A leszbikusoknak igenis a mainstreem politikai diskurzus részévé kell válniuk, méghozzá ezért
2022. szeptember 28-a és október 1-je között zajlott az EL*C Európai Leszbikus Konferencia Budapesten a Labrisz Leszbikus Egyesület és qLit magyar leszbikus magazin és programszervező iroda társszervezésében. A részletekbe Ilaria Todde, a szervezet érdekvédelmi és kutatási vezetője avatott be minket saját történetén keresztül.
Ezeket láttad már?
Az eseménysorozatot az egykori Közép-európai Egyetem (CEU) Nádor utcai épületébe szervezték, előadásokból, panelbeszélgetésekből, workshopokból állt. A konferenciát jó hangulatú Dyke March vonulás, majd azt követően egy buli zárta az Akvárium Klubban. A főszervező Eurocentralasian Lesbian Community 2021-ben Ukrajnába, 2022-ben Magyarországra hozta el a konferenciát.
Hogyan kerültél az EL*C-hez?
Egész életemben aktivista voltam. Nagyon fiatalon, tizenöt évesen coming outoltam, tizenkilenc évesen kezdtem még Olaszországban az aktivistalétet, huszonnégy voltam, amikor az EL*C-hez kerültem, most harminc vagyok, egyik vezetője a nemzetközi szervezetünknek. Alulról építkeztünk a munkánk során, és építkezünk most is. Egy olaszországi kisvárosban közösségépítéssel, közösségi szolgáltatásokkal, rendezvényekkel, leszbikus kultúrával foglalkoztam. Amikor már országos szinten az érdekérvényesítés szintjét is elértem az aktivistamunkával, elküldtek egy ciprusi konferenciára. Ott jöttem rá az egyik, leszbikus mozgalom helyzetéről szóló workshopon, hogy pontosan ez az, amit én csinálni szeretnék.
Elképesztő élmény volt a ciprusi út, a politikai helyzet, a kulturális háttér hatalmas különbségei ellenére mindannyian ugyanazokat a visszajelzéseket adtuk és kaptuk. Egy csomó leszbikus volt egy teremben, akiknek mind ugyanaz volt a véleménye: többet kell tennünk a leszbikusokért! Én pedig úgy gondoltam, hogy európai szinten szeretnék többet tenni az ügyért. Olaszországban szereztem jogi diplomát, majd Belgiumban európai jogi mesterképzést, dolgoztam az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban, de más minőségben egyéb európai intézményekben is.
Most Brüsszelben élsz, ahol az EL*C székhelye van. Milyen volt fiatalon Olaszországban?
Szardínián születtem, egy olyan településen, ami nagyon vidéki, nagyon kicsi és elég konzervatív. Aztán a tanulmányaim miatt Észak-Olaszországba költöztem, Trentóba, Ausztria közelébe, ami talán még konzervatívabb. Ott rátaláltam egy aktív leszbikus csoportra, és tulajdonképpen egyfajta otthonra leltem a leszbikus aktivizmusban, soha nem hagytam el őket. Belgium nagyon más, mint Olaszország. Már hat éve élek ott. Emlékszem a napra, amikor először voltam egy parkban a párommal, aki azóta már a feleségem. Szétnéztem, és azt láttam, hogy két másik leszbikus párt is látok még magunk körül. Az első reakcióm az volt, hogy istenem, ez itt tényleg normális! A kulturális különbségek, ha csak kis mértékben is, mindig jelentkeznek, ha valaki egy másik országba költözik, ugyanakkor nekem óriási kiváltságom, hogy fehér vagyok és nyugat-európai országból származom, ez kétségkívül megkönnyíti a dolgomat. Egyébként ragaszkodom a gyökereimhez, ragaszkodom a szardíniai származásomhoz, a hagyományokhoz, ahhoz a módhoz, ahogyan a dolgokat csináljuk, ami teljesen más, mint például Észak-Olaszországban, vagy bárhol máshol a világon. Úgy érzem, visszamenni sajnos nem tudok. Talán majd egyszer…
Mit jelent számodra az EL*C-ben dolgozni?
Számomra az, hogy egy leszbikus szervezetnél dolgozhatok, agymenés. Azt csinálom, amit szeretek: aktivistaként dolgozom egy nemzetközi szervezetnél, ahol használhatom a jogi tudásom is. Kiváltságosnak érzem magam, bár nagy rajtam a felelősség is, mert azon kevés leszbikusok egyike vagyok, akiket azért fizetnek, mert leszbikus aktivista, ezért szeretnék elképesztően jó munkát végezni. Munkám során megpróbálom befolyásolni az olyan nagy intézményeket, mint az Európai Bizottság, az Európai Parlament, az Európa Tanács, hogy a tagállamok olyan politikát kövessenek, melyek mondjuk úgy, hogy szépen viselkednek a leszbikus társadalommal. Szeretném növelni a hozzánk beérkező és felhasználható összegek mennyiségét, hogy a szervezetünk különböző országokban dolgozó szakembereit támogathassuk, végső célom pedig, hogy a leszbikusok politikai prioritássá váljanak. Szeretnénk elérni, hogy a nők ne érezzék magukat veszélyben a nyilvános térben, vagy bárhol, ne kelljen félniük fizikai vagy verbális atrocitásoktól.
