„Akkor fulladok meg, ha csöndben maradok” – a GLAMOUR Women of the Year Az év hősnője díj nyertesével, Mérő Verával beszélgettünk

Mérő Vera egy Kaptay Annamária, a MARI tervezője által megalkotott egyedi ruhában jelent meg, amelyen az őt ért gyűlölködő kommentek „díszelegtek”. Vera a beszédében is kitért a kommentkultúrára és annak problémáira is. Interjúnkban arról kérdeztük, mit jelent számára Az év hősnője cím, de beszéltünk még a kommentolvasásról, az öngondoskodó rituálékról és a nőket érintő legfontosabb ügyekről is.

Mesélj, hogy vagy a GLAMOUR Women of the Year gála óta?

Nagyon jól, ma például belenéztem pár kommentbe az esemény kapcsán – és azt tapasztaltam, hogy nagyon is indokolt volt az a ruha, amit a gálán viseltem.

Gyakran szoktál kommenteket olvasni?

Persze. Egyrészt azért, mert bevallom, ez engem szórakoztat. Másrészt pedig nagyon fontos monitorozni, milyen állapotban van a néplélek. Hogy arra, amit én mondok, hogyan rezonálnak különböző emberek. Ha csak a „buborékomat” olvasom, ott megtévesztően barátságos lehet a légkör. Számomra fontos látni, hogy azok az üzenetek, amiket én megfogalmazok, hogyan érkeznek meg emberekhez.

Általában azért azt szokták tanácsolni, hogy kerüljük a kommentszekciót...

Ez olyannyira igaz, hogy előadást is tartok a témában, és egészen naprakészen tudok mesélni arról, hogy mekkora életminőség-javuláshoz vezet, ha napi fél órára korlátozzuk a közösségimédia-használatot, és egyáltalán nem olvasunk kommenteket. Illetve azt a fél órát is úgy osztjuk be, hogy azokra a tartalmakra fókuszálunk, amelyek az érdeklődési körünkkel egybevágnak. Ennek az egészségügyi szempontjaival tisztában vagyok, csak az, amit magamra vettem (társadalomtudatosítás, szemléletformálás), nem igazán engedi meg, hogy ne vizsgáljam napi szinten, milyen állapotú társadalom az, amelyhez beszélni próbálok. Nekem fontos, hogy lássam, hogyan gondolkodnak azok az emberek, akik amúgy meggyőzhetők lennének, de mondjuk pont az én személyem irritálja őket.

Nem gondolod, hogy nem a valóságnak megfelelő a kommentek által visszaadott kép?

Valóban torzító abban az értelemben, hogy a legtöbb ember, amit odaír egy kommentben, a való életben nem mondaná a másik arcába. Számos kutatás létezik már, hogy amikor leír valaki egy bántó kommentet, nem látja a másik nonverbális reakcióját: a fájdalmat a szemében, az eltorzuló arckifejezését. Könnyebb dehumanizálni a másikat úgy, hogy nem látni a közvetlen reakciót. Már a ‘60-as évek óta tudjuk, (Zimbardo, 1969), hogy az „arctalanság” mennyire szélsőségessé tudja tenni az embereket, különösen a bennük rejlő agressziót. Ettől függetlenül, azok az indulatok, amiket az emberek durva kommentek formájában csatornáznak, nagyon is létezőek, hiába uralkodnak magukon a való életben, és nem kiabálják ugyanazt a másik arcába sorban állás közben.

Mérő Vera: Az eltörléskultúra szó szerint életveszélyes, és sosem tudhatjuk, ki lesz a következő áldozat

Félre tudod tenni az egódat, hogy lehet az üzenet átmegy és eltalál a közönséghez, de veled ennek ellenére sem békélnek meg?

Már az általános iskolában, hét-nyolc éves koromban, amikor a kissé szadista tanítónénim felállított az osztály előtt, hogy felszólítsa a gyerekeket: „Na most álljon fel az, aki barátkozik a Verával!” Csak egy kislány állt fel, Ági, erre kérdezte tőlem a tanítónéni, hogyan viszonyulok ehhez, hogy csak egy gyerek állt fel? Azt válaszoltam: „Nem várom el senkitől, hogy szeressen.” Ez a mai napig ott áll az iskolás üzenőfüzetemben, én pedig harminc éve ezt élem. Viccet félretéve, bőven volt időm megszokni, hogy megosztó karakter vagyok, mivel aki erős, karakán üzeneteket fogalmaz meg, vagy szembemegy a társadalmi status quoval, az jobbára számíthat erre.

