„Fontos segíteni, de annál is fontosabb JÓL segíteni” - Így ne boríts ki valakit a kerekesszékéből
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
A fővárosban már viszonylag sok helyen ki van alakítva az akadálymentes közlekedés, ami nem csak az alacsonypadlós buszokat vagy villamosokat jelenti, hanem azt is, hogy például egy aluljáróba lejtő vezet, a metróhoz le lehet jutni lifttel vagy, hogy a járdákat lekerekítették. Ezek mind-mind könnyítenek az életünkön, azonban természetesen így is megvannak a kerekesszékkel való közlekedés nehézségei. Nem vészes a helyzet, jómagam például teljesen önállóan „jövök-megyek”, de időnként nagyon jól tud jönni egy segítő kéz. Már ha kérem…
A segítség ugyanannyira lehet átok is, mint áldás
Amikor felfelé tekerek egy járdán, akkor nagy lendületet veszek, és ehhez a teljes felsőtestemmel előre kell dőlnöm (pont úgy, mint esetetekben a biciklizésnél). A minap épp munkába tartottam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy ilyen lendületből való feltekerésnél valaki szó nélkül, hátulról megtaszajtotta a székemet. Annyira megijedtem, hogy elveszítettem az egyensúlyomat és majdnem kiestem az aszfaltra. Felbőszülve hátrafordultam, amikor láttam, hogy egy középkorú nő tol. Erélyesen rászóltam, hogy ilyet ne csináljon, mert balesetveszélyes. Döbbent arccal nézett rám, és egyáltalán nem értette, hogy mi itt a probléma, hiszen „ő csak segíteni akart.”
Rengeteg tévhit kering a kerekesszékes életvitelről, az egyik legnagyobb ezek közül, hogy minden mozgáskorlátozott személy folyamatos segítséget igényel. Valóban vannak olyan helyzetek, amikor örülünk egy ilyen felajánlásnak, de nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy ezt embere válogatja. Ahogy nincs két egyforma ember, így nyilvánvalóan nincs két egyforma kerekesszékes sem, és mindenki másfajta segítséget igényel, vagy éppen nem igényel. Bizonyára nehéz megtalálni az arany középutat, hiszen szeretnénk kedves gesztusokat tenni embertársaink felé, de vajon mi az, ami még nem túl kevés, de már nem is túl sok? Azt mindenesetre jó látni, hogy jóval többen kérdezik meg tőlem, hogy segíthetnek-e, mint akik elmennek mellettem, de a kéretlen jóakarók is legalább akkora (ha nem nagyobb) károkat tudnak okozni, mint a nemtörődöm emberek. Erre mondják, hogy „a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.”
Köszönöm a segítséget, csak nem arra megyek...
A járókelő hölgyre visszakanyarodva: sajnos nem ez az első eset, amikor majdnem kiborítottak a székemből. Ha valaki mögém „lopakodik”, amikor nem számítok rá, és megtol, abból hatalmas esés lehet, ami az én esetemben szinte 100%, hogy csonttöréssel végződik. Nem tudom, vajon hogyan venné ki magát, ha én is odamennék egy járókelőhöz és hátulról meglökdösném, vagy pedig kérdés nélkül kikapnám egy néni kezéből a szatyrát, hogy majd én viszem. Biztos vagyok benne, hogy meglepett, sőt, felháborodott arcok néznének vissza rám. Akkor mi ilyenkor a teendő? Hogyan kezeljünk egy helyzetet, amikor szeretnénk segíteni egy rászorulón, de nem tudjuk, miként? Nagyon egyszerű a válasz, és egyetlen bűvös mondatban rejlik: „HOGYAN segíthetek?”
Látássérült emberektől hallottam már különböző történeteket arról, hogy vadidegen emberek segítségnyújtás szándékával egyszer csak beléjük karolnak, és elkezdik őket vezetni: át a zebrán vagy fel a buszra. Nem egy és nem kettő vicces (vagy inkább szomorú?) sztori született már ezekből, amikor kiderült, hogy az adott személy nem is akart átmenni a zebrán, másik irányba tartott, vagy nem arra a villamosra várt, amire „felcibálták.” Jogosan merülhet fel ilyenkor a kérdés, hogy ilyenkor miért nem nyitjuk ki a szánkat, de sokszor annyira gyorsan pörögnek az események, hogy mire észbe kapunk, már egy távolsági buszon ülünk, pedig csak a sarki éjjel-nappaliba akartunk elugrani.
A legfőbb kérdés nem a „mit", hanem a „hogyan"
Tehát a jelszó ilyenkor a kérdezés. Egyszerűnek tűnik, a legtöbben mégsem élnek vele. Mindenki kialakít egy szubjektív képet a saját fejében arról az adott fogyatékossággal élő emberről, ami lehet, hogy köszönőviszonyban sincs a valósággal. Például érdemes lenne mondjuk kideríteni, hogy a látott kerekesszékes személy biztosan rászorul-e a segítségre vagy csak megállt körmöt reszelni (saját élmény). A látássérült tényleg át akar menni a zebrán vagy éppen vár valakit? A következő és legfontosabb kérdés pedig, hogy technikai értelemben hogyan járjunk el, ugyanis fontos segíteni, de annál is fontosabb JÓL segíteni.
Ami pedig az embereknek szintén fejfájást szokott okozni, az a fogyatékossággal élők válaszreakciója ezekre a kezdeményezésekre. Van, aki ráförmed a kérdezőre, és már-már kikéri magának, hiszen ezzel az arcába tolják a fogyatékosságát. Van, aki örömmel veszi és hálás érte, míg más udvariasan visszautasítja. Az épp aktuális hangulatomtól függően én egyszerre mindhárom személy is tudok lenni. Van, hogy bal lábbal kelek fel, és olyankor idegesít, ha állandóan szembesítenek az állapotommal. Van, hogy épp kilehelem a lelkem egy emelkedőn, és ilyenkor imába foglalom annak a nevét, aki megkérdezi, hogy feltoljon-e. És igen, az is én vagyok, aki elküldi melegebb éghajlatra a másikat, amikor majdnem kiborítják a kerekesszékéből.
Szerintem ami nagyon fontos, hogy ne általánosítsunk, és ne engedjük, hogy egy-egy indulatosabb válasz elvegye a kedvünket a segítségnyújtástól, hiszen ha belegondolunk: attól, mert az egyik szomszédunk bunkó, az nem azt jelenti, hogy a házban mindenki más is az. Nem beszélve arról, hogy nekünk is lehet rossz napunk, de ez sosem az adott személy ellen szól. Úgyhogy bátran kérdezd meg, segíthetsz-e, és hidd el (még ha az adott pillanatban épp nem is látszik) hálásak leszünk érte, viszont sose felejtsd el feltenni a kérdést: hogyan segíthetsz?
