Ki akarsz lenni? Aki sajnálja magát, vagy aki hasznot húz a bezártságból is?

Fotó: S.Tóth Márta

Elegem van a bezártságból. Menekülnék, de hova és hogyan?

A lelkünk az első, amely jelez, ha valami nincs rendben. Aztán az Ego-nk, amely sokszor azért növekszik, hogy megvédje a lelket. Van, hogy túl méretes lesz és elhagyja azt, már nem hallja meg a hívását.
Az elmúlt egy évünkben egészen biztosan éreztük mindkét vonulatát a lelkünknek, amikor halljuk és amikor egyáltalán.
Először csak finomjelzéseket ad, hogy valami nincs rendben, fészkelődünk, keresgélünk régi impulzusokat, mosolyokat, visszajelzéseket, megerősítéseket. Kevesebb érkezik, mint korábban. A lélek nem elégedett. Tovább fészkelődünk. Keresünk. Nem találunk. Aztán keressük a bajt.

Tegyük fel a nehéz kérdéseket is: kinek van helye az életünkben és kinek nincs?

Tegyük fel a nehéz kérdéseket is: kinek van helye az életünkben és kinek nincs?

Kötekedünk, elégedetlenkedünk, felnagyítjuk a kisebb gondokat, felmászunk a fantázia létrára és onnan igen nehezen jövünk le, akkor is durcásan, sértett igazságérzettel. Majd belenézünk a tükörbe és nem tetszik, amit látunk. A következő napokban már kevesebbet nézünk a tükörbe. Kevesebbszer mosolyog vissza a szemünk bátorítva, ez egy jó nap, amely épp most indul.

Mert nincs jobb nap. Lassan mind egyforma. Egyre szürkébb, egyre kisebb térrel és kevesebb impulzussal. Elvész a kikontúrozott jövőkép. Számoljuk a napokat, várjuk a jó híreket, reményeket már alig szövünk, terveket aligha.

A lelkünk sokféleképpen jelez, most már elég. Gondoljunk csak bele, hogy a tér, ami a képzeletünkben hatalmas volt, egy teljes világ méretű most egy néhány négyzetméterré vált. A tér, az idő, a levegő mind fontos 0 képezik a boldogságérzésnek, mert akkor vagyunk sokan boldogok, ha szabadnak érezzük magunkat, szárnyalhatunk álmokban, tervekben és tettekben. Most aligha. Az idő lecsökkent ezzel a lehetőségeink is a társadalmi élet megéléséhez, a visszajelzések, megerősítések begyűjtéséhez és ami a legfontosabb, az ÉN idő megéléséhez. Mint a mókuskerékben mókusok, a házunkban dolgozunk, gyermeket nevelünk, a férjet dolgozni hagyjuk, mi dolgozunk és olyan részeit ismerjük meg önmagunknak és a családunknak, amely nem feltétlenül vonzó számunkra. Kezdünk befele fordulni. Jobb esetben.

A rosszabb esetben, támadunk, veszekedünk, kötekedünk és hibáztatunk. Másokat. A párunkat, a szüleinket, a vírust, a kormányt, a világot, mindenkit. Dühösek leszünk, türelmetlenek, agresszívabbak, mint eddig valaha.

A testünk erősen veszi a tudatalatti jelzéseit és egyre fáradtabbnak érezzük magunkat, rosszabbul alszunk és kevesebbet vagy hosszan, de nem minőségit, ólom költözik a lábszárunkba, a bőrünk sápadtabb, a hajunk vékonyabb lesz. Mivel nem alszunk eleget, kis térben és időben szorultunk, így a feszültség egyre nagyobb bennünk és ezt valahol ki kell adnunk. Már azon gondolkozunk, hogy a párunk nem is olyan vonzó, a gyermekünk az agyunkra megy és minden úgy rossz, ahogy van. Innen egyenes út vezet a depresszióhoz. Sokan traumának élik meg ezt a közel elmúlt egy évet. Sokan pánikbetegek lettek és sokan elváltak, elválnak. És aki a legjobban megsínyli ezt az időszakok, a munka nélkül maradtak, a szinglik és azok, akiket elhagytak. No meg a magányos idősek és a betegek. A munka nélkül maradtak most nehéz helyzetben vannak, főleg, ha nem elég rugalmasak, ha nem tudnak váltani és nem látják a hullámot, amelyet érdemes meglovagolni. Vagy nem kérnek segítséget.
Azt mondanám, hogy a felsoroltak közül a szingliknek lenne a legkönnyebb a nehézségek közepén – bár nem így élik meg és ez teljesen érthető -, mert a közösségi oldalak és a randi vonalak nagyon jó lehetőséget adnak arra, hogy kifinomítsák a kommunikációjukat, a megfigyelő képességeiket és megtanulják a türelmet miközben azon dolgoznak, hogy az önképük és az önbecsülésük a helyére kerüljön (akinek nem inge, nem veszi magára).

Az elmúlt egy évben, az összes szingli ügyfelem közül 50% megtalálta a párját az előbb felsoroltak finomításával és a másik nem kommunikációjának a megfigyelésével és megfelelő kezelésével. Magabiztosságot nyertek és amikor a belső útjuk végére érkeztek, megtalálták a párjukat.

Csak biztatni tudom a szingliket, hogy igen is merjenek többet távolból megfigyelni, tesztelni, mint fejest ugrani a találkákba. Ez az időszak kitűnő erre. A tér és az idő valóban korlátozott mostanság és ez egy jó teszt arra, hogy egy férfi, hogyan tud igazi férfi lenni ilyen körülmények között is és egy nő, hogyan tud igazi nő lenni. Minden könnyebb, ha nincs korlátozás – mondanánk. Persze, hogy könnyebb. Ugyanakkor meg, mennyire szép, ha valaki elég kreatív és fantáziadús éppen ezekben a körülményekben. Nem bezárkózni kell hanem a beszűkült térrel és idővel okosan bánni és a testi, lelki tüneteinket figyelni, korrigálni, segítséget kérni, javítani, tanulni, fejlődni és mi mindenre hatalmas lehetőség ez a szomorú időszak.

Nézőpont és választás, döntés kérdése: ki akarsz lenni? Az, aki sír, sajnálja magát és panaszkodik, vagy az, aki ma hoz egy döntést és megfigyelve a bezártságból származó problémákat, megoldva ezeket egy új emberként jön ki ebből az időszakból?

Szerző: S. Tóth Márta life&business és egészségügyi coach, NLP tréner