Meg kell mentenünk a természetet, hogy kölcsönösen segíthessünk egymáson
A klímaváltozás már most megváltoztatta számos élőlény életciklusát, egyes fajok a pólusok felé kezdtek tolódni, vagy magasabb területekre húzódnak a túlélés reményében. Globálisan a fapusztulások 20%-áért már most az éghajlatváltozás felel és 4°C-os globális felmelegedés esetén a szárazföldi felszín több mint harmadán eltolódhatnak az életközösségek. Sok faj képtelen lépést tartani a mostani gyors ütemű változásokkal, alkalmazkodási lehetőségeik végesek, ami az ökoszisztémák széthullásával is fenyeget. Bár hivatalosan eddig három faj kihalását írják a klímaváltozás számlájára, 2070-re az összes növény- és állatfaj harmada végleg eltűnhet a Föld színéről, ha nem mérsékeljük a kibocsátásokat. Európában leginkább a rovarok és növények vesztenek az éghajlati szempontból élhető területekből, ugyanakkor a kártevők és betegségek terjedése is jelentős kockázat. A biológiai sokféleség és az ember számára nélkülözhetetlen természet nyújtotta szolgáltatások (szénelnyelés és klímaszabályozás, élelmiszer, tiszta víz és levegő, termékeny talaj és óceán) fenntartásához a Föld felszínének körülbelül 30–50%-át hatékony védelem alá kellene vonni. A természetalapú megoldások erre számos jó gyakorlattal szolgálnak, a megvalósítást azonban most meg kell kezdeni. A másfélfok.hu cikke.
Ezeket láttad már?
A klímaváltozás hatására az elmúlt évtizedekben számos élőlény életciklusa megváltozott (pl. tavasszal hamarabb virágoznak a növények), és globálisan a tanulmányozott fajok nagyjából fele a pólusok felé tolta elterjedési területét, illetve magasabbra húzódott a hegyekben – derül ki az IPCC második munkacsoportjának legújabb jelentéséből.
4°C-os globális felmelegedés esetén (az országok ígéretei ellenére a jelenlegi kibocsátási trendek szerint efelé haladunk) a globális szárazföldi felszín több mint harmadán eltolódhatnak az életközösségek, ami gyökeresen átalakítja a növény- és állatvilág ma ismert képét.
Például az Amazonas esőerdeinek egy részét szárazabb, kevésbé sűrű növényzet, majd szavanna veszi át, és az északi boreális erdők előrenyomulnak a tundrába. De ha a globális átlaghőmérséklet emelkedését 2°C alatt tudnánk tartani, akkor „csak” a földfelszín 15%-a lenne érintett.
Bár a fajok igyekeznek éghajlati szempontból kedvezőbb területekre húzódni, már most vannak olyan kivédhetetlen szélsőséges események, amikre nem tudnak elég gyorsan reagálni. Ilyenek a hőhullámok, amelyek mind a szárazföldön, mind az óceánban egyre inkább tizedelik az élővilágot. A forróság aszállyal párosulva tömeges állománypusztulásokat okoz.
Globálisan a fapusztulások 20%-áért a klímaváltozás tehető felelőssé.
Az elmúlt évszázad során az óceáni hőhullámok gyakorisága megkétszereződött, az események intenzívebbé váltak, tovább tartottak és egyre nagyobb területekre terjedtek ki. Ez súlyos pusztuláshoz vezetett számos tengeri fajnál, mint például a helyhez kötött koralloknál és tengerifű-mezőknél.
Az extrém forró ausztráliai nyár következményeként éppen újabb tömeges fehéredési esemény sújtja a Nagy-korallzátonyt, ami már a negyedik csak az elmúlt hat évben. A fehéredés a túlhevült korallok stresszreakciója – ha ez a hatás mérsékelt, az élőlény még nem pusztul el, de időre van szüksége a helyreállásra. A most zajló esemény azért is különösen drámai, mert az 1200 km hosszú korallzátony szinte minden részét érinti, ráadásul egy elvileg hűvösebb „La Niña” évben történik.