Mindig csodáltam azokat, akik következetesen mindig kiállnak egy fontos üzenet mellett. Viszont ez mekkora önfeláldozással jár, ennek a szerepnek a felvétele: kiteszi magát, nem marad csöndben, feláll, hallatja a hangját. Nem nehéz ebben élni?

Ez nem felvett szerep, nem vagyok benne biztos, hogy volt ebben döntésem, én azt tippelném, nem igazán. De nem vagyok egy szent alkat sem, ez részemről inkább önzés – akkor fulladok meg, ha csöndben maradok. Azt gyerekkoromban is jól viseltem, ha engem gúnyoltak, de mikor mondjuk a mozgássérült kislányt bántották, akkor azt fizikailag nem bírtam elviselni. Fizikailag rossz érzés, ha azt látom, hogy igazságtalanság vesz körül. Ebben a társadalomban nőnek lenni sosem volt könnyű kenyér, és az elmúlt évek sem azt mutatják, hogy előre mennénk, pontosabban nagyon is haladunk, csak erős ellenszélben.

Vagy inkább egy lépést előre, és kettőt hátra. Ebben a kissé szélmalomharcban nem tartasz a kiégéstől?

Azt tapasztalom, hogy egy ember elég sokszor kiéghet a pályafutása során. Amplitúdó-szerűen látom, hogy vannak mélypontok, amikor az ember elfogy az kicsit, de fontos, hogy legyenek technikáid arra, hogyan töltöd fel magad. Például mielőtt elkezdtünk volna beszélgetni, éppen Columbót néztem. Az is fontos, hogy az ember ki tudja húzni a fejét abból, amiben dolgozik. Amikor a barátaimmal találkozom, akkor nagyon elvétve téma, hogy aznap milyen csatákat vívtam, kikkel beszéltem. Egyrészt nem akarom nyomasztani őket, hogy aznap hány nővel beszéltem, akik két álkapocsborogatás közben tervezik, hogyan jöhetnének el a bántalmazójuktól. Másrészt, nekem is szükségem van arra, hogy mindezt letegyem.

Kiégesek után mivel tudod visszahozni magad a Columbón kívül?

Nekem szerencsém van, hogy tavasszal ki tudok költözni a Szentendrei-szigetre a kis faházunkba, nagyjából ott élek októberig. Pusztán az ottlét már önmagában töltekezés. Ilyenkor szoktam nézni bemelegítésképp a Miért éppen Alaszkát, a Magnumot - idén kivételesen Columbót -, májustól pedig jöhet a Dallas tizennégy évada. Ezek nem feltétlenül értékes módjai annak, hogy az ember rekreálódjon, de hát kinek mi működik? Visszalassulni, regresszálódni abba az életszakaszba, amikor béke volt, a szigeten van a boldoghelyem, a gyerekkori sorozatok pedig a teljes kikapcsolás. De van még millió módszerem, ami működik, felülni egy lóra, futni egyet, levenni a polcról valami ezerszer olvasott könyvet. A lényeg, hogy ne kerüljön be az ember egy olyan mókuskerékbe, ami beszűkült tudatállapotot eredményez.

A GLAMOUR Az év hősnője díj például olyan elismerés, amire tudsz építkezni, vagy úgy látod, hogy ezek az csak utad velejárói?

Valahol a kettő között van a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik nagyon jól a díj, mert persze, hogy jól esik – de a legjobb mégis az, amikor olvasom az ezzel kapcsolatos posztom alatti kommenteket, és azt látom, hogy az emberek, akiknek sokat jelent, amit csinálok, mintha magukénak éreznék a díjat. Természetesen nekem is örülnek, de leginkább annak, hogy ezek a témák kiemelt figyelmet és elismerést kapnak.

Mit gondolsz, ma Magyarországon nőként mi az egyik legégetőbb ügyünk?

Azt erősen látom, hogy ameddig a közéletet többnyire férfiak uralják, addig a nők reprezentációja nem lesz olyan, amilyennek én látni szeretném. Addig nehéz egyenlő társadalmat elképzelni, amíg a nők a médiában jellemzően kimaradnak egyes szerepekből: Kik azok, akik vitaműsorokat vezetnek? Kik a riporterek, a műsorvezetők, kik a hírolvasók? Fontos odafigyelni, kik a közéleti megmondóemberek, kik azok, akik a közéleti diskurzusokat irányítják? Kik folytatnak egymással nyilvános vitákat? Bár ebben azért látok érdemi elmozdulást, de még mindig „bölények uralta” terep ez.

