Madonna legalább nem sunyi botoxtagadóként hekkeli meg az időt - De ettől még antifeminista lenne?
Mostanában valamiért nagyon téma lett Madonna öregedése, vagyis az azzal folytatott "harca". Sokak szerint amit Madonna magával tesz, az antifeminista, szürreális, disszonáns, nem tud méltósággal öregedni, szánalmas és a legfőképp nem azt az üzenetet közvetíti, ami egy hozzá hasonló ikontól elvárható. Én viszont elsősorban azt látom, hogy már megint mindenki meg akar rendszabályozni egy nőt, aki annyit tett, hogy meghozott bizonyos döntéseket a saját testével kapcsolatban.
Ezeket láttad már?
Aki követte a Madonna szépészeti beavatkozásai miatt támadt felháborodás-hullámot, talán észrevette, hogy az teljesen összhangban áll a mindenkori, Madonnát kritizáló hangokkal: nem az a baj, amit csinál, hanem az, ahogyan csinálja. Hogy mer nyers és leplezetlen lenni, hogy szabad és független, és tényleg magasról tesz arra, ki és hogyan próbálja megrendszabályozni. Így megy ez körülötte a nyolcvanas évek óta, és már akkor sem különösebben érdekelték a méltatlankodók. Ha érdeklik, semeddig sem jut, nemhogy a Pop (és sokak szerint az Univerzum) Királynőjévé váljon. Hanem felült volna az első Detroit felé tartó buszra, és meg sem áll hazáig, hogy egy pontiaci bár pincérnőjeként álmodozzon arról, ami nem lett belőle. Pár hete ő maga is azt mondta a beavatkozásait firtató kérdésre egy interjúban, hogy egész életében meg akarták mondani neki, milyen legyen, nem rázza hát meg különösebben, hogy az öregedésébe is beleszólnának, ahogy a nőiségébe, a csinosságába, a szexiségébe vagy a zenéjébe tette, aki csak tehette, évtizedeken át. Az idő őt igazolta, hiszen pont attól lett valaki, hogy fütyült ezekre a hangokra.
Bezzeg Jane Fonda...
Amikor Madonna arcfeltöltésén köszörülik a nyelvüket, sokan szeretik példaként Jane Fondát hozni, hogy bezzeg ő tud méltósággal öregedni, elfogadni a ráncait! Nos, az igazság az, hogy Fonda szintén túl van pár, egyébként kiválóan sikerült beavatkozáson, a különbség annyi, hogy diszkréten, jókislány módjára élt a szépségipar nyújtotta lehetőségekkel. (Mivel megtévesztően természetes lett az arcfelvarrása, és mert a nő amúgy nagyon is intelligens, végül maga nyilatkozott arról, hogy átesett a beavatkozáson, amit pont azért bánt meg, mert ezzel olyan üzenetet közvetített, amilyet nem állt szándékában.)
A vicc az, hogy Fonda arca olyan jól sikerült, hogy az avatatlan szemnek úgy tűnhet, ő tényleg egy földönkívüli, akin nem fog az idő, így aztán jóval nyomasztóbb is a halandó számára Madonnánál, aki úgy használja a töltőanyagokat és a botoxot, hogy egy mákszemnyi kétséget sem hagy afelől, hogy a külseje a művi beavatkozások és Insta-filterek, nem pedig a páratlan génállomány, az egészséges táplálkozás, a sok és jó minőségű alvás, valamint az aranyárban mért kozmetikumok eredménye. (Persze nyilván ezek is benne vannak a pakliban.)
Sokak szótárában az elfogadás valójában beletörődést jelent. Azonban ha Madonna “beletörődik”, és hagyja, hogy a természet végezze a dolgát, akkor azért szednék darabokra. Emlékezzünk csak vissza, mit kapott Sarah Jessica Parker, amikor kijött az És egyszer csak, amiben volt mersze nem úgy kinézni, mint húsz éve. (Erről egy talkshowban így beszélt: ,,Szinte olyan érzésem van, mintha az emberek nem akarnák, hogy rendben legyünk azzal, amilyenek vagyunk, [Parker, Kristin Davis és Cynthia Nixon - a szerk.] mintha élveznék, ha fájdalmat okoz az, amilyenné váltunk, akár úgy döntöttünk, hogy természetes módon öregszünk, és nem nézünk ki tökéletesnek, akár csináltunk magunkkal valamit, mert ettől jobban érezzük magunkat.” Aztán hozzátette a következő, fájdalmasan egyszerű pár mondatot: ,,Tudom, hogy nézek ki. Nincs választásom. Mit kellene tennem? Állítsam meg az öregedést? Vagy tűnjek el?”)
Ha nem tetszik, ne csináld utána!
Nade a kérdés, hogy antifeminista-e az, amit magával tesz Madonna? Szerintem nem az. Szerintem ugyanis az a nem feminista viselkedés, amikor van egy nő, aki döntéseket hoz a testéről (senkit nem biztatva arra, hogy kövesse a példáját, egyszer sem állítva, hogy aki nem így tesz, az kevésbé jó), és erre az önjelölt megmondók a feminizmus hamis zászlaja alá gyűlve nekiállnak rendszabályozni, meg bezzegezni. Pedig tisztességesebb lenne, ha belátnák, hogy Madonnánál nem sokan tettek többet a nők emancipációjáért az elmúlt negyven évben. (Na jó, Ruth Bader Ginsburg azért versenyben van.)