Minden egyes tized foknyi felmelegedéssel az ökoszisztémák tovább roncsolódnak, és egyre több helyen visszafordíthatatlan változások következnek be.
A legnagyobb veszélyben a leggyorsabban melegedő és olvadó sarkvidéki, illetve hegyvidéki ökoszisztémák, a már amúgy is forró trópusi életközösségek, valamint az emelkedő tengerszinttel szemben védtelen parti ökoszisztémák vannak.
Ezeken a helyeken az elkövetkező évtizedekben a fajok több mint 20%-a fog olyan hőmérsékletet tapasztalni, amit eddig soha.
Mivel az élőlények különböző ütemben és mértékben képesek reagálni az éghajlati változásokra, az ökoszisztémák szerkezete átalakul – sok esetben leromlik –, ami kedvez az inváziós fajok terjedésének. Emellett a szennyezés, a túlhasználat, az élőhelyek széttagoltsága, a szántóföldi termelés és városok terjeszkedése mind-mind megnehezítik az élőlények alkalmazkodását, és egyre több faj sodródik tűrőképességének határára.
Amikor már nincs hova menekülni: fajkihalások
Egyre inkább jellemző, hogy helyi szinten bizonyos fajok teljesen eltűnnek a klímaváltozás hatására. Egy, a jelentésben idézett tanulmány 976 növény- és állatfajt vizsgált, és az találta, hogy
46%-uknál már dokumentáltak helyi szintű kihalást, elsősorban az egyre melegedő környezettel összefüggésben.
Bár a fajok valamilyen szinten képesek alkalmazkodni a klimatikus változásokhoz magatartásuk megváltoztatásával, elvándorolva vagy evolúciós úton, ezek a lehetőségek limitáltak. Sok esetben, ha a szélsőséges hőmérséklet- vagy csapadékviszonyok meghaladják a tolerancia szintjüket vagy nem tudnak sikeresen szaporodni az „új éghajlaton”, akkor egyszerűen eltűnik a faj.
Az ausztráliai Queenslandben a lemur gyűrűsfarkú-erszényes fehér alfaja a 2005-ös hőhullámok után évekre eltűnt, intenzív terepi kutatások mindössze 2 példányt találtak 2009-ben. Az erszényes a magashegyi köderdőben él, és mivel soha nem volt szüksége arra, hogy hűtse magát, így nincs semmilyen védelmi mechanizmusa az extrém hőség ellen (pl. izzadás, lihegés). Amikor a hőmérséklet 29°C-nál magasabb több mint 5 órán keresztül, az állat elpusztul. A barna alfaj példányai korábban 600 méteren éltek, ma már csak 800 méter felett találhatóak.
Azonban a fajok nem tudnak a végtelenségig felfelé mozogni, és mivel a legközelebbi hasonló esőerdő ezer kilométerre van, lehetőségeik végzetesen korlátozottak.
A szintén ausztráliai Bramble Cays patkány egy endemikus („bennszülött”) faj, amely csak a Nagy-korallzátony egy szigetén élt. 2009 óta egy példányt se láttak, majd 2016-ban kihaltnak nyilvánították a fajt. A tengerszint emelkedése és a vihardagály erősödése valószínűleg nagyban hozzájárultak az állat eltűnéséhez, ezért ez az első, hivatalosan korunk klímaváltozásának tulajdonított kihalás. A jelentés szerint a Costa Rica-i aranyvarangy kihalásában (utoljára 1989-ben láttak példányt) is szerepet játszhatott az éghajlatváltozás.
Az IPCC által összegyűjtött, több tízezer szárazföldi faj vizsgálatából kiderül, hogy a kihalás veszélyének különösen kitett fajok (ezek az Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján „kritikusan veszélyeztetettnek” minősülnek) aránya 1,5°C-os felmelegedés esetén akár elérheti a 14%-ot, 3°C körül a 29%-ot, és 5°C-on a 48%-ot, vagyis a kritikusan veszélyeztetett fajok felét. A rovarokat (különösen a beporzókat), a kétéltűeket és a virágokat fenyegeti a legnagyobb kihalási kockázat 3°C-os globális felmelegedés esetén.
