Még 5 film, amelyből sokat tanulhatsz a pszichológiáról

Éjjeli féreg

Érdekes, hogy ezt a filmet mindenki dicséri, aki látta, és a kritikusok oda voltak Jake Gyllenhaal játékáért is, mégis, valahogy már nem sokkal a bemutató után elsikkadt. Pedig nagyon erős filmről van szó, ráadásul olyan remekül ábrázolnak benne egy antiszociális személyiségzavarral "küzdő" személyt, mint ahogyan kevés alkotásban. A küzdést azért tettem zárójelbe, mert az úgynevezett teátrális személyiségzavarok általában sokkal nagyobb szenvedést okoznak a környezetnek, mint magának a személyiségzavaros egyénnek. Az antiszociálisra ez pedig különösen igaz. Miről is szól ez a rendellenesség? A jelenleg érvényben lévő Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve szerint az antiszociális személyiségzavarban szenvedőkre jellemző a társadalmi törvények és mások jogainak semmibe vétele, az empátia hiánya, mások következetes kihasználása a saját előnyükre, megbiztatatlanság, agresszivitás, impulzív, felelőtlen és manipulatív viselkedés. A kézikönyv megkülönböztet pszichopatisztikus jegyekkel rendelkező antiszociális egyéneket. Rájuk – elég ijesztő módon – jellemző a szorongás és a visszahúzódás nagyon alacsony, és a figyelemfelkeltő magatartás nagyon magas szintje. A klasszikus meghatározás, miszerint a pszichopata "nem szeret, nem szorong és nem tanul" (vagyis még korábbi, negatív kimenetelű viselkedését is megismétli) érthetően igencsak veszélyessé teszi őt társadalom számára. Különösen, ha ezeket kombináljuk a fent említett olyan egyéb jegyekkel, mint mások kihasználása és felelőtlen viselkedés. A pszichopaták gyakran megnyerőek, intelligensek és harsányak: szégyen nélkül hálózzák be az embereket, rettentően manipulatívak. Ha valakinek a szavak csak szavak, és látni is szeretné, mit jelent ez a gyakorlatban, akkor tényleg elég megnézni az Éjjeli férget.

Száll a kakukk fészkére

Erving Goffman szerint a totális intézmények – ezek a látszólag egymástól nagyon különböző közegek, például börtönök, bentlakásos iskolák, kórházak, elmegyógyintézetek, munkatáborok, kolostorok – olyan helyek, melyben hasonló sorsú emberek - bűnözők, katonák, mentális betegek stb. - a társadalom egyéb részeitől elzárva, egy sajátos élettérben léteznek. Ezeken a helyeken bürokratikus, hierarchikus rendszer uralkodik, a külvilág szabályai nem érvényesek, az egyén hajlamos elveszíteni egyéniségét, identitását. Korábbi bejegyzésemben már írtam Rosenhan izgalmas kísérletéről, amely bebizonyította, hogy a mentálisan betegnek bélyegzettség milyen nehezen rázható le. A könyvben és filmben egyaránt klasszikusnak számító fikciós történet csak félig-meddig az. Írója, Ken Kesey ugyanis saját élményeit is felhasználta hozzá. A film megrázó példája nem csak annak, hogy a hatvanas években a pszichiátriákon milyen borzalmas kezeléseket és bánásmódot alkalmaztak, hanem annak is, ahogyan egy totális intézmény kegyetlenül bedarálja az egyéniséget.

Masters of Sex

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nőgyógyász, aki úgy döntött, hogy szeretné közelebbről megvizsgálni, mi történik a nők (és a férfiak) testében szex közben. Előtte ezt tudományos igényességgel még senki sem vizsgálta ugyanis. Az ötvenes években ez meglehetősen merész vállalkozásnak számított, Masters azonban mindent bevetett, és mivel elismert orvos volt, keresztül is vitte akaratát. Kísérleteihez pedig megnyert egy csinos asszisztenst is magának: Virginia Johnsont, akivel később össze is házasodott. Masters és Johnson prostituáltakkal, párokkal és saját magával (micsoda önfeláldozás!) is kísérletezett, hogy a lehető legbehatóbban ismerje meg az emberi szexualitás természetét. Ők dolgozták ki például a szexuális válaszciklus elméletét (izgalom-plató-orgazmus-oldódás), és azt is ők írták le először tudományos alapokra hivatkozva, hogy a férfi esetében az orgazmus után vagy egy úgynevezett refkrakter periódus (vagyis el kell telnie bizonyos időnek, míg új orgazmusra képes), míg nők esetében akár többszörös orgazmus is lehetséges. Azt is megfigyelték, hogy az orgazmus kezdetén az összehúzódások intenzívek és átlagosan 0,8 másodpercenként követik egymást, míg aztán egyre lassabbak és kevésbé intenzívek lesznek. Állítólag pályafutásuk során több mint 10 ezer komplett szexuális válaszciklust néztek végig. Ha ezt neked nem is kell megtenned, a sorozatot mindenképpen nézd végig, mert viszonylag hiteles (ami nem, annak könnyedén utána olvashatsz), nagyon humoros, szórakoztató és izgalmas.

