Április első keddje a láthatatlan munka világnapja

Az utóbbi években, ha lassan is, de javulnak a statisztikák, és egyre több férfi igyekszik kivenni a részét az otthoni feladatokból. Ennek ellenére, 21. század ide vagy oda, rendszeresen felbukkan a közbeszédben egy-egy önjelölt megmondóember, legyen bár coach, énekes vagy politikus, aki kinyilatkoztatja, hogy miért lenne továbbra is ideális a hagyományos szereposztás. „A nő munkája a férfi”, „A nő feladata betölteni a női princípiumot, tartozni valakihez”, „A nők ne akarjanak a férfiakkal versenyezni és ugyanannyit keresni, mint ők” – se szeri, se száma a status quót fenntartani igyekvő bölcsességeknek, melyek egyenrangúság helyett szükségszerűen hierarchikus viszonyként igyekeznek beállítani a heteroszexuális párkapcsolatokat.

De hát, mondhatják erre sokan, az otthoni munka is nagyon fontos és értékes! Ezt ismerte fel idén februárban egy kínai bíró, aki a válófélben levő férjet arra kötelezte, hogy 2,8 millió forintnak megfelelő jüant fizessen a feleségnek az együtt töltött öt év alatt végzett házimunkájáért. Ez, mint helyi nőszervezetek kritikusan rámutattak, a házimunka piaci értékénél (amennyiben egy idegen személy szolgáltatásként végzi) jóval kevesebb, de az ítélet így is újításszámba ment. Hiszen világossá tette, hogy a házimunkának értéke van, és ha azt egyedül a feleség végzi, azzal tehermentesíti a férjet, aki így jobban tud a hivatásának, vállalkozásának, kreatív alkotásnak, hobbijainak stb. élni (vagy akár csak többet tud pihenni). A feleség viszont, másrészt, ezzel önmagát a fizetett munka világában háttérbe helyezi. Például mert az, akinek gondoskodási feladatai vannak, kevesebb túlórát tud vállalni, és aligha fog munka után sörözgetni a kollégákkal, így gyengébb lesz az előmenetelhez sokszor (sajnos) szükséges kapcsolati hálója.

A láthatatlan munka tehát a kedvezményezett személyek jólétén túl még gazdasági értéket is képvisel. Elvégre a gondoskodás, a „rendezett háttér” biztosítása révén munkaképes állapotba hozza a munkavállalót, aki higiénikus, egészséges otthoni körülményekből, tiszta, vasalt ruhában, jóllakottan indul dolgozni, és így jobban tud teljesíteni. A padló viszont nem lesz magától tiszta, a vasalt ruha sem magától kerül a szekrénybe, és a vacsora sem főzi meg saját magát. Az ezekhez szükséges, fizetés nélküli munkák, az általuk képviselt gazdasági érték ellenére a statisztikákban, pl. a GDP (gross domestic product, bruttó hazai össztermék) számításában mégis láthatatlanok. Innen a „láthatatlan munka” (invisible labour) elnevezés. Globálisan nézve a fizetés nélküli munkák mintegy 75 százalékát nők végzik, akik naponta 3-6 órát töltenek ezekkel, míg a férfiak 0,5-2 órát. Erre a különbségre igyekszik felhívni a figyelmet a láthatatlan munka világnapja, amelyet április első keddjén tartanak a világ több országában.

Mint Caroline Criado Perez Láthatatlan nők – így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban c., magyarul is megjelent könyvében olvashatjuk (Gabo, 2019), a háztartással, valamint a gyerekgondozással, idősápolással kapcsolatos láthatatlan munka „kifelejtése” a GDP számításából tudatos döntés eredménye volt. A többségben férfi közgazdászok az ötvenes évek végén némi vita után „úgy döntöttek, hogy az ezzel kapcsolatos adatgyűjtés túlságosan nagy feladat volna”. A házimunka mérése valóban nem könnyű, és az ideális módszertan máig nem került kidolgozásra. A hagyományos időmérleg-vizsgálatok (melyben a válaszadónak le kell írnia órára lebontva, hogy milyen tevékenységekkel tölti egy napját) nem tudják megfogni a párhuzamos munkavégzést, valamint az állandó készenlétet igénylő feladatokat (pl. alvó gyerek felügyelete, beteg szülő számára való állandó elérhetőség stb.).

Nem beszélve a mentális terhekről: a szülői értekezletekre járásról, az otthoni készletek ellenőrzéséről, a családtagok születésnapjának, valamint a különböző időpontoknak, teendőknek az észbentartásáról. Még ha meg is valósul a férfi partner szerepvállalása, a felmérések szerint a feladatok kiosztása, a „menedzsment” általában a nőre marad – ahogy a családtagok érzelmi jóllétéért való felelősségvállalás, a „lélekápolás”, az ún. érzelmi munka is. „Hány apát ismersz, aki tudja a gyereke cipőméretét? – teszi fel a provokatív kérdést Jessica Valenti amerikai feminista blogger. (Vagy, módosíthatnánk a kérdést, az osztályfőnöke nevét?) – Az ilyen jellegű „láthatatlan munka” szinte mindig a nőkre hárul. És keveset beszélünk arról, milyen hatással van a szakmai életükre. Képzeld csak el, hogy a bevásárlólista és fogorvos helyett többet agyalhatnál a munkáddal kapcsolatos kreatív ötleteiden! Az anyáknak még az is kiváltság, hogy arra gondoljanak, amire akarnak.”