Ezen a melegedési szinten az óceáni és parti életközösségeket is magas vagy nagyon magas veszteségek fenyegetik. Már 1,5°C-os melegedés esetén a korallok 70-90%-a elpusztulhat, 2°C esetén pedig gyakorlatilag az összes korallközösség visszafordíthatatlanul károsodhat.
Az egyre gyorsuló ütemű klímaváltozással egyre kevesebb faj képes lépést tartani: 2070-re az összes növény- és állatfaj harmada végleg eltűnhet a Föld színéről, ha nem mérsékeljük a kibocsátásokat.
Az endemikus fajok 10-szer nagyobb veszélyben vannak, mint elterjedtebb társaik: a tengerekből ezen fajok fele (a Földközi-tengerben ez fokozottan érvényes), a hegyvidékekből a négyötödük, a szigetekről pedig az összes endemikus faj eltűnhet.
Európában 3°C-os felmelegedés esetén a rovarok 49%-a, a növények 44%-a és a gerincesek 26%-a várhatóan el fogja veszíteni az éghajlati szempontból számukra élhető területek több mint felét.
Az emberi egészség és jól(l)ét a természet egészségétől függ
A fajok elvesztésével az ökoszisztéma működése is sérül: ha kevesebb a kapcsolat és interakció a táplálékhálóban, akkor csökken annak stabilitása, az életközösség kevésbé lesz ellenálló különféle sokkhatásokkal szemben és leromlanak az emberi egészség és jól(l)ét számára nélkülözhetetlen ökoszisztéma szolgáltatások is.
A biológiai sokféleségnek – a gének, a fajok, a közösségek és az ökoszisztémák változatosságának – köszönhető a tiszta levegő, az iható víz, a termékeny talaj és a produktív óceán. A természetes ökoszisztémák segítenek a légköri szén-dioxid elraktározásában, az éghajlat szabályozásában, az árvizek, a betegségek és a szennyezések enyhítésében és kivédésében.
Azonban a hatalmas szénraktárakként is szolgáló erdőségek, tőzeglápok, mangrove-erdők és más természetes rendszerek sérülésével a bennük megkötött szén-dioxid visszakerülhet a légkörbe, ezzel tovább gerjesztve a klímaváltozást. Számos helyen dokumentálták már, hogy
az emberi bolygatás, erdőtüzek és klímaváltozás hatására a nettó szénelnyelőként működő erdők nettó szénforrássá kezdtek válni.
Az egyre melegedő környezet kedvez a kórokozók és betegségek, valamint a vegetációtüzek terjedésének is, amik tovább gyengítik az életközösségeket. Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában egyre súlyosabbak a rovarkárok, ugyanis az enyhébb teleknek és a hosszabb tenyészidőszaknak köszönhetőn kevesebb kártevő pusztul el és több generáció képes kifejlődni.
Már ma az erdő- és bozóttüzek felelősek az ökoszisztémák szénkibocsátásának harmadáért. 4°C-os felmelegedés esetén akár 30%-kal gyakoribbá válhatnak a vegetációtüzek globális átlagban. Európában a déli területek a legveszélyeztetettebbek, de olyan régiókban is nő a tűz kockázata, ahol eddig nem volt jellemző, így például Közép-Európában.
A tengerszint emelkedése szintén súlyos fenyegetést jelent, alkalmazkodás nélkül tízszeresére nő az elöntés, az erózió, és a talaj, valamint az ivóvízkészletek sóval telítődése miatti károk kockázata. Ez pedig az ezekből élő milliók megélhetési kilátásait is jelentősen rontja.
