Mennyire vagy kárörvendő?

Valójában a válasz kulcsa az önértékelésben van. Az ugyanis, hogy mennyire tartod jónak magad valamiben, attól függ, hogy mások milyenek hozzád képest illetve, hogy te milyen vagy hozzájuk mérten. Addig tehát, amíg nincs összehasonlítási alapod, addig semmiről nem tudod eldönteni, hogy jó-e vagy sem.

Amikor tehát arra a kérdésre keresed a választ: "mennyire vagyok jó?", akkor nem csinálsz mást, mint összehasonlítod magad a többiekkel. A kérdés csupán az: kik azok a többiek?

Alapvető szükségletünk, hogy magunkat szépnek, jónak, érdekesnek, értékesnek, szerencsésnek lássuk. Ezért, ha olyan történettel találkozunk, ami rosszabb élethelyzetről árulkodik, mint a miénk, akkor máris jobban érezzük magunkat, jobbnak látjuk az életünket. Ezért "hasznos" csupa rossz hírt hallgatni, olvasni, nézni: mert akkor azt érezhetjük, milyen szerencsések vagyunk, hogy ebben a szörnyű és veszélyes világban nekünk mégis ott van az a biztonságot nyújtó, jól megszokott fotel, ahonnan nézhetjük: mennyi szörnyűség van, amivel nekünk nem kell találkoznunk. És még talán a sárga csekkek problémája is eltörpül egy időre. Rájövünk ugyanis: lehetne rosszabb is az életünk. Így hálásak leszünk azért, ami van.

Bezzeg, ha azt látnánk reggeltől estig, hogy a világ szép, érdekes, biztonságos, felfedezésre váró, ahol jól érezhetjük magunkat, utazhatunk, és a fehérhomokos parton a szikrázó napsütésben koktélokat kortyolgathatunk, vagy hogy érdekes kiállításokat, éttermeket, rendezvényeket, üzleteket látogathatunk, akkor máris elégedetlenek leszünk, hisz ehhez mérten máris kevésbé varázslatos az évek alatt kikoptatott kanapénk. De hogy egy még egyszerűbb példát mondjak: Facebook üzenőfal. Rettentő nagy stresszt okozhat, amikor úgy látjuk: mindenki szép és boldog. Még akkor is, ha tudjuk: ez csak a cybertérben van így.

Így tehát az, hogy olykor örömmel hallgatjuk, hogy a másikat valami baj érte, nem azért van, mert rosszak lennénk, hanem azért, mert szeretnénk bizonyosságot szerezni arról: jó az életünk, jól csináljuk a dolgainkat, elégedettek lehetünk.

Persze nem csak ez létezik, hisz vannak helyzetek, amikor viszont felfele hasonlítjuk magunkat. A felfele alatt azt értem: olyan valakihez vagy valamihez, ami az elérendő célunk. Ez lehet akár a fent írt tengerparti álom, ami motiváló hatású, fejlődésre késztet. De lehet egy olyan személy, aki felettünk áll a hierarchiában, akár diákként egy tanár, vagy egy, a szakmánkban már sikeres ember a munkahelyen. Jó példa erre, amikor a különböző MLM-rendszerben működő cégek továbbképzésén kihívják John-t a színpadra, aki már ötszörös gyémánt fokozattal rendelkezik, és elmondja, mi a sikerének a titka, majd a következő mondattal zárja beszédét: you can do it, azaz meg tudod csinálni! Onnantól mindenki turbó üzemmódra kapcsolva próbálja eladni a cég termékeit, hisz ki ne szeretne John-hoz hasonlóan Balin nyaralni a cég pénzén?

Fontos megjegyezni, hogy a fenti összehasonlítási módszerek közül egyikre sem lehet azt mondani, hogy jó vagy rossz. Ha valaki csak az elsőt használja, azaz csak lefele hasonlítgat, akkor sosem lép előrébb, nem lesz motivált, inkább csak tesped a maga kis szürke hétköznapjaiban. Ugyanakkor nem lesz magas a vérnyomása a stressztől, hisz mindig elégedett lehet azzal, ami van.

Ha valaki csak felfele hasonlítgatja magát, akkor viszont nincs megállás. Lehet, hogy nagyon sikeres lesz, mindent elér, amit akar, hisz ez élteti, de talán soha nem tud megállni egy pillanatra sem, hogy körülnézzen, és azt mondja: jól érzem magam, elégedett vagyok. Ugyanis mindig többet és többet akar.

A valóságban tehát mindkét módszer "legális" és helye van. A kérdés, hogy melyik dominál inkább. A fő kérdésre a válasz pedig, hogy valójában nem annak örülünk, ha a másiknak rossz, hanem annak, ha úgy látjuk: nekünk jó.