Miért Lesbian Genius, azaz Leszbikus zseni a rendezvény jelmondata?
A zseni egy ember. Ha egy zsenire gondolsz, akkor nem egy nőre gondolsz. Biztos, hogy nem egy leszbikusra gondolsz. Ha megnézzük a leszbikus mozgalmak történetét, a történelembe bekerült leszbikus karaktereket, azt látjuk, hogy olyan életet éltek, amik valóban nem feleltek meg a nemi szerepeknek, és ebbe beletartozik a szexualitás, a nemi kifejezés is, amit a nőknek rendeltek. Szerintem tehát arról van szó, hogy fel kell ismerni, hogy a leszbikusok világhoz való hozzájárulását soha nem ismerték el. Pedig léteztek, és ezt el kell ismernünk! A másik jelmondatunk a Lesbian Resist, tehát a leszbikus ellenállás, ami talán önmagáért beszél.
Miért fontos megrendezni évről évre a konferenciát?
Mert teret biztosít az emberek találkozására. Nem sok ilyen hely van, különösen a világjárvány óta. A személyes találkozás, hogy egy légtérben vagyunk fizikailag is, megváltoztatja a dinamikát, és másképp látjuk egymást, olyan módon alakítjuk ki a kapcsolatot, ami online nem lehetséges. Megismerjük egymást nemzetközi szinten is, ami érdekes, mert mind nagyon különböző környezetből jövünk, más kultúrával és tapasztalatokkal rendelkezünk, így rengeteg hasznos információt tudunk megosztani amellett, hogy támogatjuk egymást jelenlétünkkel. Nagyon fontos, hogy az emberek találkozhassanak és láthassák egymást a workshopok és panelbeszélgetések során, hiszen ez segít abban, hogy kialakuljon az az érzés, hogy nem vagy egyedül.
Miért Budapestet választottátok a konferencia megrendezésének helyszínéül?
Számunkra nagyon fontos volt itt lenni, hogy lássuk, milyen elképesztően állnak helyt a magyar leszbikus közösségek, mint például Labrisz. Az ellenállás lehetséges, és valójában alapvető fontosságú. 2021 telén döntöttük el, hogy ide szeretnénk szervezni a konferenciát. Magyarország újra és újra a hírekben volt, mert a kormányzat sok elnyomó törvényt vezetett be a nők és a civilek, aktivisták ellen. Láttuk, hogy leszbikus szervezeteket is negatívan érintő szabályozások léptek életbe. Meglátásunk szerint Magyarország az egyik olyan hely, ahol ellenségkép-alkotás zajlik az LMBTQ-emberekkel szemben, a homoszexualitást összemossák a pedofília fogalmával, az európai politikaépítés fasiszta módjának egyik laboratóriuma.
Ezért úgy gondoltuk, hogy nagyon fontos idejönnünk, hogy megmutassuk, hogy figyelünk, jelen vagyunk, erősek vagyunk. Az európaiak mind figyelnek. Azért jöttünk Magyarországra, hogy támogassuk az ittenieket, és lássuk, hogyan reagálnak azok az emberek, akik ebben a laboratóriumban élnek, mert azt hiszem, sokat tanulhatunk tapasztalataikból, mindazokéból, akik az ittenihez hasonló elnyomó rendszerekben élnek. Érdekes tapasztalása még az itt töltött napoknak, hogy míg a kormányzati propaganda rendkívül homofób, addig a budapesti emberek viselkedésére nem ez a jellemző.
Hogyan értékeled a konferenciát?
Fantasztikus, hogy mennyi országból érkeztek résztvevők, de az is, hogy Magyarországon is volt támogatottsága a rendezvénynek. Örülünk, hogy egyre több politikus, hivatal, közszereplő is beáll mögénk. Ahogy megtette most a konferencián Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere, Gurmai Zita, az Európai Szocialisták Pártja Nőszervezetének elnöke, Bősz Anett főpolgármester-helyettes, Malin Björk, az Európai Parlament képviselője, a Brit Nagykövetség, vagy épp Rédai Dorottya, akinek nevéhez a Meseország mindenkié című mesekönyv köthető, és még sokan mások. A régi CEU épületében tartott előadásokra és panelbeszélgetésre is több százan érkeztek, a Dyke March-vonuláson talán ezres nagyságrendről is beszélhetünk, ami egy ilyen, kisebb közösség életében nagyon dolog. Öröm volt látni, hogy a menetbe rengetegen csatlakoztak kívülről is, kifejezve ezzel szolidaritásukat velünk és az ügyünkkel kapcsolatban.
Egy hajkendő vagy turbán is lehet fenntartható - a Cukorka Szabóság rá a bizonyíték