Természetalapú megoldásokkal segíthető az élővilág alkalmazkodása is
Globálisan a szárazföldek kevesebb mint 15%-a, az édesvízi életközösségek 21%-a és az óceánok 8%-a védett terület, de a státusz ellenére sok helyütt továbbra sincs kellő védelem a gyakorlatban. A jelentésben összefoglalt legújabb elemzések szerint ahhoz, hogy globális szinten fenntartható legyen a biológiai sokféleség és az ökoszisztéma-szolgáltatások
a Föld szárazföldi, édesvízi és óceáni területeinek körülbelül 30–50%-át hatékony és társadalmi szempontból méltányos módszerekkel védelem alá kellene vonni.
A természetalapú megoldásokkal, vagyis a természetes ökoszisztémák védelmével, helyreállításával és fenntartható gazdálkodással erősíthető az életközösségek ellenállóképessége a sokkhatásokkal szemben.
Az erdőkben ilyen jó gyakorlatok közé tartozik a fenntartható erdőgazdálkodás, ültetésnél a változatos, őshonos fafajok használata és az ellenállóbb fajták kiválasztása, valamint a kártevők, betegségek és erdőtüzek elleni megfelelő védekezés. A természetes erdők és lecsapolt tőzeglápok helyreállítása nagyban javítja a szénelnyelést és -raktározást is. Mivel a rossz fa rossz helyen többet árthat, mint használ, így érdemes megfogadni a faültetés aranyszabályait.
A füves és szavannás területeken fontos a megfelelő tűzmenedzsment, a tűzhöz alkalmazkodott ökoszisztémákban annak megvan a természetes szerepe. A tengerszint-emelkedéssel, illetve folyóvízi árvizekkel szembeni védekezéshez érdemes előbb a természetalapú megoldásokat megfontolni, ugyanis a szürke infrastruktúra (pl. gátak) sokszor nem költséghatékonyabb és a természetet is károsíthatja.
Az óceáni élővilág regenerálódásának elősegítésére fontos eszköz a halászat elől időszakosan vagy állandóan elzárt zónák létesítése. A korallok esetében a hőhullámok által kevésbé érintett zónák (pl. hideg áramlatok közelében) és a melegtűrő fajták azonosítása, fokozottabb védelme kulcsfontosságú.
A fajok új, ökológiailag megfelelő helyre történő vándorlásának megkönnyítésével is segíthetjük az élővilág alkalmazkodását, jellemzően a védett területek közötti folyosók létesítésével.
Az Egyesült Államokban például a magánföldtulajdonosok adókedvezményben részesülnek, ha a földjüket „vadvédelmi” területté teszik (ami folyosóként is működhet), vagyis növényvédőszerek nélkül termelnek, nem vágják túl gyakran a „gazt”, madárládákat helyeznek ki és vízforrást biztosítanak. Emellett fontos a veszélyeztetett fajok célzott támogatása és az olyan „menedékterületek” megóvása, ahol a fajok legalább lokálisan fenn tudnak maradni.
A jelentés arra is figyelmeztet, hogy számos ökoszisztéma – mint például a korallközösségek, néhány part menti vizes élőhely, esőerdő, sarkvidéki, illetve hegyvidéki életközösség – már most elérték az alkalmazkodási képességük határát, és a globális felmelegedés fokozódásával egyre több ökoszisztéma közelíti ezt meg.
Hogy elkerüljük az ökoszisztémák összeomlását és a további fajkihalásokat, a klímaváltozás azonnali mérséklése és a természetalapú megoldások támogatása kulcsfontosságúak.
Lehoczky Annamária éghajlatkutató, szabadúszó környezeti szakújságíró és a Másfél fok állandó szerzője. Doktori (PhD) fokozatát az éghajlatváltozás kutatásában szerezte.
Ha szeretnél még több izgalmas cikket olvasni az éghajlatváltozásról, akkor mindenképpen érdemes ellátogatnod a másfelfok.hu oldalra, ahol rengeteg érdekes téma közül választhatsz.
