Megszültem a fiam, majd 5 év múlva beköszöntött a menopauza, ami a számomra legfontosabb alkotói kedvet vette el – de nem hagytam annyiban
Emlékszem, egy ideje már nem felébredtem reggel, hanem többször megébredtem egy éjszaka alatt, de mikor kelni kellett volna reggel, csak kimászni tudtam az ágyból. Fájt mindenem, az izületeim, a fejem, és teljesen elhagyott az addigi tenni akarás. Arra tudtam csak gondolni, hogy kiégtem és már annyira súlyos az állapot, hogy testi tüneteim vannak.
Ezeket láttad már?
Az, hogy ez a változókori hormon hullámvasút lehet, eszembe se jutott, hiszen élt bennem az a városi legenda, hogy aki későn szül, tovább marad fiatal. A fiamat negyven évesen szültem, nem gondoltam arra, hogy 5 évvel később majd beköszönt a menopauza. Az, hogy olyan is van, hogy perimenopauza, egyáltalán nem tudtam, de szerintem ezzel sokan így vagyunk.
A testi tünetek, mint például a menstruáció megváltozása csak később jelentkeztek, és csak ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy ez már a menopauza lehet. Mikor ezt egy hormon- és ultrahang vizsgálat is megerősítette, ambivalens érzések rohantak meg. Először tagadásban voltam, hogy lehet ez ilyen fiatalon?!
A másik gondolatom az volt, hogy jó, egy gonddal kevesebb, de utána jöttek a sötét felhők, hiszen ez az öregedés jele... Utólag azt gondolom, hogy valójában egy gyászfolyamaton mentem keresztül. A hangulatingadozás volt a legrémisztőbb, és igazából attól ijedtem meg, hogy kezdtem teljesen bipoláris lenni.
A munkámra is egyre jobban rányomták a tünetek a bélyegüket. Saját vállalkozásomban kismamáknak készítettem ruhákat, minden a peteérés, a termékenység, a születés körül forgott, én meg úgy éreztem, szinte egy pillanat alatt váltam ezek iránt a dolgok iránt érdektelenné. Mikor becsöngettek a szalonba, vagy jött egy megrendelés, görcsbe rándult a gyomrom, nem akartam ajtót nyitni a boldogan mosolygó babaváróknak. Állandó vívódás volt bennem: mégis hogyan tudom én ezt így tovább folytatni? Ez az állapot hónapokig tartott, és persze társultak hozzá a testi tünetek, az utolsó menstruációm például egyszerűen nem maradt abba, így végül a klinikán kötöttem ki, ahol éjszaka átestem egy küreten, azt is mondták, jó hogy bejöttem, mert szépen lassan elvéreztem volna!
Tudtam, hogy hivatalosan akkor történik meg a menopauza, amikor eltelik egy év az utolsó menstruáció után, volt, hogy azt vártam, legyen már vége, de volt olyan, amikor azt tanulmányoztam, lehet-e késleltetni, valahogy nem tudtam mit kezdeni az egésszel.
Támasz nélkül nem ment volna
A legnagyobb támaszom a családom volt, a férjem és a gyerekek, akiket beavattam abba, mi történik velem, és legyenek velem türelmesek, mert sokszor én sem tudok mit kezdeni magammal. Az sem volt egyszerű, hogy ez egybeesett a lányunk felnőtté válásával, így nálunk két “sárkány” csapkodta az ajtót, vagy bömbölt felváltva. Szerencsére a humor a családi patika abszolút bevált csodaszere, és hiszem, hogy a nevetés sokszor saját magunkon is gyógyír a sötét órákban.
Ebben az időszakban lett befutó film nálunk a Hová tűntél, Bernadette?: bár Cate Blanchett előtte is az egyik kedvenc színésznőm volt, a film után elválaszthatatlan barátnők lettünk. Először a fiammal néztem meg, aki azonnal közölte, „pont ilyen vagy anya, de szeretlek!”. A család, csak Bernadettnek hívott ezután. (A film egyébként arról szól, hogy egy hasonló korú, kiégett alkotó hogyan szerzi újra vissza a kreativitását, és reményt adott számomra, hogy én is újra feltámadok.)
Bár a menopauzánál legtöbbször a fizikai panaszokat, a nőiesség elvesztését, a szexualitás megváltozását, a test átalakulását említik, számomra az addig megszokott alkotói kedvem elvesztése és a depresszió volt a legnehezebben elviselhető dolog.