De hát, a nők „természetéből” fakad, hogy ők gondoskodóbbak, hangozhat erre egy lehetséges válasz, amire Valenti szintén frappánsan vág vissza: „Annyit mondhatok, semmiféle személyes kiteljesedés nincs abban, hogy észben tartod, a lányodnak új hajgumi kell, vagy hogy mindjárt kinövi a szandálját. Nincs különösebb öröm a pelenkacserében vagy apró körmök levágásban sem. Az, hogy a nők jobban odafigyelnek ezekre a dolgokra, valószínűleg azért van, mert tudják, hogy nem a férjeikre néznek majd ferde szemmel, ha a gyerek óriásira nőtt körmökkel vagy kinőtt cipőben megy iskolába. Hanem rájuk, az anyukákra.” Erre a kettős mércére rámutatni nem jelenti azt, hogy Valenti mint anya ne szeretné a gyerekét, vagy ne gondoskodna róla szívesen. De az apaigondoskodás fontossága sem elhanyagolható, hiába nem épült még be a köztudatba.

A társadalmi nemiszerep-elvárások és nemi sztereotípiák (ezekre utal elsődlegesen a rettegett gender kifejezés) ördögi kört teremtve újratermelik magukat: hála a nemi szocializációnak és a normák elsajátításának, akár nők is számonkérik egymáson ezek betartását. Erre rímelnek azok a rendkívül dühítő reklámok, melyek gyógynövénykészítményt, kávét, joghurtot, fejfájáscsillapítót, vitaminos pezsgőtablettát stb. ajánlanak a megfáradt feleségeknek – sokszor maga a férj kedveskedik az elgyötört nejének ezekkel ahelyett, hogy porszívót ragadna. Az ilyen szempontból progresszív hirdetések elég ritkák, és ha mégis előfordulnak, fogadtatásuk vegyesnek mondható. Pár éve egy háztartási papírárut gyártó cég állt elő egy egyenlő otthoni munkamegosztást népszerűsítő videóval az ismert tanár-blogger, Jocó bácsi bevonásával. Reklámfilmjük üzenete az volt, hogy a gyerek az otthon látott mintákat fogja a saját felnőtt életében továbbvinni. A napokban pedig egy svéd bútoráruházlánc kampányolt az otthoni egyenlőség mellett – a sok lájk mellett kötekedő kommenteket is vonva maga után.

A szemléletformáló kampány azonban, még ha hasznos is, önmagában kevés, mert az átfogó megoldáshoz nem elég az egyéni férfiak győzködése a nagyobb otthoni szerepvállalásra. A probléma ugyanis rendszerszintű. A munkahelyek a férfit tekintik az alapértelmezett munkavállalónak (akinek nincsenek gondoskodási feladatai, lásd az akár este tizenegyre ütemezett parlamenti üléseket), a nőt pedig, mint Perez is kifejti, egyfajta zavaró, abnormális altípusnak, aki különféle bonyodalmakat okoz azzal, hogy pl. gyereket mer szülni, és az meg mer betegedni (és akkor egyértelmű, hogy ki marad vele otthon). Emiatt a nő már az állásinterjún gyanús lesz (hiszen méhe van, ami időzített bombaként ketyeg!), ha pedig mégis felveszik, akkor másodrendű, megbízhatatlan munkaerőként írják le. Noha hazánkban is megjelentek már az elszórt törekvések a családbarát munkahelyek létesítésére, a férfiakat sokszor még mindig gondoskodási feladatokkal nem rendelkező munkavállalónak tekintik, és ennek megfelelően terhelik őket – ami aztán akkor is akadályozza az otthoni szerepvállalásukat, ha egyébként arra hajlandók lennének. A felmérések azt mutatják, hogy az egyenlőségre törekvő pároknál a gyermekvállalás után szintén konzervatív visszarendeződés következik be.

A láthatatlan munkavégzés nemi szakadékának áthidalásához mindezért intézményi és állami lépésekre van szükség. Szintén Pereznél olvashatjuk, hogy a gazdasági válság vesztesei mindig a nők. Például a szociális költségek megszorítása azt eredményezi, hogy a nők tömegesen kiesnek a fizetett munkából, mert nem opció számukra, hogy (azokban az országokban, ahol nincsenek állami gyerekellátó intézmények) gyerekeiket, illetve tartósan beteg, vagy idős családtagjaikat ellátatlanul hagyják. Az állam „ingyenesen kihasználható erőforrásként” tekint a nőkre, holott kiesésük a munkaerőpiacról gazdasági szempontból sem kifizetődő.

Pozitív példaként tekinthetünk a skandináv országokra, ahol például az „apagyes” intézményével (mely szerint a gyermekgondozási szabadság egy részét csak az apa veheti ki, és ha ő nem él vele, ezek a hetek elvesznek a pár számára) rászorítják a munkáltatókat, hogy a férfiakra is gondoskodási kötelességekkel rendelkező munkavállalóként legyenek kénytelenek tekinteni. Az egyensúly kialakulásával az anyaság nem lesz csapás a nők karrierjére nézve, az apagyesben töltött hetek pedig a felmérések szerint kedvezően hatnak a férfiak otthoni szerepvállalására a későbbiekben is. Beszámolók szerint ha a két szülő felváltva végzi a gondoskodási munkákat és így mindketten kiegyensúlyozottabbak és elégedettebbek, a gyereknek is jót tesz – ami talán nem elhanyagolható szempont.

Antoni Rita