Azt is gondolom, hogy Madonna külseje mindig is egy kísérlet, egy grandiózus művészeti performansz része volt, mindig a határokat feszegette, (a sajátjait, mert bárki másét nyitásból átlépte), és amikor az aktuális polgárpukkasztó kísérlet trenddé szelídült, és már minden tinédzser őt utánozta, akkor váltott. Így alakultak az egyes Madonna-korszakok, ami nem meglepő, minden meghatározó, trendállító művész így működik. Például David Bowie is, csak neki ugye szabad volt. Na vajon miért? Igen, azért. (Marylin Mansont azért nem említem ezen a lapon, mert nemcsak egy brutális erőszaktevő, de szerintem művészként kispolgárian unalmas, megújulásra képtelen figura, aki ugyanazt az egy, közepesen érdektelen viccet mesélte egész pályafutása során.)
Azt hittem, hogy hatvan felett Madonna már senkit nem lep meg azzal, hogy azt csinálja, amihez kedve van, de tévedtem. Ismét tudott olyasmit tenni magával, amit az emberek valamiért újfent halálosan komolyan vesznek ahelyett, hogy betudnák annak, ami: egy legendás művész újabb, önmagán végzett (érdekes vagy érdektelen, az más kérdés) kísérletének. Ugyanennek volt betudható a vallási jelképeket deszakralizáló korszaka vagy bármelyik másik, ugyanennyire polgárpukkasztó húzása. Határfeszegető, a határokat kitoló, azokat újraértelmező kísérlet.
A felszínes, “nem bírja elviselni az öregedést” - megközelítésnél jóval izgalmasabb azt vizsgálni, hogy Madonna miért döntött úgy, hogy ahelyett, hogy sunyi botoxtagadóként próbál hadakozni az idő múlásával, (ahogy teszi azt nagyjából mindenki körülötte, beleértve a férfiakat is), messze túlment az eltitkolható esztétikai beavatkozások szintjén: amit csinál, az arctöltéssel, fenék implantátummal és ki tudja, mi mindennel együtt már inkább testmódosítás, de úgy is mondhatnám, body art. (Ismétlem: hogy ez jó, izgalmas, friss művészet vagy sem, nem tartozik ide.)
A minősítés korlátozás, a korlátozás visszalépés, a visszalépés nem a nőkért van
Rövidre is zárhatnám ezzel a témát, azonban az is hiba volna. Ugyanis, ha már a feminista gondolkodás mentén tárgyaljuk a kérdést, én fenntartom a jogot az átlagembernek is, hogy ha egy liter hialuront akar a fejébe fecskendezni, az az ő döntése legyen, és ne nevezze senki antifeministának érte. Mert ez határsértő minősítés, ami egyúttal konzerválja azt a kihalásra érett jelenséget is, ami a nőknek a szabadon meghozott döntéseik miatt történő, kéretlen és állandó rendszabályozása. Nem más ez, mint amit naponta látunk a túl sok smink, a túl rövid szoknya, a ne csodálkozzon, a határozott = főnökösködő és még ezer fronton. Az egyén döntésének korlátozása vagy felesleges minősítése minden esetben visszalépés a nők és így a társadalom emancipációjának szempontjából.
Mindenkinek lehet persze véleménye, és nem korlátoznék abban sem senkit, hogy annak hangot adjon. De óvatos lennék a női döntések ilyetén véleményezésével. Mert az üzenet az, ami nem mindegy, és ebben nem Madonna az, aki kárt okoz másoknak az extrémnek mondható testmódosítással, hanem azok, akik azt a szemléletet közvetítik, amely szerint mások szabad döntéseit tetszésünk szerint minősíthetjük, sőt, ha hírességekről, művészekről van szó, akár számon is kérhetjük rajtuk, mint (sosem megfogalmazott) üzenetet.
És akkor most lépjünk túl Madonnán, meg a szépészeti beavatkozás vagy body art kérdéskörön. Maradjunk az egymás minősítésének ügyénél. Észrevetted, hogy aki a boldog családi életéről beszél, mi több, elégedett mer lenni a főállású anyasággal, az legalább annyira megkapja az antifeminista jelzőt, mint amennyire szétszedik azt, aki felvállalja, hogy tudatosan gyermektelen? Hogy aki szereti a magassarkút, a sminket meg a miniszoknyát, az a patriarchátus szolgálólánya, aki meg nem szeret “nőiesen” (mégis, mi az “A nőies”?) öltözni, az rögtön leszbikus lesz vagy éppen a férfias jelleget majmolva, a férfi privilégiumok farvizén, cinkosként tolja a patriarchátus szekerét? Hogy a feminizmus nevében egyre többen próbálják a nők viselkedését ismét szigorúan meghatározott keretek közé szorítani? És hogy ezt a leginkább pont nők csinálják a nekik nem tetszően létező nőkkel? Mert van a “jó feminista”, meg a “rossz feminista”, és utóbbi ássa el magát?
Én így lettem semmilyen feminista: nem volt kedvem se rossznak lenni, se bizonygatni, hogy jó vagyok. De ha valamilyen lennék, csakis olyan, mint Madonna. Fütyülnék rá, mit mondanak a magukat megmondásra feljogosítók, és csak ennyit fűznék hozzá Frida Kahlótól: „Én vagyok a saját múzsám. Én vagyok az a téma, amit én akarok a legjobban ismerni."