Mérő Vera író az őt gyalázó kommenteket viselte a ruháján a GLAMOUR Women of the Year gálán

Nyilvánvalóan a nőknek is van véleményük, vannak megoldásjavaslataik, de amíg ezeknek a láthatósága nem lesz egyenlő, illetve amíg a nőkbe olyan könnyen folytják bele a szót - erre is számtalan kutatás van -, addig még van hova fejlődni. Abba meg bele se menjünk, hány roma nőt láthattunk, hogy közéleti kérdésekben mikrofon került a kezükbe? Nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy az, hogy hány nő ül a parlamentben, összefügg azzal, hogy milyen nőként besétálni a rendőrségre szexuális vagy családon belüli bántalmazás után. Számomra az egy nagy feladat az elkövetkezendő pár évre, hogy én ezt a vitathatatlan összefüggést hogyan tudom elmagyarázni az embereknek.

Abban, hogy a köztársasági elnök jelen pillanatban nő, sajnos csak a hatalom cinizmusát vélem felfedezni. Az emancipációt, jogaikat követelő nők szája időről-időre be van tömve valamilyen laktatónak tűnő, de valójában üres szénhidrátnak minősülő falattal. Szerintem itt is hasonló dolog zajlik. Majd akkor mutogassunk, hogy „Na, a köztársasági elnök nő!”, amikor a kormányban legalább 45% a nők aránya.

Mindezek ellenére, akármennyire is nehéz, én még mindig optimista vagyok.

Én is optimista vagyok. Az idők során sokszor kiderült, hogy kapálóznia lehet, de nem érdemes a hatalomnak. Aki nem úszik az árral, elsüllyed. Le kéne kapcsolni a lakosságot az internetről, hogy az egyenlőség felé tartó menetelést le lehessen lassítani, de talán még az sem volna sikeres. Azért is, mert a Z és Alfa generációs (24 évesnél fiatalabb) fiatalok nem egy tekintélytisztelő csapat, a lehető legjobb értelemben. Nem azt a tekintélyt tisztelik, amely követeli, hanem azt, amely kivívta magának. A kamaszlélek általában ilyen volt mindig, de én úgy látom, ez a generáció már ilyen is marad, hiszen a generáció legidősebbjei már dolgozó, fiatal felnőttek, akiket nem érdekel a propaganda, helyette a klímakatasztrófa és a saját mentális egészségük foglalkoztatja őket. És közben van bennük kraft is. Csak nézzük meg, hogy kik voltak képesek 80.000 fős tüntetéseket szervezni.

A paradigmaváltást a fiataloktól várnád?

Amióta a világ világ, minden idősebb generáció a fiataloktól várja, de bennem valóban van egy optimizmus. Azt látom, hogy ezeknek a srácoknak a torkán nem megy le a bullshit.

Idén téged választottak meg Az év hősnőjének. Számodra kik a hősnők?

Renner Erika. Az én hőseim, leszámítva Erikát, inkább a mikroközösségükben híresek, ott, ahol emberfeletti erővel tesznek azért, hogy embereknek jobb legyen az életük. Közvetlen környezetemben hősnek tartom Borsos-Kőszegi Erikát, aki az SOS Krízisalapítvány pszichológusa. Vagy Boglacsik Tímeát, aki miatt létrejött egy olyan színvonalú országos kríziskezelő telefonszolgáltatás, ahol valóban van szaktudás. Vagy akik terepen dolgoznak, a Bagázs Egyesület vagy az Oltalom összes munkatársa, esetleg azok a túlterhelt pedagógusok, akik tavaly létrehoztak egy tanodát a kárpátaljai magyar roma menekült gyerekeknek. Nekem azért érdemes kirakni az arcomat a köz elé, mert viszonylag sokan meghallják, amit mondok, és ha arról beszélek, hogy ezeknek az embereknek a munkája mennyire fontos, akkor még az is lehet, hogy ez az információ eljut ide-oda.

Olvasd el Mérő Vera nálunk megjelent írásait:

• Madonna legalább nem sunyi botoxtagadóként hekkeli meg az időt - De ettől még antifeminista lenne?
• „Rossz anya és családromboló nő, aki el merte hagyni a férjét egy másik férfiért” - Keresztre feszítés kommentben, ahogy csak a mi trolljaink tudják
• Mérő Vera: Az eltörléskultúra szó szerint életveszélyes, és sosem tudhatjuk, ki lesz a következő áldozat