Homokhátság vészjelei: Nem biztos, hogy jut még egészséges élelmiszer az asztalodra
A Homokhátság régiója egykor virágzó mezőgazdasági központként volt ismert, ahol a családi gazdaságok a természet adta lehetőségekhez igazodva művelték földjeiket. Azonban az elmúlt évtizedek során a környezeti változások és a gazdasági kihívások új helyzet elé állították az itt élő gazdákat. A földek egyre nehezebben képesek megőrizni termékenységüket, és az aszályos időszakok súlyos következményekkel járnak mind a gazdálkodók, mind az ellátási lánc számára. Hogyan küzdenek meg a helyi gazdák ezzel a változással, és milyen megoldásokat keresnek, hogy fenntartsák gazdaságaikat? A válaszok a térség mindennapjaiban és a múltból merített tapasztalatokban rejlenek.
Ezeket láttad már?
A Homokhátság napjainkra a klímaválság szimbólumává vált, ahol a természeti környezet folyamatos elsivatagosodása közvetlenül érinti a helyi gazdákat és családokat. Az intenzív mezőgazdasági módszerek és a helytelen vízgazdálkodás miatt a terület évről évre egyre szárazabbá válik, miközben az esővíz gyűjtésének és felhasználásának lehetőségei elenyészőek. A régió sorsa nemcsak a helyiek életmódját formálja át, hanem rávilágít a mezőgazdaság jövőjének bizonytalanságára, amit a klímaválság csak súlyosbít. A Homokhátság mezőgazdászai nap mint nap szembesülnek azzal a kérdéssel: milyen lépéseket tehetnek annak érdekében, hogy a természet folyamatos változásaival együtt tudjanak élni, és közben megőrizzék gazdaságaikat? Szöveg: Mostafa Nóra Fotó: Wilhelm Laura
Délibábbá vált a mezőgazdaság a Homokhátságon
A cikksorozatunk Noizz.hu-n megjelenő első részében a Homokhátság elsivatagosodásának összetett társadalmi, gazdasági és technológiai problémáit tekintettük át. Az intenzív mezőgazdasági módszerek, a helytelen belvíz-elvezetési munkálatok és az öntözéshez – a föld egyre mélyebb rétegeibe – fúrt kutak csak további kiszáradást eredményeztek a régióban. A két évtizede megoldásra váró vízgazdálkodási és agrárpolitikai problémák az idő múlásával csak fokozódtak. Mára jól látszik, hogy a rövid távú, egyéni megoldások nem bizonyultak hatékonynak, és ennek a legnagyobb elszenvedői a családi gazdaságok.
Annak ellenére, hogy a hazai élelmiszeripar nagyban függ a magyar gazdák termésétől, az ellátási láncban a fogyasztók és a gazdák között tulajdonképpen nincs semmilyen személyes kapcsolat. Ismeretlenek maradnak egymás számára. Cikksorozatunk aktuális részében olyan, a vásárlói szemek számára láthatatlan gazdákkal beszélgettem, akik a természettel való munkájuk során minden nap tapasztalják a tájban végbemenő drasztikus állapotromlást. Arra voltam kíváncsi, hogy a fennmaradásuk érdekében miben alakítják át az életformájukat, milyen földművelési módszerekkel hagytak fel, és mik a főbb nehézségek az újhoz való alkalmazkodásban.
A Homokhátságon utoljára a negyven fokos nyári hőségben jártam, amikor a szárazságtól a földek ontották magukból a meleget, és a szálló homok mindent belepett. Egy hasonló szürreális földi pokol látványára készültem, ehelyett a táj októberre édenkertté alakult a napokon át tartó esőzések után. „Most két nap alatt esett le annyi eső, amennyinek egész nyáron kellett volna” – mondja Mátyás az élénk zöld, buja növények között a fülöpjakabi biokertészetében fogadva.
Mátyás családjával 1995-ben a városi életet hátrahagyva kezdett először gombatermesztésbe, majd biogazdálkodásba. Mára több mint ötvenféle zöldséget termesztenek. A kertjében megtermett zöldségekre, mint elsődleges energiaforrásra tekint, ezért elképesztő gondossággal ügyel, hogy valódi táplálékként szolgáljanak. „Az ételed legyen a gyógyszered” – vallja, a tápláléknak nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítani a társadalmi értékítéletben.
Nem egy átlagos ökológiai gazdálkodást vezetnek a feleségével, a természet minden rezgésére érzékenyen reagálnak. Mátyás az egyik legnagyobb bajnak azt látja, hogy elvesztettük a kapcsolatot a földdel, és nem értelmezzük a természet egyértelmű jelzéseit, mint korábban évszázadokon át. Ma a természet törvényei helyett jogszabályokhoz igazítva határozzák meg a mezőgazdaság lehetőségeit.
Valamikor itt több gazdaságban nagy mennyiségben jó minőségű zöldséget állítottak elő, ez már a múlt. Sok családi gazdaság nem tudja felvenni a versenyt a gépesítéssel, műtrágyával és erős vegyszerekkel. Ma már nem a tájnak megfelelően használják a területeket. A minőségi élelmiszerek és a mezőgazdasági területek helyét ipari területek és gyárak veszik át.
