Légy büszke a stigmáidra!

A városban tombol a hőség, az aszfalt pöfögteti örökös pipa-gőzét, a hő forrósító erejét. A nap úgy süt, hogy pár perc után szinte érezzük, ahogy felhólyagosodik a bőrünk, és az izzadságcseppek halk, csiklandozós táncba kezdenek valahol az orrunk közepén. Az emberek rövidnadrágban, és pólóban szaladgálnak, pedig az ujjatlan sem lenne túlzás – nehéz klimatizálódni. Ahogy én is belevegyülök, a sokaságba egy pillanatra megdermedek: a szél libbentő játéka feljebb csúsztatja a ruhám ujját, ami alól végül kikandikál a söntöm. A kék-zöld-lila csiminóm, amin keresztül életet ad a művese, a fisztulám, ami oly elrettentően néz ki, és ami pecsétként kiabálja: más vagyok.

Sosem felejtem el gyermekkorom nagy bélyeggyűjtőit. Képesek voltak egy-egy darabért kilométereket utazni, vagy épp egy rakás másikat adni egyetlen egyért. Ahogy gyarapodott a rengeteg bélyeg, én úgy csodálkoztam el szépségükön. Pedig legtöbbször nem a küllem döntött az értékükről, sőt. Egy-egy ritka csúnya darabért súlyos nullákat kanyarítottak a számlákra. Nem értettem.

a kézzel fogható bélyeg gyűjtését még ma sem értem, viszont az ön-pecsétek felsorakoztatásában annál nagyobb a gyakorlatom. A vakságom az első, amely "virít" rajtam: eltitkolhatatlan, hogy valami nincs velem rendben, hiszen a szemeim nem úgy néznek ki, mint egészséges társaimnak. Volt idő, amikor ez zavart, mi több gimnáziumban még napszemüveget is hordtam, de aztán fritzbiként hajítottam ki a táskámból, s vele együtt az életemből is.

Nem szép a szemem? Na és! Az is én vagyok, a kettő írisz nélküli gömb. Lehet, hogy csúnya, vagy elrettentő, de egy darab belőlem. Miután erre ráeszméltem nem volt kérdés, hogy felvállalom-e. Persze akadt, aki azt mondta, hogy szégyen, hogy nem hordok valamit, ami eltakarná a két borzalmat… Az ilyen jellegű megjegyzések még inkább megerősítették bennem azt, hogy jól gondolkodom.

A söntöm a második leglátványosabb ismertető jegyem. Nagyon nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy az emberek észreveszik, sőt megijednek a látványtól. Tény, és való a fisztula nem azért van, hogy szép legyen. Ez egy ér, ami egy artéria, és egy véna összevarrásából keletkezik. Egy ér, amelyet ha szúrnak, akkor az bekékül, belilul, színeződik, dudorodik, pulzál. Egy ér, amin keresztül az életet adó vércentrifugálást kapom.
Eleinte az utcán görcsösen húzkodtam le a pólóm ujját, úgyhogy a végén úgy néztem ki, mint egy kinyúlt ovis, de a kezem még mindig látszódott. Trikót nem is mertem felvenni, hiszen mi lesz, ha meglátnak, szörnyülködnek?

De minden elővigyázatosságom ellenére természetesen megláttak, és igen szörnyülködtek. Hogy fúj, hogy csúnya, és hogy rejtsd el! Akkor, abban a pillanatban értettem meg, hogy mennyire rosszul vélekedtem, eddig. Ez a csiminó az enyém, s bár lehet, hogy nem szép, de senki sem kényszeríti a járókelőket arra hogy bámulják. Nincs a homlokomra írva: vigyázz kéz-horror…

A fentiek végigzongorázása után felhőtlenül boldogan rántottam meg a vállamat, kacsintottam a torz szememmel, intettem egyet a gnóm kezemmel, és üdvözöltem magamat a szörnyecskék csapatában. Ami pedig a legszebb, hogy már nem bántott, fájt. Hiszen akkor nem az lennék, aki most vagyok!

A stigmáink ugyan sokszor keserítik meg a hétköznapjainkat, mégis általuk válunk azokká, akik vagyunk! Lelki, és fizikai pecséteket is egyaránt hordozunk magunkban, de nem érdemes őket eltitkolnunk, sőt! Azokért mi "megdolgoztunk", úgyhogy felemelt fejjel, büszkén viseljük őket!