Ami a hízást, a fájdalmakat, a kellemetlen tüneteket illeti, nekem könnyebb volt kezelni, mert a mozgás fantasztikusan segített, és természetesen jótékonyan hatott a hangulatingadozásra is. Így rendesen gyötörtem magam a súlyzókkal és gumiszalagokkal, és nagyon odafigyeltem a táplálkozásra. A lényeg, hogy nem híztam meg, mostanra pedig kifejezetten meg vagyok elégedve a súlyommal, szóval ez akarat kérdése, és fejben is dől el szerintem. Persze az is lehet, hogy szakmai ártalom, mert egy stílus tanácsadónak illik jó példát mutatni.
Idő nélkül nem megy
Amikor valaki megkérdezi, mi a legnagyobb segítség ebben az időszakban, én mindenkinek azt mondom, hogy az idő! Tudom, a legtöbb nő nem hagyhat ott csapot-papot, de kicsit visszavonulni, többet foglalkozni magunkkal elengedhetetlen dolog, hogy harmóniába kerüljünk ezzel az egész folyamattal, megengedők legyünk vele, mert megakadályozni nem tudjuk. Idő kell ahhoz is, hogy értékeljünk, újra fogalmazzuk magunkat. Én hittem abban, hogy jönnie kell valami újnak, hogy én is belépek a ‘menopauza flow’ állapotába, mert ilyen is van és lesznek új terveim, ötleteim.
Szépen lassan újra indultak a kerekek, jöttek a gondolatok, lett vízióm az új hivatással kapcsolatban. Nem lettem teljesen karrierváltó, de abbahagytam a ruhák gyártását és a sok éves tapasztalatot, tudást a korosztályom inspirálására használom. Ami nagyon izgalmas, hogy sokkal bölcsebben gondolkodom a munkával kapcsolatban is, kerülöm a stresszes helyzeteket, nem akarok mindent azonnal, kivárom a számomra legmegfelelőbb időt. Merek nemet mondani, akkor is, ha látszólag hátrányos, de a nyugalmamat és a lelki békémet nem áldozom fel. Megtaláltam a komfortzónámat, és már nem gondolom, hogy tüzes karikákon kellene átugrálni.
Egyszer mesélte nekem egy hölgy, aki akkor volt a változókorban, hogy bizonyos természeti népeknél azok a nők, akik már nem voltak termékenyek, a törzs bölcsei lettek és nagy tiszteletben tartották őket, hiszen rengeteg tudást halmoztak fel, kiváló problémamegoldók, vigasztalók, támogatók, vezetők.
Én hiszek abban, hogy a legjobb éveink jöhetnek, ha hajlandóak vagyunk felszállni a hajóra, ha képességeinket, energiánkat nem a megváltoztathatatlanra pazaroljuk, hanem bátran vállaljuk korunkat, és megtaláljuk azokat a dolgokat, témákat, melyekért tehetünk, dolgozhatunk, alkothatunk. Azt is látom, hogy már maga az életigenlő gondolkodás is jótékonyan hat a testre és a célok, a tervek megvalósításához szükséges fizikai erőért az egészségért is többet teszünk, ha élvezzük az életet.
A kínaiak az érett női kort második tavasznak nevezik, ez az elnevezés nagyon tetszik, mert lehetőséget ad egy új virágzásra. Én ennek jegyében élek, lettek új barátnőim, olyanok, akikkel erről az időszakról is hasonlóan gondolkodunk, és terveink vannak a jövőre. Nem rohanok, már nem gondolom, hogy ha valahol nem vagyok jelen, lemaradok, minden megvár, és ahova el kell jutnom, el fogok, minden napot élvezni szeretnék.
A szépségápolási rutinom egyik fő eleme, hogy hálás vagyok. Hiszen élek, és jó eséllyel van még harminc évem. Persze vannak ráncaim, és a szemhéjamra ráférne egy plasztika, és soha ne mondd, hogy soha, de azt hiszem, ennél sokkal fontosabb, hogy élvezhetem magát a létezést, egészségben. Megtaláltam az új hivatásomat, amibe az eddigi tudásomat kamatoztathatom, és ezzel inspirálhatom a nőket. Azt hiszem, erre készültem az elmúlt 50 évben!