A gazdák és a klímaváltozás kihívásai a Homokhátságon
János 120 szarvasmarhát tart a móricgáti családi gazdaságában. Több évtizede foglalkozik állattartással és növénytermesztéssel is. Korábban éveken keresztül el tudta látni az állatait a saját takarmánnyal, azonban a vízhiány miatt már nem nő elegendő takarmánynövény, és a Dunántúlról kell szállítani, aminek évről évre nő a költsége. „Ennyi állat egy nap alatt megeszik hét bála takarmányt, ami száz ezer forint körül mozog, ennek egy hónapra nagyon nagy költsége van.”
János azt mondja, egyre szembetűnőbb és drasztikusabb a természetben végbemenő változás, amihez alkalmazkodva egyre nyitottabbak az ökológiai gazdálkodásra, de az állattartás és a húsipar még így is egyre költségesebb. A legelők hosszú távon már nem tudják biztosítani a szarvasmarhák számára az elegendő táplálékot, annak ellenére, hogy 3-4 naponta új legelőre hajtják az állatokat, hogy a földek folyamatosan regenerálódni tudjanak.
„Idén május 3-án engedtük ki az állatokat legelni, és július 15-én már etetnünk kellett őket; ehhez képest 2022-ben, az első nagyobb aszály évében, csak augusztus végén kezdtünk etetni.” Az átalakuló éghajlathoz új takarmánynövényekkel alkalmazkodik, ilyen például a szudánifű, amely jobban bírja a szélsőséges időjárást, és kiszámíthatóbb a zöldhozama, mint a kukoricának vagy lucernának.
A túlélés és a felelősségvállalás dilemmája
A környezethez való személyes alkalmazkodásával kapcsolatban kíváncsi voltam, hogyan látja János a saját felelősségét, mint szarvasmarhatartó, és mit tehetne a környezetterhelés mérséklése érdekében. Azt mondja, ha kevesebb állatot tartana, akkor a gazdasága már nem tudná gazdaságilag fenntartani magát. Egy másik mezőgazdasági profilra átállni jelenleg még nehezebb lenne; akkor már jobban járna, ha felhagyna az állattartással és elmenne valakinek dolgozni. János hozzáteszi, hogy a gazdaság fenntartásában nemcsak a természetben végbemenő változások jelentenek nehézséget. Egyre nehezebb szakértő munkaerőt találni, akivel hosszú távon együtt lehet dolgozni.
„Ez nem egy könnyű szakma, itt az év minden napján fel kell kelni, megetetni az állatokat és elintézni a napi teendőket; nincsen nyaralás, se hétvégék. Az emberek inkább elmennek a kecskeméti gyárba munkásnak, kevesebb felelősségért, biztos fizetésért.” Ráadásul azok, akik gyárakban vállalnak munkát, nehezen tudják összeegyeztetni a fizetett munkájukat a föld megművelésével, így a területek nagy részét megműveletlenül hagyják, vagy teljesen felszámolják a vidéki életüket.
A régmúlt önellátó gazdálkodása és a jelen helyzete
Tibor már a szanki tanyája közelében lévő, egykor élettel teli, mára azonban teljesen elhagyatott tanyákon vezet körbe. Miközben szomorúan nosztalgiázik a gyerekkora világáról és a szomszédokról, akik teljes mértékben önellátóak voltak, elmondja, hogy itt állatokat tartottak, földet műveltek, bort készítettek, kenyeret sütöttek és saját házukat építették. „Mindent elő lehetett állítani, ma már sehol sincsen semmi” – mondja Tibor.
A birtokot a szüleitől örökölte, amin ma a családjával élnek és dolgoznak, állatokat tartanak és növényeket termesztenek. Családja generációk óta a Homokhátsághoz kötődik, ezért a térség sorsát különösen a szívén viseli. Évek óta aktívan részt vállal olyan kezdeményezésekben, amelyek vizet juttatnának a térségbe.
Víz nélkül itt vége mindennek!
– hangsúlyozza.
Tibor szerint a legtöbb kárt az emberi gondatlanság eredményezte, például a megépített, de soha be nem üzemelt zsilip rendszerek. Azt mondja, hogy bár nehéz víz nélkül alkalmazkodni, amikor viszont rendelkezésre áll víz, például a szeptemberi árvizek során, jobban kellene gazdálkodni vele.
Nagy mennyiségű víz folyik át az országon, amit víztározókba kellett volna felfogni és később felhasználni a mezőgazdaságban.
– fogalmazza meg Tibor.
Miközben végigvezet a területen, egy földre mutat, ahol a betakarítás után október elején nőtt ki a nyárra várt növény. Segítség nélkül reménytelennek látja a térség helyzetét, és a pályázatokat csak látszatmegoldásnak tartja. Szerinte azok csak azoknak a gazdáknak nyújtanak segítséget, akiknek már van tőkéjük, mivel a pályázatok nagy része utófinanszírozású. Ez pedig csak növeli a szakadékot a gazdák között. Egyre kevesebb családi gazdaság tud versenyezni a nagyiparral és a külföldi gazdák olcsó behozott termékeivel. Agrárpolitikai reformok és összefogás nélkül a családi gazdaságok fennmaradása szinte esélytelen.
