„Az emberek kíváncsiak, bámulnak, de sokan nem merik megkérdezni, mi történt velem" - interjú Konkoly Zsófi paralimpikonnal
Konkoly Zsófi igazi példakép, aki a tokiói paralimpián két ezüst és egy aranyéremmel ékesítette a magyarok dicsőségfalát. Ismerd meg a végtelenül kedves, a sikerei ellenére is roppant szerény lányt.
Ezeket láttad már?
Nem a tokiói volt az első paralimpiai élménye, Konkoly Zsófi 2006-ban mindössze tizennégy évesen elérte azt, amit csak nagyon kevesen: bronzéremmel állhatott fel a riói paralimpia dobogójára.
Hogy kerültél kapcsolatba az úszással?
Alapból sportos családom van, anyukám kézilabdázott, apukám focizott. Hatévesen kerültem kapcsolatba az úszás világával, a testvérem asztmás volt, neki javasolták az úszást. Egyszer elmentem az egyik edzésére, ott fedeztem fel hogy aki ügyes, lufit kap az edzőtől. Én is szerettem volna kapni, így elkezdtem úszni, azóta sem tudtak kiszedni a medencéből. Emlékszem az első kétórás edzésemre, mindenképpen bizonyítani akartam, viszont előtte belül folyamatosan őrlődtem, vajon mennyire bírom majd a terhelést. Végül hamar rájöttem, hogyan tudom kihozni magamból a maximumot, azóta nincsenek ilyen kételyeim magammal kapcsolatban.
Mikor került látóteredbe a parasport?
Miután kiderült a tehetségem, kezdetben csak ép úszótársakkal kezdtem el a versenyezni. Büszke voltam, mert a sérültségem ellenére jó eredményeket értem el. Szerintem ennek köszönhető, hogy felfigyeltek rám, beválogattak, majd hirtelen a para országos bajnokságon találtam magam. Nagy hatással volt rám Sors Tamás paraúszó is, ugyanaz a karja sérült, mint nekem. Mindig is csodáltam az eredményeit, szerettem volna hasonló sikereket elérni, mint ő.
Az eredményeiddel hamar magasra tetted a lécet.
Először 2006-ban szereztem egy paralimpiai bronzérmet, akkor tizennégy éves voltam. Hatalmas csodaként, ajándékként tekintettem erre az eredményre. A siker után viszont mélypontra kerültem, kicsit beleragadtam ebbe az állapotba. Szerencsére új edző jött az életembe, aki hamar kirángatott. A siker után úgy éreztem, nincs miért küzdenem, de szerencsére az edzőváltás és a családom lelki támogatása megváltoztatta a szemléletemet, aminek eredményben is meglett a látszata.
A Pécsi Tudománygyetemen tanulsz szociális munkás szakon. Mik a terveid?
A pályaválasztáskor nem igazán tudtam eldönteni, hogy milyen irányba tanuljak tovább. Mindenképp olyasmit szeretnék csinálni, ahol nagy szerepet kap a segítés, támogatás. Akinek szívesen segítenék, lehet egy személy, kisebb csoport, bárki, aki úgy érzi, akadályozva van az élet valamelyik területén. A pszichológia volt még a másik esélyes terület, de valamiért ebben a szakban több lehetőséget láttam.
Van olyan élményed, amikor kirekesztve érezted magad a sérültséged miatt?
Szerencsés vagyok, mivel csak az egyik kezem sérült, nem mindig kerülök fókuszba, így segítségre sem szorultam. Persze velem is előfordult, amikor anélkül, hogy odanéztem volna, éreztem, hogy rám szegeződik minden tekintet. Az emberek kíváncsiak, bámulnak, de sokan nem merik megkérdezni, mi történt velem, pedig roppant egyszerű a válasz: így születtem, rátekeredett a köldökzsinór a kezemre, az orvosok nem vették észre, nem fejlődött ki a kezem.
Egyre több sérült ember gondolja úgy, hogy az emberek nyitottabbakká, elfogadóbbakká váltak.
Én is úgy látom, hogy nagyon sokat fejlődött a világ az elfogadás kérdésével kapcsolatban. Egyre több sérült embert látni a médiában is, ez egy nagyon jó tendencia. Van min javítani, fejlődni, de alapvetően jó irányba haladunk.
Hogyan jellemeznéd az öltözködési stílusodat?
A sportos irány a legjellemzőbb a mindennapjaimra. Az egyszerű pólók, farmerek állnak hozzám a legközelebb. Egy-egy különlegesebb eseményen a nőiesebb, elegáns énemet is megmutathattam, de a hétköznapokon egyelőre maradok a sportosan elegáns vonalnál. Nagy kedvencem a sportcipő-blézer páros.
Mi a helyzet a szépségápolással?
Imádom nézni, ahogy valakit sminkelnek, de magamon csak nagyon minimál verzióban tudom elképzelni az arcfestést. Az uszodai víz jelentős klórtartalma miatt viszont nagy figyelmet fordítok a bőr- és hajápolásra.
Hogy látod magad tíz év múlva?
Úgy gondolom, akkorra már abbahagyom az úszást, szeretném méltón befejezni és lezárni életem egyik legmeghatározóbb fejezetét. Mindenképpen az egyetemen megszerzett tudásomat szeretném kamatoztatni, és szeretnék minél több embert támogatni.
