Mit gondolnak a külföldi férfiak a magyar nőkről?
Négy, a világ kölünböző pontjairól érkezett külföldi fiatallal beszélgettünk arról, milyennek látnak minket, magyarokat, leginkább pedig mi a véleményük a magyar nőkről. A férfitársaságban elhangzott néhány meglepő válasz is, ami a magyar olvasóknak kimondottan tanulságos lehet. Négyen ültük le a budapesti Sofitel Hotelben. Carlos kolumbiai, Preetesh indiai, Alec amerikai, Kevin pedig ír.
Ezeket láttad már?
Egyre több a vegyes házasság, a játszótereket egyre gyakrabban hallani angolul beszélő szülőket, akik közül az egyik magyarul szól a kisgyerekükhöz. Éppen ezért is furdalta az oldalunkat, mennyire tetszünk vajon a külföldi férfiaknak, és hogyan látnak bennünket.
Szomorúak vagyunk
A 30 éves Carlos egy éve dolgozik Magyarországon. A riporterből kikívánkozik a szokásos első kérdés: miért Magyarország? Carlos és az indiai fiú, a 23 éves Preetesh egyetértenek: mindenképpen Európába szerettek volna jönni, hogy megismerkedjenek egy, az övéktől eltérő kultúrával. Preetesh rögtön meg is osztja velünk két tömegközlekedési kalandját: „Amikor először lementem itt a metróba, olyan csend fogadott, hogy azt kérdeztem magamban: hát itt meg ki halt meg? Hasonlóan emlékezetes, amikor egy fárasztó nap után villamosra szálltam, és már annak tudatától boldogan, hogy hamarosan otthon leszek, tervezgettem, milyen jó is lesz hazaérni - ám a látvány, ami elém tárult, felkavart. Olyan hosszúra nyúlt, stresszes, szomorú arcok néztek rám, hogy azt gondoltam, mindjárt kiugrom a kocsiból és alá is vetem magam.”
Az indiai fiatalember azonban mindezek ellenére olyannyira élvezte az eddig Magyarországon töltött másfél évet, hogy tovább marad, mielőtt újabb országba vagy haza, Indiába utazik; de még azt is megfontolja, végleg itt marad. Ha mégsem így dönt, az valószínűleg az itteni emberek hozzáállásával miatt lesz: pesszimistának, túl negatívnak lát minket, amivel Carlos is egyetért. Szerinte sokkal zárkózottabbak vagyunk, mint náluk Kolumbiában az emberek, ami sokszor talán a nyelvi nehézségeinknek is köszönhető. Carlos fő motivációja egyébként, hogy hazánkba látogasson, épp egy magyar ember volt: „Mielőtt ideutaztam, volt egy magyar származású kollégám, aki mára az egyik legjobb barátom lett”.
Segítőkészek vagyunk, de sokat aggódunk
Amellett, hogy honfitársaihoz képest csendesek és pesszimisták, vajon milyenek vagyunk még? Carlos így fogalmaz: „Ha az ember elkezd beszélgetni veletek, nagyon kedvesek és szívélyesek vagytok. Egyszer például eltévedtem a városban, és egy idegen úgy segített ki, hogy kölcsönadta a mobilját. Itt a nők hihetetlenül édesek, bájosak, a férfiak pedig kifejezetten gyengédnek mondhatók. Otthon nálunk inkább agresszívek, a szó szoros értelmében. Szóval nagyon sok jó dolog van itt. Csak épp úgy látnám boldogabbnak ezeket az embereket! Olyan sok minden miatt aggódtok, ami miatt nem kéne. Például készülünk valahova a barátnőmmel, de ő már két órával előtte aggodalmaskodni kezd, hogy el fogunk késni. És akkor mi van?”
Indiai interjúalanyunk szélesebb perspektívából is figyeli a társadalmunkat, ugyanis saját élményeiből kiindulva úgy látja, kevésbé vagyunk elfogadóak a külföldről érkezők felé. „Mi otthon sokkal jobban hozzászoktunk a különféle hovatartozású népek keveredéséhez, ami teljességgel természeteses már számunkra. Itt még adódnak problémák” - magyarázza. További hiányosságunk szerinte, hogy nem beszélünk nyelveket, azaz ha egy boltban kellene vásárolnia, meg kellene tanulnia magyarul minden olyan szót, amit használni fog, különben nem tudná megértetni magát. Ugyanakkor ezzel az angol anyanyelvű Kevin és Alec nem ért egyet. Nekik nem akadtak nyelvi nehézségeik, nagyjából mindenhol meg tudják értetni magukat angolul. (Bár ők már magyarul is kezdenek megtanulni.)
Egy kolumbiainak zárkózottak, egy írnek nyitottak vagyunk
Amikor a párkapcsolatokra terelődik a szó, Alec mellett, aki egy Halloween-partin ismerkedett össze a feleségével, Carlos tud a legtöbbet nyilatkozni a kérdésről, ő az egyetlen ugyanis, akinek magyar barátnője van. Ő úgy vette észre, a magyar lányok érdeklődőek a latin kultúrák iránt, ami számára persze hihetetlenül előnyös helyzetet teremt, noha véleménye szerint nem az a kimondott „latin szerető”. A legfontosabb különbség szerinte abban áll, hogy itt a lányok sokkal távolságtartóbbak, mint a direktebben, nyíltabban kommunikáló kolumbiaiak, bár azt is hozzáteszi, hogy „amint arra kerül a sor, hogy kialakul a kapcsolat, a magyar lányok ugyanolyan kedvesek és odaadóak tudnak lenni, mint nálunk. Ezen a ponton eltűnnek a különbségek.” Érdekes módon a szigorú ír környezetből érkezett Kevin éppen fordítva látja a helyzetet. „Ha otthon egy pubban odamegyek megszólítani egy csinos lányt, könnyen az lehet a beszélgetés vége, hogy a lehető legnyersebben elküld. Itt még nem kerültem ilyen helyzetbe eddig."