American Experience: Jonestown: The life and death of peoples temple

A valóságnál vérfagyasztóbbat a filmesek sem tudnak kitalálni. Sajnos. Rengeteg remek dokumentumfilm van azonban, amely filmes eszközökkel igyekszik bemutatni olyan valós történeteket, amelyekben már az eleve megrázó, hogy tényleg megtörténtek. Az amerikai történelem egyik legtragikusabb, legérthetetlenebb tömegmészárlásáról van szó. Hogy mi ebben a pszichológia? Nos, az, hogy ezt a tömegmészárlást tulajdonképpen a lemészároltak saját magukon követték el, önkezükkel vetve véget életüknek. Mégis, mindez gyilkosság, ugyanis egy borzasztóan gonosz és manipulatív ember, Jim Jones utasítására tették. Hogyan képes valaki közel ezer embert rávenni arra, hogy ne csak saját magát, de gyermekeit is meggyilkolja? Embereket, akik nem születtek gonosznak, és korábban nem jelentettek veszélyt sem önmagukra, sem a társadalomra? Vajon téged vagy engem rá lehetne venni ilyesmire? Ez mindig egy rettentő nyomasztó kérdés, és csak abban reménykedhetünk, hogy sohasem kell rá válaszolnunk. Aki maga vagy családtagja, ismerőse révén már került kapcsolatba szektával, tudja, hogy a vezetők minden lehetséges eszközt bevetnek ahhoz, hogy kellően manipulálják, elkötelezetté és a végletekig lojálissá tegyék tagjaikat. Az amerikai Jim Jones "tiszteletes" a hetvenes években megszervezte a népek temploma gyülekezetet, majd több száz hívével együtt Guyanába tette át székhelyét. Amikor a hívek aggódó családja rávett egy képviselőt, hogy nézze már meg, mi is folyik Guyanában, a képviselőt Jim Jones meggyilkoltatta, és érezve, hogy itt a vég, méreg bevételére szólította föl híveit. A dokumentumfilm bemutatja a szekta szerveződését, a készítők beszélnek a túlélőkkel, megpróbálják a lehetséges indokokat föltárni. Sajnos még így is maradnak bennünk kérdések. Az ilyen dolgok okait talán sohasem lehet maradéktalanul megérteni. Azért tehetünk rá kísérletet. A híres-hírhedt stanfordi börtönkísérlet atyja, Philip Zimbardo A Lucifer-hatás című, remek könyvében még tippeket is ad ahhoz, hogyan lehetünk olyan emberek, akiket nem lehet könnyedén manipulálni és gonosszá tenni.

Szeretni bolondulásig

Sokat gondolkodtam, hogy ezt betegyem-e a válogatásba, hiszen van jobb film is a pszichológiáról, de végül meggyőzött az, hogy nagyon szórakoztató, és egy olyan mentális rendellenességről szól, amit kevesen ismernek, pedig még tragédiákat is tud okozni. Igyekszem nem lelőni a poént, annyit mondanék, hogy a film témája az erotománia. A BNO kézikönyv szerint a perzisztáló deluzív zavarok egyik altípusaként meghatározott mentális rendellenességben szenvedő egyén meg van róla győződve, hogy egy másik ember szerelmes belé. Ez a téveszméje megingathatatlan, akár hallucinációk révén is teljességgel beleéli magát (például azt képzeli, hogy szerelme titkos csatornákon keresztül üzenget neki), ugyanakkor ezen kívül élete egyéb területein nem jelentkeznek téveszmék. A diagnózishoz az is fontos, hogy a téveszmék legalább egy hónapig fennálljanak. A másik ember nem ritkán egy híresség, és általában mit sem tud az állítólagosan kölcsönös romantikus kapcsolatról (legalábbis addig, amíg az erotomán meg nem próbál vele kapcsolatba kerülni). Előfordul azonban, hogy az erotomán egyén megtámad másokat vagy vélt szerelmét. Állítólag például a férfi, aki megkísérelte meggyilkolni az egykori amerikai elnököt, Ronald Reagant, azért tette azt, mert elképzelt szerelmi kapcsolatot ápolt Jodi Fosterrel. A film, a remek Audrey Taotou-val a főszerepben fekete humorral, de elég hitelesen mutatja be a zavart.