Menő és kalandos negyvenévesen vezetni tanulni!

A jól működő tömegközlekedés, a jogosítvány megszerzésének és egy autó fenntartásának költségei, az idő hiánya, a vágyaid elérésében nem támogató közeg, illetve az a kiszolgáltatott, de kényelmes helyzet, hogy mindig volt, aki elvitt A-ból B-be, mind közrejátszottak abban, hogy negyvenéves koromig nem tanultam meg vezetni. Naivan arra játszottam, hogy olyan hosszú utat tettünk meg a kerék feltalálásától a világűrbe jutáson át az elektromos autókig, hogy mire szükségét érzem a jogosítvány megszerzésének, már az önvezető autók lesznek többségben.

SZEMBENÉZNI A KOMPLEXUSAIMMAL

Ma már tisztán látszik, hogy ebből az elképzelésből csak jóval később lehet valóság, mint ahogy azt korábban gondolták. Az autóvezetés még a fejlett világ lakossága számára sem változott meg alapvetően, annak ellenére sem, hogy egyre több kocsiban van intelligens vezetéstámogató technológia. A digitalizáció beépítésével jóval több problémát kell megoldani, mint eddig, és a neheze még csak most következik! A legnagyobb akadályt az okozza, hogy az embert egyelőre nem lehet kiiktatni a rendszerből, a gép és az ember közötti kommunikáció pedig alaposan feladja a leckét a mérnököknek. Nincs mit tenni, a klasszikus módon kell megtanulni vezetni. Annak ellenére, hogy kamaszként még irigykedve néztem a taxi- és kamionsofőrök szabadnak tűnő életstílusát, halogató vagy későn érő típus lévén közel a negyvenhez éreztem azt, hogy akadályokba korlátokba ütközöm, hogy nem tudok vezetni. Gyakran eszembe jut, milyen más lett volna, ha anyukám tudott volna vezetni gyerekkoromban. Most vagy soha alapon megszületett bennem a döntés, hogy szembenézek a komplexusaimmal, és megszerzem a B-kategóriás jogosítványt.

BÁRMIRE KÉPES VAGY!

Az elhatározástól nem tántorítottak el az oktatókról keringő városi legendák, sztereotípiák, kellemetlen autósiskolás élmények, rejtett, elhúzódó költségek és egyéb szemtelenségek, beiratkoztam egy autósiskolába. Hittem benne, hogy a jogosítvány megszerzése javítani fog az életminőségemen. Nagyobb függetlenségre vágytam, gondoltam, ha a saját erőmből jutok el oda, ahova szeretnék, az határozottan növeli az önbizalmat, magabiztosabbá tesz. Nem beszélve a mobilitás vitathatatlan előnyeiről, miszerint a jövőben különösebb szervezés nélkül meglátogathatom a távolabb élő barátokat, elgurulhatok a kedvenc helyeimre, és a munkában sem leszek másokra utalva. Az autósiskolában és a vizsgaközpontban való találkozásom a többi tanulóval csak megerősítette bennem azt, amit már eddig is sejtettem: negyvenévesen jóformán kétszer idősebb vagyok náluk, az anyjuk lehetnék. A legtöbben a középiskolás vagy egyetemi éveik alatt tanulnak meg vezetni, míg nekem rámentek a szabadnapjaim, a hétvégéim, vagy munka után fáradtam mentem órákat venni. Tény, hogy agyban sem vagyok már annyira penge, mint az átlagos tizenhét évesek. Számtalan haszontalan információval vagyok eltelve, könnyen elkalandozom olyan témák felé, amiknek semmi köze nincs a KRESZ-hez. Bár nincs felső korhatára jogosítványszerzésnek, a statisztikák nem túl biztatóak. Tény, hogy minél idősebb vagy, annál nehezebben veszed az akadályokat, más a félelemküszöböd. Nagyobb kockázatot látnak benned, mint egy magát legyőzhetetlennek gondoló fiatalban.

SZABADSÁG, AMIT A VEZETÉS AD

Ki tudja, mi lett volna, ha húszévesen vágok bele, de a kezdeti bizonytalanságok ellenére nem adtam fel, így is sikerült. Nem volt problémamentes az idáig vezető út, de nem is mentem át elsőre egyik vizsgán sem. Nem kérdeztem körbe sehol, ki hol tanult, mik a tapasztalatok, beiratkoztam a lakóhelyemhez legközelebb eső autósiskolába. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy minél gyorsabban és egyszerűbben szerezzem meg a jogosítványt, és megkapjam azt a szabadságot, amit a vezetés adhat. Rokonoktól, barátoktól rengeteg mókás és kellemetlen rémtörténeteket hallottam oktatói magatartásról. Volt, akit a tökéletes magyartudása ellenére utasítottak el, mikor meghallották, hogy a neve alapján külföldi lehet. Másokat fogdostak, bébinek szólítottak, valakivel úgy ismertették meg a kormányhasználatot, hogy a női nemi szervhez hasonlították azt. Vannak, akik a diákokat sofőrként használva intézik ügyes-bajos dolgaikat a városban. Én inkább azt kifogásoltam, hogy nem igazán figyelt rám az oktatóm, állandóan a telefonját nyomkodta, gyakran lemondta vagy átvariálta az órákat. Három különböző autón tanultam vezetni, mert az előzőeknek mindig lett valami bajuk. Annak örültem, hogy már viszonylag az elején bedobtak a mély vízbe, sokat mentünk a forgalomban, azaz állandóan a várható vizsgaútvonalak körül köröztünk. És mint utólag kiderült, az oktató a kuplungot is helyettem nyomkodta az anyósülésen.

HAT HÓNAP HELYETT MÁSFÉL ÉV

Valahol sejtettem, hogy úgysem mellette fogok megtanulni vezetni, de azért szólhatott volna például a kézifékes indulásról, a nappali menetjelző lámpára vonatkozó követelményekről vagy az autóvezetés alapjának számító sebességváltás kapcsán arról, hogy a hármas fokozat után is van élet. Bár a covid is közrejátszott, az autósiskolák által reklámozott négy-hat hónapból költséges másfél éves rémálom lett, de akkor sem jártam volna jobban, ha iskolát vagy oktatót váltok. A vezetési rutin elsajátítása egyszerre tölt el magabiztosággal és félelemmel. Mi van, ha elütök valakit? Ha összekoccanok egy kerékpárossal vagy elém szalad egy kisgyerek? Kockáztathatom én mások életét? Mitévő legyek, ha hirtelen elvakít a nap? A vezetés megtanulása egy folyamat, kellő türelemmel, elszántsággal bármilyen életkorban elsajátítható. Olyan műfaj, amibe az éles helyzetek közben rázódsz bele igazán. Elképzelhető, hogy nem én leszek a legmagabiztosabb sofőr az utakon, de élvezem a függetlenséget, amit ad nekem. Ez minden előzetes rossz emléket és kétséget elfeledtet. Kihívás teljesítve!

A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es májusi lapszámában jelent meg.

Szöveg: Adamek Alma