket kéri, annak szem előtt kell tartani, hogy az csak akkor működik, ha kölcsönös.
Segíthet a tiltás a bullyingon?
A sokak számára legértelmesebbnek tűnő érv a tiltás mellett, hogy a mobilhasználat visszaszorítása az online zaklatást szorítja vissza. Azonban félő, hogy a bullyingra nem orvosság a tiltás, cserébe a pedagógus sokkal kevésbé lát rá a telefonhasználatra, és még nehezebben veszi észre, hogy mikor jelenik meg egy offenzív emoji vagy hangnem, mikor torzul el a gyerekarc vagy buggyannak ki a könnyek.
A bullying nem reggel nyolctól az utolsó óra végét jelző csengőig tart, ezt senki nem gondolhatja komolyan. Azt viszont bárki könnyen beláthatja, hogy nehéz észrevenni azt, amit nem látunk.
Mérő Vera: A túlsúly ne rejtegetnivaló legyen, hanem valami, amiről elfogulatlanul beszélünk
Miért rossz az autoriter tiltás?
A gyerekek talán kicsik vagy fiatalok, de nem félemberek. A felnőttek feladata autonóm (önrendelkezésre és felelősségvállalásra képes) embereket nevelni a gyerekekből. A gyerekek többsége pontosan tudja, mikor jár tilosban. Jellemfejlődés akkor történik, ha a szabálykövetés nem a büntetéstől való félelemből következik, hanem azért, mert az adott szabályt megfelelően megmagyarázták. Nem azért nem lopunk, mert nem látja senki.
A helyesen kiszabott büntetés nevelési célja, hogy felelősségvállalásra tanít. Ha a gyerek betartja a szabályokat, mégis megbüntetik, akkor joggal gondolhatja, hogy tökmindegy, hogy betart-e bármit, akkor meg minek tartson be akármit? Ez pedig hosszú távon attitűd-képző lesz, mi pedig maradunk a „megoldjuk okosba’, no para” országa.
A helyzet az, hogy helyzet van. Moralizálhatunk, szakmázhatunk, de van úgy fél-egymillió, saját telefonnal rendelkező gyerek és fiatal, aki úgy ment be az iskolába, hogy nyitásból kőkemény büntetést kapott. Erről a tanároknak valahogy tudni kell beszélgetni velük, hiszen jogosan sértett az igazságérzetük, érthető, ha úgy érzik, kitoltak velük.
Én, ha jelenleg tanítanék, azt mondanám, hogy akinek az órán online elérhető információra van szüksége vagy arra, hogy a szüleinek üzenni tudjon, bármikor megteheti. Elmondanám a diákjaimnak, én mit gondolok erről, mit érzek ezzel kapcsolatban, meghallgatnám őket, megkérdezném, milyen ötleteik vannak, hogy ne legyen sokkal nehezebb a közös munka ezután, milyen szabályokat tartsunk be, hogy maradhassanak az óráimon a telefonok?
Megkérdezném, mitől éreznék jobban magukat, és ami hatalmamban áll, megtenném azért, hogy könnyítsek a helyzeten. Hagynám, hogy kamaszosan gúnyolódjanak, segítenék humorral kezelni a helyzetet, akár együtt kifigurázva az abszurditást. És főleg, hagynám őket dühösnek lenni.
És persze az utolsó vérig küzdenék a tantestületi értekezleten azért, hogy az iskola egységesen engedélyezze az eszközök birtoklását, mert ha egy tanár engedi, amíg a másik tiltja, logisztikailag kivitelezhetetlen, hogy a tízperces szünetekben mindenki leadja vagy éppen felvegye a reggel leadott telefont. Remélem, mindenki belátja, hogy nem tanítani a mobilhasználatot nagyjából olyan, mint nem megtanítani úszni. Végtelenül veszélyes. (Gondoljunk csak az online vadászó pedofilokra.)
Az a dolgunk, hogy segítsünk a gyerekeknek önrendelkezésre és felelősségvállalásra képes felnőtté válni. És ez ott kezdődik, hogy nem kényszerítünk rájuk rossz, értelmetlen és betarthatatlan szabályokat.