Érettebbek és gondoskodóbbak vagyunk
Alec elsősorban a magyar nők érettségét emeli ki tengerentúli társaihoz képest: „És direkt használom ezt a nagyon általános jelentésű szót. A magyar nők általánosságban nemcsak műveltebbek, hanem udvariasabbak is.” Ezzel Kevin is egyetért, aki szerint - az angolszász országoktól eltérően - itt a nőknek nagyon fontos a női szerepekbe való beilleszkedés. „Egyszer főzött nekem egy lány, és miközben ettem, folyton kérdezgette, hogy finom-e, nem kérek-e sót. Mondtam neki, ha kérek, majd fölállok, és hozok magamnak. Otthon nem hogy azt nem engedhetném meg magamnak, hogy a nő ugráljon nekem, de egy szót sem lenne jogom szólni, akár ízlik az étel, akár nem, ha egyszer olyan kedves a nő, hogy nekem főz." „Igen, itt dicséretet kapunk, ha elmosogatunk!" - teszi hozzá nevetve Alec. Carlos elmeséli, hogy amikor először találkozott a barátnőjével, igazi szerelem-első-látásra élménye volt, ám a lány, úgy tűnt, közömbös iránta.
„Már hozzászoktam, hogy itt a lányok nem ugranak egyből a nyakamba. Aztán amikor kiderült, hogy kolumbiai vagyok, azonnal átváltott folyékony spanyolra.” Carlos hangsúlyozza: fontos, hogy egy kapcsolatban a résztvevők beszéljék az egyik fél anyanyelvét, mivel a kommunikáció így sokkal kényelmesebb és egyszerűbb. Azért a korrektség kedvéért hozzáteszi: „Remélem, egyszer képes leszek magyarul is beszélgetni vele, mert így lenne egyenlő és igazságos a helyzet.” A nyelvi kérdést megint Preetesh árnyalja, akinek nem ilyen egyértelműen pozitívak a tapasztalatai, már ami a magyar lányok nyelvtudását illeti. „Azért vannak nehézségek a kommunikációban – mondja. – Sokszor úgy éreztem, hogy nem beszélik elég jól az idegen nyelveket.”
A magyar lányok, nők hatalmas angolszász bókot is kaptak az interjúalanyoktól, Alec és Kevin ugyanis egyöntetűen egyetértenek valamiben, ami, ha belegondolunk, egy bizonyos aspektusból a nőiség lényegét jelentheti. A nagy női egyenjogúság miatt a tengerentúli nők esetében valaki vagy tipikus cicababa vagy igazi kemény csaj. A magyar nők Kevin és Alec szerint gyönyörűen egyensúlyoznak ezen a nem túl széles mezsgyén: egyszerre képesek szépek, ápoltak, nőiesek lenni – és intellektuálisan is komolyan vehetőek. Azaz partnerek.
Mire ez a sok udvariassági szabály?
Carlos nem igazán érzékel hatalmas kulturális különbségeket barátnőjével kapcsolatban: „Mindketten egyfajta globalizált-nemzetközi háttérből érkeztünk, és nagyon hasonló az életstílusunk is.” Persze van néhány dolog, ami így is szemet szúrt Carlosnak, mint például az a magyar udvariassági szabály, hogy a nő kizárólag a férfi jobbján sétáljon, vagy hogy a férfinak illik előbb belépnie egy szórakozóhelyre. Azt is elmeséli, mennyire másként élte meg hazájában az ismerkedést, mint nálunk: „Otthon ahhoz voltam hozzászokva, hogy egy lány, ha érdeklődött, csak odajött és elkérte a telefonszámomat. Itt meg értetlenül álltam, amikor találkoztam egy helyes magyar lánnyal, nyilvánvalóan tetszettünk is egymásnak, egyértelműen érdekeltem – de esze ágában sem volt elkérnie a számomat. Eltartott egy darabig, míg megértettem, itt miért viselkednek így a lányok."
Mi a helyzet a sztereotípiákkal?
Az interjúalanyok egybehangzóan állították, hogy a magyar nők tényleg híresen szépek és ápoltak. Arra viszont nem adtak egyértelmű választ, vajon tényleg kőnnyűvérűek vagyunk-e, ahogyan azt egyesek gondolják. Elismerik, hogy lazábban kezeljük a szexualitást, mint sok más országban (például Írországban vagy az Egyesült Államokban), de ezt nem problémának, inkább pozitív felszabadultságnak tekintik. Bár Kevin és Alec hozzáteszi, szerintük a magyar férfiak olykor kihasználják, hogy hazánkban a feminista törekvések korántsem jártak olyan társadalomformáló eredménnyel, mint külföldön, és a hagyományos szerepek erőteljesebben vannak jelen.
